Ráébredések

Mit csináljon az ember amikor valaki aki az embernek félig-meddig tetszik, azt mondja, hogy húsz éve tetszel neki? Érdekes módon, tulajdonképpen tudtam, vagy sejtettem és részben szerettem volna úgy ahogy az ember szeretne valamit amit nem kaphat meg, csak mert szereti szeretni, nem mert tényleg szeretné.

Persze, semmi se változik, mert ő házas és nem olyasfajta ember aki kalandokba keveredik - annak ellenére, hogy úgy tűnik nem jó a kapcsolata párjával és talán szerezhetne magának egy kis örömöt valaki mással (akárki mással) - de hát... Ez van.

Van valami olyan nagyon megnyugtató abban amikor az ember egy olyas valakit fñlig-meddig szeret, akit nem kaphat meg. Az ember lelke el tud játszadozni a gondolattal, elképzelésekbe bocsátkozni, mesékbe mélyedni, de nem kell egy kapcsolat mindenféle kis gondjával és problemájával foglalkozni. Kellemes csak álmodozni, biztonságba burkolódzva. Kellemes amikor nem kell egy kapcsolatot fenntartani, amikor az ember lágy érzelmei csak lebegnek a levegőben, és nincs senki aki tönkreteszi az egészet hülye dolgaival. Kellemes amikor az érzelem tiszta marad, míg csak elmélet, nem gyakorlat.

Ez van.

Találkozások

Az idén arra gondoltam, hogy be szeretnék iratkozni egy négy hetes intenzív német kurzusra a Goethe intézménnyel, hogy azért egy kicsit felpofozzam gyatra németemet. Gyatra, igen, mert annak ellenére, hogy már felsőfokú órákra járok továbbra is úgy ézrem, hogy nagynehezzen elérem a középfokot.Terveim szerint egy düsszeldorfi kurzusra mentem volna (vagy mennék, ezt még nem tudjuk igazán) szeptember-október tályán. Igen, az Oktoberfest miatt. Ehhez húsz nap szabi kellene (minimum) ami épp meglenne... ha a főnököm megendegte volna, hogy ledolgozzak három napot a Szent Hétből ami kellett volna. De nem engedte. Persze, azért még eltudnám valahogy intézni, de hát pénz kérdés is ez au egész, nem csak idú kérdés, és a házépítéssel és mindennel, lehet, hogy a kurzust el kell majd halasztanom.

De most nem az az fontos, hanem az a fontos, hogy nem mehettem dolgozi se hétfőn, se kedden, se szerdán, és kényszer szabira küldtek. Csütörtök és péntek itt ünnep.

Forrás: Stormberry tulajdona

Egy ideje próbálok minden hétfő délutánt levélírásra szentelni, hogy hát meg tudjak írni minden levelet amire választ kell adnom. Mivel nem dolgoztam, ezen a hétfőn elballagtam egy közeli bevásárlóközpontba ami jelenleg nagyon menő (pedig elég pici és üres), és a mozi részleg VIP oldalán levő kis kávézóba leültem - egy be nem tervezett könyvvásárlás után - levelezni. Na most, aki ismer tudja, hogy amikor írok - például levelezek, vagy tanulok - teljesen ki szoktam terjeszkedni az asztalon. Papír mindenhol, mert egy kupacban van a papír amin írok, másikban amit már megírtam, egz harmadikban a lap amire válaszolok, negyedikben amire már válaszoltam, ötödikben amire még válaszolni kell... és erre jön a minimum 12 töltőtoll és legalább négy ecsettoll, és ha van pecsét, akkor az is.

Hát válaszolgatok én szép rendesen, hajam két kontyban mert olyan nagy a meleg és frissen akartam tartani a tarkómat, és jóga cuccban. Hát egyszer csak hallom, hogy nevemet szólítják, és amikor felnézek jön felém nem más, mint Federico. Én csak néztem bután, mert mit keresne ő Herediában (ő és a családja San José-ban laknak), és miért állnak emberek terasz ajtajában, mintha most törne ki a pestis? Felálltam, üdvözöltem és átöleltem, ahogy ő is átölelt. Na, kiderült, hogy az emberek az ajtóban a családja volt. Az EGÉSZ családja. Szülei nagy nehezzen felismertek és örültek nekem, de a felesége - akir akkor mutatott be - nagyon nem örült. Kifejezetten ellenszenvessen viszelkedet. Nem volt undok, de nagyon minimálissan volt udvarias, habár udvariasnak se mondhatnám.

- Látom, vettél könyvet - jegyezte meg Federico.

Ezt rólam megjegyezni az olyan lenne, mintha én megjegyezném rólatok: "Látom továbbra is lélegeztek". De udvarias voltam, nem hülyéztem le. Helyette mosolyogtam és megmutattam a zacskómba lapuló könyveket - csak gyorsan, nem mintha ott akárkit is érdekelné milyen regényeket olvasok.

- Hát persze, - vállaszoltam.

Forrás: stormberry tulajdona

Azán ők tovább mentek és én tovább leveleztem. Időről időre felnéztem, mert nekik a velem szembe asztal kellett, nem akármelyik a benti részből, és figyeltem a családi dinamikájukat.

Hát ők nem olyanok, mint az Apuék vagy a Papáék, vagy a nagyapámék. Ahogy elnéztem, az apa - Federico apja, aki történész, rengeteg könyvet írt, és tavaly írt egy fertelmes könyvet Luxemburg Rosa-ról aminél rosszabbat nehéz elképzelni (és így is egy nemzeti díjjat nyert, ami arra a következtetésre vitt, hogy vagy nem volt egyetlen egy könyv se ebben a kategoriába, vagy meg volt ez bundázva) - nem szólt egyszer se Federico feleségéhez, aki vagy csendben volt, vagy Federico anyjához vagy maga Federicóhoz beszélt, de egyszer se az apósához. A don Rodrigo (az a neve), közben alg beszélt szinte a feleségéhez, és inkább a Federicó-val diskurált.

Annak ellenére, hogy az Erika (a feleség) olyan ellenszenves vot velem, sajnáltam, hogy ebben a családban találta magát. Egy igazi patriarchális kis csomó, ahol mind a két asszony alárendelt, fele értékű személyek akikkel nem is érdemes szót váltani. Erikát én már láttam fényképeken, és meglepett, hogy mennyivel kövérebb és mennyivel elhagyaboltabb személyesen. Én nem vagyok nagy divat szakertő, de a szűk fekete nadrág és az égő piros (rajta) szűk póló egy vizuális választást keltett amivel teste egyetlen egy részét nem lehetet előnyösen kihangsúlyozni. Na persze, én akkor nem hangsúlyoztam ki semmit, DE én nem terveztem találkát, nem mentem egy másik válosba, és rajtam kényelmes ruha volt, mert ez volt nekem a pláne.

Egy dolog ami nagyon megragadta a figyelmemet a fülei voltak. Nem volt rajta smink, de a füle telis tele volt olcsó, ócska, törött fülbevalókkal. Igyekezetem nem nagyon bámulni, de olyan fura volt hogy a füleiben nem párjával voltak a fülbevalók, hanem úgy néztek ki, mintha egy rakás régi, páratlan fülbevalót tett volna be a mindenféle lyukaiba, nem is figyelve, hogy egyáltalán jól nézki az egész vagy sem. Aznap ép elvesztettem az egyik fülbevalóm záróját, de a fülembe akkor még csillogott két apró kis kövecske. Hatalmas volt a kontraszt köztünk és lehet, hogy ő ezt is sínylette.

Forrás: Dark Hunter Wiki Fandom

Érdekes hogyan dolgoznak a Moirák, de valamiért ez a találkozás fontos volt. Talán valamikor megtudjuk, hogy miért. Talán idővel tiszta lesz az üzenet, de jelenleg ezt szűröm le:

1. Federico igazán nem tudja megállni, hogy velem beszéljen, ha egy apró lehetősége is nyílik rá. Ami hülye, mert beszélhetne velem amikor csak akar. De ahogy fél a feleségétől, ha rajta kapja azon, hogy sokat üzenget velem, úgy szinte nem félt, hogy családjával együt, ott hagyva mindenkit (mert ott hagyta őket), hozzám rohanjon üdvözölni.

2. Federico családja rosszabb, mint azt gondoltam, és az apja sokkal felvágósabb, mint azt mondták nekem. A családját jobb messziről elkerülni.

3. A felesége egy nagyon bizonytalan ember, aki nem ad sokat magára.

Persze, az ember azt goldolhatja, hogy Federico, úgy mint az apja, úgy választott feleséget, hogy egy olyan nőt keresett maga mellé aki sose fogja kihívni, aki sose vesziészre mennyire nem olyan okos, mint azt mondani szereti magáról. Egy olyan társat választott maga mellé aki érintetlenül hagyja a kis buborék világot amit magának kitalált. Egyetemi éveiben bizonyára észrevette, hogy köztünk, közgazdasági diákok közt, sose találna valakit aki nem tiporná szét hazugságait, aki nem röhögné ki, vagy gúnyolná ki, vagy csak emlékezne rosszallóan arra, hogyan szokták tanárjaink  elhallgatni, vagy mindenki előtt megmondani, hogy nagyon is téved.

Igen, mi nem vagyunk jók a családjához. Mi gondolkodunk.

Félbunkócska Kedvenc Pletykái

Van egy munkatársnő - Félbunkócska - aki imád hamis, negatív pletykákat terjeszteni. Sokáig nem vettem észre, hogy ő ilyen, csupán azt hittem, hogy valamilyen forrása van, ami mindig igazán sötét adatokat osszt meg vele. A cégünk, az évek során, sok változáson ment át, és minden ilyen változás alkalmában, mindig repkedtek a negatív pletykák. El bocsátások, fizetés nyírbálások, szabi napok vesztése... Mind ezek a rém hírek mindig mind tőle jöttek, és mindig nehéz volt nem hinni, mert ő mindig úgy állította be, mintha egy szolid, bizalmas forrása nagyon magas pozicióban mondta volna neki.

Tavaly óta alelnök vagyok a cégünk egyik szakszervezetében, amiért lehetőségem nyílt valamennyi megbeszélésen résztvenni a cég vezetőségével. Az utóbbi adó reform után, sok minden megváltozik a cégben, ami sok embert izgat. Ezzel kapcsolatban, jelen voltam egy megbeszélésen, ahol valamennyi ilyen változásról szó esett. Amennyiben lehetőségen volt, mindig megosztottam munkatársaimmal a dolgokat, hogy tudják, hogy állnak a dolgok.

Hát ma Félbunkócska elkezdett egy rémpletykát híreszteni, aminek se füle se farka. Már köré gyűlt mindeki, rémülten hallgatták miket mond. Én tudtam, hogy nem igaz és mondta is neki, hogy nem úgy van. Rosszul mondták neki. Ő tovább kötötte az ebet a karóhoz, hogy de hogy úgy van, mert ezt most mondták neki, és így lesz. Furának találtam, mert a szakszervezetek egyesületén keresztül nekem tudnom kellene erről, de nem hallottam semmit. Megkérdeztem, és kiderült, hogy csak rosszindulatú pletyka, hogy továbbra is az áll fenn amit a vezetőség mondott nekünk és amit késöbb maga a vezetőség egy e-mail-ben megossztott minden munkással. Hamis volt az egész.

Ahogy elgondolkodtam ezen, eszembe jutott épp ez, hogy Félbunkócska mindig ijesztget mindenkit. Lehet, hogy azért, mert tulajdonképpen ő az aki a legrizikósabb pozicióban van, és nem akar egyedül félni, de hát azért nagyon csúnya dolognak tűnt tőle.

Van aki csak úgy teszi túl magát lelkiismeret furdalásain, saját hibáinak és bűneinek tudásan, hogy másokat szekál.

Szent Patrick Nap

Boldog Szent Patrick napot mindenkinek, aki ünnepli, és annak is aki nem ünnepli. Ez tulajdnképpen egy keresztény ünnep, de nekem tetszik (mert zöld) így hát, csak ebből a szempontból ünneplem. Ugyanakkor van aki ebben az ünnepben Írországot ünnepli, az ír népet, az ír szokásokat, az ír történelmet. Mint pogány, részben ez az ünne azt is mutatja, hogyan tudunk tovább élni és saját szokásainkat megtartani, amikor egy erős nép ránk nyomódik. Tudunk, ha harcolunk, és tudunk "együtélni", a megtaláljuk a középső utat. Nem egy tökéletes út, de a nyomás alatt is meg tudja az ember találni a módját a továbbéléshez, és önmagát megtartni.

Ez évben, közben, egy érdekes dolog történik. A Brexit miatt, jelenleg az írek egu komplikált helyzetbe kerültek. Tudniillik, Írország két részre szakadt: Észak, az angolok halatma alatt, és Dél, ami egy önalló ország. A múlt században, egy véres, hosszú polgárháború tombolt Írországban, és sok ír halt meg benne. Ezt valahogy sikerült elrendezni, majd az írek és az angolok belépésével az EU-ba valahogy sikerült együtt élniük. A Brexittel, most az angolok ki akarnak lépni az EU-ból de az írek nem. Dél Írország nem lép ki, de az északiaknak ki kell lépniük, mégha nem is akarnak, mert ők az angolokhoz tartoznak. (Ugyanez a helyzet a skótokkal.) Hát az a baj, hogy ha az északiaknak is ki kell lépniük, egy úgy nevezet "kemény" határ lesz a két Írország között, és sokan félnek, hogy ez által el fognak megint kezdődni a csaták és a háború mind a két rész közt.

Szomorú, hogy ezek a dolgok azért történnek, mert egy csomó ember hagyta magát gyűlöletbe és nacionalista ptopagandába csavarni, és emiatt mások szenvedni fognak. Egy szigetnek a lakói hagyták magukat bevandorló gyűlöletbe körülfogni, és emiatt háború veszélybe tettek egy másik szigetet.

Ma egy szorongó Szent Patrick nap. Reméljük azért, hogy minden jól szül majd el.

Egy Kicsi Mindenből

Tulajdonképpen úgy vagyok vele, hogy van egy téma a fejemben amiről írni szeretnék, de a szavak valahogy nem helyesek hozzá magyarul. És még gondolkodom rajta, de hát ez van. Nem baj. Azt is csak most vettem észre, hogy a múlt hónapban csak egyszer bloggoztam. Az nem kevés (ahhoz képest, hogy mennyit bloggoztam tavaly), de reméltem, hogy ebben az évben majd 24-szer bloggozom itt. Na, majd behozom. Az sem gond.

Egyébként, nem sok történt azt utóbbi hetekben. A marketing szakdolgozat vezető tanárom sajnos komolyan alkalmatan a munkára, és gondolkodom azon, hogy kicseréltetem. Tudni illik, az a baj vele, hogy nem hallgat és ennek a tetejében megszokta az itteni privát egyetemek rendszerét, ahogy a diáktól elvárják, hogy alulteljesítsen. Ez a tanárnő meg akarja írni a diák helyet a szakdolgozatot. Igen, rá kellett szólnom, hogy hadja abba, és nem akarja helyettem megírni a munkát. jelenleg ő másik négy diáknak "vezeti" a szakdolgozatát, és azt vettem észre, hogy nekik is megírta az első fejezetük felét. Azok, persze, nem hiszem, hogy ripakodtak volna, és boldogan elkönyvelik a dolgot úgy, hogy csak segített. Csak megjegyzem, hogy az első fejezet az ahol a diák bemutatja a témát és munka céljait. Ha ezeket nem maga a diák írja meg, akkor hogyan tudja majd megvédeni? Hogyan értené? Hogyan vezetik majd a munkáját?

Szokásomhoz híven, ezzel az első fejezettel megteszteltem a tanárt. Nem felelt meg. Azt csináltam, hogy direkt egy gyengébb fejezetet írtam (minden fejezetet kétszer kell beadni, egyszer átnézésre és másodszor, hogy jegyet adjanak rá), hadd lássam, észreveszi-e, hogy kell bele több adat. Nem vette észre. Helyette olyan agyalágyult dolgokkal jött elő, hogy jelzet olyan dolgokat... amik pontosan úgy voltak, ahogy azoknak lenni kell. Hogy tudtak egy ilyen hülye tanárt felvenni?

Egy dolog ami nagyon, nagyon zavart, ez alkalommal, az volt, hogy elkezdte a munkám tartalmát dicsérni (azt amit direkt gyengére írtam, hátha észreveszi, hogy lehet bele többet is nyomni), és úgy dicsért, hogy azt mondta, hogy szinte elülhetek beszélgetni egy Harvard diplomással. Ezt mit jelent? Hogy csak azok jók és okosak? Akármilyen jegyeket is kap? Hogy ő, mint tanár, már eleve alacsonyabb szinten tanít? Első sorban, engem ne dicsérjen olyan valaki aki nem ismer, aki nem látta a munkámat, mert nem is tudja mit beszél (ahogy az látható). Másodszor, a diploma és az intézmény ahonnan jön nem jelenti azt, hogy az adott ember tud vagy nem tud. A tudás nem a diplomától füg, és a egy tanár ezt nem tudja, akkor jobb ha nem is tanít. De hogy egy ilyen ember vezető tanár... hát az nagyon rosszul hozza ki magát.

Elveszett Gondolatok

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy eszébe jutott valami érdekes, okos, viccess vagy egyszerűen zseniális gondolat, de mivel nem tudta valahogy rögtön rögzíteni, hamarosan el is felejtette, és csak az maradt meg a fejében, hogy valami nagyon jó volt. Na, velem ez nagyon, NAGYON gyakran előfordul. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nekem rengeteg, átlagonfelüli mennyiség jó ötletem van - habár, persze, ez is igaz ^_~ -, hanem arra, hogy folyamatosan olyan helyzetekben vagyok ahol nem tudom ezeket a gondolatokat lejegyzetelni. Ez érdekes, mert mindenki aki ismer engem - és ti is bele vagytok értve - tudják, hogy nálam FOLYAMATOSAN van toll és papír. De hát akkor miért szöknek el a gondolataim? Hát azért, mert sok érdekes gondolatom akkor jut eszembe amikor nem tudok írni, mert például tornázok, vagy vezetek, vagy épp az utcán járok, vagy sietek valahova.

Pár héttel ezelőtt, emlékszem, hogy volt valamilyen ilyen érdekes gondolatom - nem egy ötlet volt, hanem egy gondolat lánc - a vallással kapcsolatban, épp amikor vezettem és hát... elillant. Nem írtam le, nem is rögzítettem sehogy, mert valahogy olyan nyílvánvalónak tűnk, hogy azt hittem, nem fogom elfelejteni, de ahogy hazaértem teljesen elfelejtettem. Egy jó darabig próbáltam aztán visszaemlékezni rá, de nem tudtam. Ez persze frusztrált, de hát, mit tehettem? Gondotam, hogy mivel egy olya nyílvánvaló dologak tűnt, lehet, hogy majd megint eszembejut. Na, és mi történt ma?

Ma munkaután elmentem az Herediai Állami Könyvtárba (nem vagyok benne biztos, hogy nem-e kell inkább Nyílvános Könyvtárnak hívni), ahol adományba adtam a könyvtárnak az egyik költség könyvelési könyvemet, amiből kettő volt, és egy teljesen új. Termésetesen a teljesen újat adományoztam. Aki tanul, az tudja, hogy az összefirkált könyvet nem szabad átani, mert abban van az ember minden tudása. :-) Végül is az ember abba írja magának a nehezzen kisilabizált magyarázatokat. Na, tehát, odaadtam a könyvet, majd felmentem egy kicsit olvasni. Általában levelezni szoktam ilyenkon, de most kedvem volt egy picit tovább kínlódnom a némettel, és ezzel a regénnyel amit a Szépirodalom tanárnő adott fel: Schachnovelle.

Igen, igen. Az a helyzett, hogy a németem javítása érdekében felvettem két nyári órát: Német Művészet Torténelmet (ez az egyik) és Német Szépirodalmat. Igazán nagyon élvezem mindkettőt és érzem is, hogy jól hat nyamvadt kis németemre is. Valahogy most ezekkel az órákkal visszakaptam a kedvemet a német tanulásra, amit hát, csak nehezzen udtam tartani az utóbbi időkben.

Általában nem tudok sok időig a könyvtárba maradni, mert épp egy órával zárás előt érek be, de azt az órát élvezettel töltöttem a könyvtárban és Zweig Stefen regényével. Magyarul a címe "Sakk regény". Javaslom!

Na, boldog voltam, elégdett és ragyogó. Tényleg fantasztikus közérzetem volt! Boldogan mentem zárás után haza, és ahogy vezettem, hírtelen egy gondolat a másikhoz kapcsolódva, eszembe jutott az az elveszített gondolat lánc! Egy pillanatig se várva, egy picit lelasítva, feltettem a telefonom hangrögzítőjét és mondani kezdtem a gondolataim lényegét. Felvettem! Megvan!

Maga a gondolat menet tényleg nem komplikált, és csak annyi a gyökere, hogy a kereszténységben azért szoktak az emberek ijedten tanácsot adni a "szellemi út magán keresés" ellen - mint a pogányság, mondván, hogy vigyázzon az ember, mert az ördög ravasz és becsapja az embereket, mert igazán az emberek a templom aloli felszabadulása az magának a templomnak a legnagyobb ellensége. Parkolás után még egy darabig a kocsiban maradtam és angolul diktáltam gondolataimat a telefonomnak. Örültem, hogy gondolat láncom visszatért.

Konmari vs Könyvek

Forrás: Google Kép Kereső

Nemrég kirobbant a netten egy elég heves vita a Konmari elrendezés rendszer követők és a könyv-szeretők közt. Kondo Mari, akit Konmari-ként ismernek, egy híres japán "rend-teremtő" szakember, aki kifejlesztett egy egyedi rendszert ami - állítólag - megváltoztatja az emberek életét. Rendszerében olyan alapvető dolgok vannak, mint selejtezni és megtalálni a dolgok helyét. Olyanokra is tanítja az embert, hogy hogyan lehet a legjobban a dolgokat elrakni, hogy elérhetőbbek legyenek és a rend fenmaradjon. Mindenféle érdekes tippje van, például, a ruha hajtogatására.

Ez itt mind szép és jó, míg el nem jut a könyvekhez. Maga a rendszer a rendrakást több kategoriára választja és javasolja, hogy milyen rendben tegye az ember a rendrakást. A legvégére teszi az olyan kategoriákat ahol az emberek nagyobb értéket adnak a dolgoknak az érzelmi értékük miatt. A könyvek nem az utolsó kategória.

Konmari erősen törekedik a minimalizmusra, és arra, hogy minden örömöt adjon az embernek. Ha egy ing, érintésre, nem okoz örömöt, akkor ideje kiselejtezni. Ezt a gondolatot tovább viszi a könyvekhez, amiket javasol, hogy (azt hiszem) négy kategoriára válasszon az ember - általános, iskola könyv, hasznos-praktikus tudás, és vizuális. Egyenként fogja meg az ember, NE KEZDJE EL OLVASNI, és érezze örömöt okoz-e vagy sem. És igyekezzen talán 10-30 könyvet megtartani (a szám változik ahogy ez vagy az az ember beszél róla. Jelenleg olvastam olyanokat is, hogy nincs maximum, hanem annyit tart meg az ember, amennyiben örömöt lel). Továbbra is, "amit idáig nem olvastunk el, az már nem fogjuk elolvasni, tehát selejtezzük".

Na, álljunk meg itt egy pillanatra. Ezen a pontom mondanom kell, hogy nem olvastam el a könyvet és nem is fogom (hacsak, talán, nem találom meg ingyen, mert én ilyért nem fogok pénzt kiadni). Amit a rendszerről tudok az, amit blogokkon, Twitterben, újság cikkekben olvastam és amit YouTube videókban láttam. A rendszerről tulajdonképpen már rég hallottam - még a hype és a vita előtt - és már akkor feltűnk a könyv kérdés. Eleinte tetszett nekem a rendszer, szimpinek és praktikusnak találtam, majdnem beszereztem a könyvet is, amikor hallottam a könyv-rendszerről és egyből úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Kezdjük azzal, hogy alapvetően nekem nincsenek "hasznos" könyvek (talán csak két szakácskönyv), vizuálisból is csak... három?, talán van iskola könyvem is amit érdemes lenne átnézni, de ezen felül lehet jócskán ezek "általános" könyv. Ezer! És ez egy dinamikus szám, mert ti ismertek engem: ez a szám csak nől (vagy úgy kell mondamom, hogy "növekszik"?). Ja, és úgy ezer, hogy nem számoltam meg, hanem matematikailag kiszámítottam, az elfoglalt hellyel kapcsolatban.

Nekem kategória a könyvekben az lenne, hogy történelem, filozófia, politika, gazdaság, regény (és ezen belül, krimi, skandináv krimi, modern krimi, kaland, LGTBQ-szerelem, tini, klasszikus, szerelem, sci-fi, megláttam-és-érdekesnek-tűnt, németül-van-és-megértettem-a-címét-és-majd-amint-tudom-elolvasom, franciául-van-és-érdekesnek-tűnt, fogalmam-sincs-mi-lehet-de-érdekes-a-címe...), stb, stb...

Ahogy elgondolkodtam a helyzeten, persze érthető, hogy a könyv helyet foglal (ezt tudom én NAGYON jól!), de szerintem meg kell érteni, hogy a könyv nem egy cucc, vagy legalább sok embernek nem egy cucc. A könyvek valahogy olyanok, mint az emberek, és ilyen is a zene, a filmek és a festmények és képek is. (Konmari a fényképek redukálására is szorgalmazza az embereket. Persze, azért nem mindenki japán turista, aki az egész utat a kamerán keresztül éli, de hát, amikor már valaki nincs velünk, nem okoz örömöt minden egyes kép amit róla megtartottunk?) A könyvek, képek, lemezek, kazetták, filmek, füzetek, naplók... ezek mind kapcsolatokat jelentenek más emberekkel. Ugyanazt a könyvet elolvashatjuk többször is életünkben, és ugyanazok a szavak másképp tudnak hatni ránk. Ugyanaz a kötet, de nem ugyanaz a könyv, ahogy mi sem vagyunk ugyanazok.

Forrás: Google Kép Kereső

A könyvhalmozással pedig úgy vagzok, hogy ez egyenlő a spórolással. Senkinek se jutt eszébe azt mondani, hogy selejtezze ki a pénzt amit a bankban tart, mert ha nem költötte el idáig, akkor már nem fogja elkölteni. Aki ismer (és ti ismertek engem), tudja, hogy én szinte betegesen veszek könyveket. Hazamegyek Budapestre, és az az első dolgom, hogy végig lerohanom a Libri boltokat, meg a Vincét -  és régen az Alexandrát is, amikor volt - és szinte MINDEN megtetsző könyvet megveszem. Igen, nem egyszer kellett 20 Kg-os kézippoggyásszal utaznom (a maximum az 10 Kg, de sokáig nem mérték), vagy extra poggyászt fizetnem (az utóbbi időben szinte minden egyes alkalommal), amiért - amennyiben megtehetem - csak puhafedelű könyveket veszek, és átlagosan 30-40 Kg könyvvel megpakolva repülök vissza haza... plus amit az úzon veszek (isteni könyveket lehet a reptéreken venni, amiket sehol máshol nem találtam!). Könyvpolitikám az, hogy ha megtetszik a könyv, megveszem. Semmi kérdés, semmi költségvetés átgondolás - megveszem. Inkább fizetem a hitelkártyát egy kicsit tovább (vagy jóval tovább!), minthogy életem végéig hiányoljam azt a könyvet ami kezembe volt, de nem vettem meg. Ezért van nekem töménytelen olyan könyvem, ami a túl-jónak-tűnt-ahhoz-hogy-a-polcon-haggyam kategoriába tartoznak.

De nem csak én vagyok így. Nekem jelenleg jó munkám van, és magamra költhetem a fizetésemet, de nem tudom mi lesz a jövőben. Talán elveszíthetem a munkámat, vagy valamilyen hülye reform miatt, kevesebb lesz a fizetésem, vagy munkát váltok (mondjuk, hazamegyek Magyarországra élni), és nem lesz ilyen jó fizetésem, vagy talán segítenem kell valakin tartós módon, és már nem költhetem magamra az egész pénzemet. Ilyenkor majd csökken az összeg amit könyvekre költhetek, de nem kell hogy ezért szenvedjen az olvasás! Mert lesz már egy tetemes kis "spórolt könyvem", amikből kedvemre olvasgathatok.

forrás: Google Kép Kereső

Olyan is van -  és ez a legvalószínűbb, mert már volt ilyenem - hogy egy ideig semmi jó nem jelenik meg. Ilyenkor ott van a személyes kis könyvtáram telis-tele jó kincsekkel, amikből csemegézhetek kedvemre.

Egy redukált, egy adott napon kiselejtezett könyvespolccal ilyenre nem lehet tervezni. Egy redukált, letisztított, kiszűrt könyvespolc arra kényszeríti az embert, hogy folyamatosan költse a pénzt, vegyen és újra vegyen könyveket ahogy változik. Vak lesz az ember önmagával szemben, ahogy már nem lesz előtte régi élete és régi véleményei, és régi barátai. Magaelől veszíti el az ember önmagát. És költ, és pazarol.

Nem, Konmari sajnos nem értékeli azt az örömöt és biztonságot amit egy nagy, megpakolt könyvtár tud az embernek adni.

2019: Akkor Lássunk Hozzá

Szia, szia Mindenki! :-) Na, itt vagoyk megint, és nagy eséllyel itt is leszek többször is ebben az évben, ugyanis az egyik Új Évi... miafrancom az, hogy többet bloggozzam, mint itt  - a magyar bloggomban -, mint a másik bloggomban. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy hogya mondják magyarul az új évi miafrancokat, de csak nem akart eszembe juttni (elhatározás? Ígéret?), így hát túlléptem rajta, és úgy gondoltam, a hivatalos nevét használom: miafranc.

De hát azért is akartam itt írni, mert már hiányzott.

Az idén, ahogy tudjátok, nem mentem a szabira haza, hanem inkább itt maradtam. Nem, nem pihentem többet, mert a) nem szoktam igazán otthon pihenni, ugyanis sok utazgatásom, találkozásom és egyébb üzletem van. (Segítenem kell fenntartani a Librit, tetemes könyvvásárlással!) Igen, tudom hogy rendkívül fontos vagok az otthoni könyv, papír és kávé üzleteknek. És b) mert itt is rengeteg dolgom akadt, egyebek közt tetemesen nagy könyv olvasás.

Most egy kis időt szakítottam, tehát, a blogírásra, ugyanis ma el kell mennem egy könyvesboltba, hogy elhozzak egy könyvet amit rendeltem. Igen, arra a pontra jutottunk ahol nekem már rendelnem kell könyveket, mert a könyvesboltok vagy nem hoznak elég jó könyvet, vagy nem hozzák ide elég gyorsan.

Tavaly egy igen jó év volt, sok sikerrel, kellemes vagy legalább érdekes találkozásokkal, és igen fontos és szükséges szakításokkal. Most gyorsan egy picit szeretnék írni erről.

Sok embernek a kapcsolat szakítások általában egy veszteséget jelentenek. A szakítást egz negatív fényben látják aminek eredményeként az ember maga vesztes lesz, vagy kevesebb lesz. Érdekesnek tartom, hogy egy olyan világban ahol a kamu-guruk folyamatosan nyomják a szöveget arról, hogy milyen jó a változás, hogy a sikeres emberek mindig átölelik és kihasználják a változást, a szakítások mégis továbbra is rossz fényben állnak.

Na, gyorsan magyarázok itt nektek valamit: a változás magában nem jó és nem rossz, tehát olyan zöldséget mondani, hogy a változás jó az kamu vagy hazugság. Például, változás az, amikor befejezzük a sulit és gimibe megyünk. Ez egy olyan változás ami lehet jó és lehet, rossz. Kinek milyen. Változás az, amikor megnyerjük a lottót. Az jó szokott lenni. Változás az amikor elveszítjük a munkánkat. Azt jóra tudjuk váltani, ha ezáltal tudunk egy jobb munkát találni, vagy abban kereszni munkát (és találni) amit szeretünk. Rossz amikor egy olyan körülményben veszíjük el a munkánkat amikor sok az adósságunk, és nehéz új munkát találni.

Amikor szakáitunk egy kapcsolatot - és itt értsük úgy, hogy egy pár kapcsolat, baráti kapcsolat, munka kapcsolat, családi kapcsolat - általában nem azért van, mert kezd sokba kerülni pénzben, hanem azért, mert maga a kapcsolat már nem az ami volt, vagy aminek lennie kellene. Aikor megszakítunk egy kapcsolatot, azért szokot lenni, mert már nem tartunk ugyanabban az irányban, vagy (legalább) az egyikünk mérgező lett a másik számára.

Tudjátok, az élet nem egy Facebook profil, nem az a fontos, hogy minél több profilt tudjál felmutatni, mint "barátot", vagy hány láikot kapsz és hányat adsz. Az életben- mármint a való életben - az a fontos, hogy jól érezd magad. Nem kell félni attól, hogy elengedsz embereket akik nem tesznek boldoggá, akikkel igazából nem szívessen találkozol, akikről mindig az az érzésed, hogy hazudak neked, vagy akik olyan dolgokat mondanak amik téged vagy szeretteidet, vagy elveidet bántják. Nem kell sose másoktól sérelmeket elfogadni, de mégkevésbbé családodtól, barátaidtól vagy a párodtól... vagy párjaidtól, mert hát ilyen is van és ez is ok (hogy az embernek több párja legyen, nem az, hogy bántsák!).

Tehát, ahogy belelépünk 2019-be, fogadjuk meg, hogy az idén a felszabadulást is élvezni fogjuk.

... a miafrancokat "fogadalmaknak" is szokák hívni, ugye?

Pontosan Mi is a Pláné?

Ezekben a napokban otthon vannak az unokaöcsék. Nem, szemmel láthatóan nem örülök neki. Nem mintha nem szeretném őket, de annyira fárasztóak! Kivéve, persze, a Dani, aki olyan szépen el tudja foglalni magát. A többi gyerek, akik a kissebbek - mert Dani a legnagyobb - zajosak és folyamatosan valamit akarnak, folyamatosan velem akarnak beszélni/játszani vagy ki tudja mit, és hát én inkább olvasnék.

Forrás:
https://listado.mercadolibre.com.ar/

Az a helyzet, hogy a Yuly most egy kis termelő vásáron dolgozik Herediában, ahol kiállítja a pozsgásokat amiket termel. Igen, a Yuly jelenleg abban dolgozik, hogy ezeket a poszgásokat termeli és mindenféle kézműves dolgokat csinál "découpage" és "vintage" stílusban. Ezt már egy ideje csinálja, és valamennyit tud is ezzel keresni, ami jó. Otthon nagyon örülünk annak, hogy végre talált magának egy foglalkozást amit élvez és amivel szintén hozzá tud járulni a családi kötségeknek, és ezek a kis termelő/kis kézműves vásárok nagyon jól jönnek neki. Általában ezek egy hétvégét vesznek igénybe, de ez alkalommal két hétig tart, ami csak jó, főleg a karácsonyi napokban. Ennek viszont, az a háttulütője, hogy közben valahova kell tenni a gyerekeket, és az ránk marad, illetve főleg az Anyura. És négy gyerek nagyon fárasztó.

A gyerekek néha nálunk aludnak - kivéve a Felipe, aki még nagyon picike - és hát minden este vannak lefekvési csaták, mert senki se akar lefeküdni (ezeket a gyerekeket lefekvési óra nélkül nevelik...), senki se akar fogat mosni, senki se akar szót fogadni. És emellett van a ki azt mondja, hogy a gyerekek áldás? Had kételkedjem. (Nem úgy kell mondani, ugye?)

Az a helyzet, hogy az utóbbi napokban érdekes dolgok történtek. Egyszer az öcsém azt mondta Fernandónak (a második gyerek), hogy mondja el NEKEM az esti imát. Égnek állt a hajam! Miért nekem? No jó, ez kibírható, persze, nincs vele semmi gond... de miért nem a nagymamának? Miért épp a pogány nagynéninek? Nem volt belőle a végén semmi, de azért fura volt. Aztán tegnap a Yuly azt mondta az Anyunak, hogy bizonyosodjon meg arról, hogy a Fernando elolvasson két fejezetet a gyerek bibliából. Én csak nagyokat pislogtam.

Persze, mindenki úgy éli a hitét ahogy azt megfelelőnek érzi - hát ezt főleg én mondhatnám - de hát... egy picit fura nekem. Első sorban, miért csak a Fernando? Miért nem kell imatkozni a többi gyereknek, vagy bibliát olvasni? Másodszor, mi értelme imátkozni és bibliát olvasni amikor az élet többi részében nem viszik tovább a hitet? Ez valahogy egy "polc hit"-nek tűnik nekem, egy olyan hitnek ami csak valamennyi szertartásban jelenik meg, egy-két szokásban, de egyébként tejlesen másképp élnek.

Persze, lehet, hogy én vagyok az aki nem érti, vagy nem látja át jól a helyzetet, de szerintem a hit az életnek egy szerves része. Ez nem azt jelenti, hogy minden külső jelet és szertartást fenn kell tartani, de szerintem az amiben az ember hiszik, az természetesen megnyílvánul szavaiban és cselekedeteiben, nem? Talán én nem látom, mert nem élek velük és nem tudom a mindennapjuk, minden egyes kis rezzenését, de hát... fura volt.

Ígéretek és Ígergetés

Kedves Bloggocskám!

Vannak az ember életében olyan emberek akikről az ember nem is tudja pontosan miért is áll még velük szóba. Ismered az érzést? Miért van az, hogy léteznek olyan emberek akik folyamatosan nagyobbnak, jobbnak, többnek akarnak tűnni, mint amilyenek? Emberek akik valahogyan nem fogják fel, hogy minket nem érdekelt ez az egész felpakolt álca, és kedveljük őket olyannak, amilyennek látjuk... Vagy lehet, hogy mi is rosszul láttuk őket?

Mert aztán jön a bunkó viselkedés. Amikor már nem tudnak minket elkápráztatni kitalált történeteikkel, felfújt sikereikkel, túlméretezett gondjaikkal, személyes sértésnek veszik, hogy nem sajnáljuk vagy irigyeljük őket. Megbocsáthatatlan gúnynak veszik, ha az ember azt mondja nekik: "de hát én téged olyannak szeretlek amilyen vagy". Annyira utálják magukat, hogy megtagadják maguktól még az igaz, őszinte, baráti szeretetet?

Hát igen, kedves Bloggocskám, ilyen is létezik. Fura, nem?

Na, az a helyzet, hogy van egy barátom. Rég nem láttam, most nemréh futottam össze vele, és az az érzésem, ő arra számított, hogy majd megint szemelől veszít. Így hát mesélt nekem egy cifra tündérmesét az életéről. Benne volt minden szokásos összetevő amit minden nagyravágó pasas bele szokott adni történetébe, hogy egy zseninek mutassa magát aki jobb mindenki másnál, DE mások rosszvoltából lejjebb sülyedt életében. Igen ám, de az a baj, hogy én nem léptem le a színpadról egyből, hanem ott maradtam, beszélgettem itt-ott emberekkel, többször is belefutottam, és mivel elhittem, hogy amit mesél az igaz, itt-ott felkutatgattam (nagy akadémikusnak adja ki magát, így hát felkutattam cikkjeit és elolvastam őket). Lassan de folyamatosan kiderült, hogy hát nem úgy áll a dolog ahogy azt ő beállítja.

Tudom, hogy egy ilyen embernek az önbizalma olyan törékeny, mint egy habcsók, tehát nem mondtam neki, hogy mennyire gagyi a kutatása, de megmondtam neki, hogy hát örülök, hogy összefutottunk, miért nem megyünk egyszer kávézni és beszélgetni. Ja, nem tud, mert a felesége olyan nagyon féltékeny. O... k.

Beszélgettünk még egy párszor és tett minden féle ígéretet. Persze, menjünk ebédelni, jaj nem tud. Beszélgessünk holnap, jaj nem tud... De ő mindig betartja az ígéreteit... ígérte. Ühüm... Azokat amiket önmagának tett, azokat is betartja?

Most már kezd saját fantázia világába is belegabajodni, és sejtem, hogy nem a feleséggel a baja, hanem azzal, hogy nagyon kezd leégni előttem. Könnyebb egy olyan ember előtt tettetni a tudóst, a sikeres akadémikust, aki nem érti ő miről is beszél. Én, sajnos, értem. Én észreveszem. Én sakkba teszem.