Blog Kérdes

Annak ellenére, hogy a napokban nem dolgoztam, sajnos nem jutottam hozzá az Internethez eleget sem, vagy legalább nem annyit amennyire szeretnék, ami, sajnos esetemben, 24/7. Ja, de nem vagyok net-függő! Csupán.. umm... nettező. Bloggozó. Olvasgattam itt-ott, kedvenc bloggozóim bejegyzéseit, frisseket és nem annyira frisseket is. "Rendszeresen Olvasott Blogok" listámon felsorakoznak többen is amikből már komolyan gondolom, hogy le fogom építeni. Ja, ja, én vetten fel őket, de valahogy a jó olvasmányból spam lett a vége. Hát nem szomorú amikor egy érdekes blogger eladja a lelkét, gondolatait és elveit több olvasó, több follower érdekében. Filozófiám szerint, ha valakinek már sok olvasója van, akkor én nem igazán kellek, tehát nem fojtatom, ill. nem olvasom tovább. Olyan mint a Best Seller könyvek: ezeket a publikumnak írják és ezért üresek és nélkülözhetőek.

A kedvencem megint írt, aminek nagyon, de nagyon örülök! ^_^ Imádom darabjait, történeteit! Ezek a, hát mondjuk, hogy "titkos bloggok", az olyan "nincs érintkezés, nincs szó, nincs semmi, csak te meg én", azok a fantasztikus bloggok amik olyan nagyon jók, de meg akarod tartani magadnak, hogy a te titkod legyen, nem érdekel ki más olvassa a világon, de te nem mondod el senkinek, mert így, titokban jó... na, azok csemegék! Egy ismerősöm írt, és waah~ Komolyan próbáltam olvasni, de annyira, annyira unalmas és lapos és semmitmondó és sehova-se-jutó volt, hogy két sor után nem is próbáltam folytatni. Ráadásul rámentem az oldalára, hátha van ott valami, de egy elképzelhetetlen átrendezés-változás-mutáción kívül nem igazán van... hát jó, nincs semmi jó.

Sok ember, főleg a fiatal bloggozók, vagy a magukban-nem biztos bloggozók, vettem én észre, szokták gyakran változtatni a blogjuk kinézetét. Öregebb bloggozók, maga-biztosabb bloggozók szoktak néha újítani blogjuk kinézetén, de az valahogy más: megtartja a formáját, a stílusát, de valami újat bele add, fejleszti a régit, nem lép egy teljesen új útra. Mindenesetre a változások sokszor egy próbaidőn át mennek, míg tesztelik, jól néz ki vagy nem. Na, ez a bizonyos bloggozó (aki a törlendő listán szerepel), habár én nem igazán szoktam olvasni, remélem egy picit átgondolja újabb találmányát, mert Dude, nobody from this planet can read that crap.

Magam is gondoltam, egyébként egy kis újításon, de semmi igazén radikális, ez végül is a stílusom. Talán beszürkítem a betűket egy picit (szeretem ahogy a fekete és bizonyos szürkék egymáshoz passzolnak, olyan pinstrip stílusos), de alapvetően minden marad, csak a felső képet akarom felfrissíteni egy új kép collage-zsal. Na, majd még gondolkodom rajta.

Olvasgattam a napokban megint a Fake mangát, ami rengeteg emléket hozott régi időkről, régi barátokról, régi helyzetekről. Nincs meg az OAV, de szívesen letölteném és megnézném. Kari néha-néha odapislant és nézegeti, hogy mit nézek annyit ezen a képregényen. Hehehehehe, szerintem neki nem tetszene. :-) Habár már ezerszer olvastam, szerintem még ezerszer fogom elolvasni.

Kreatívnek érzem magam, habár egy szót nem írtam, mert nem találom még a megfelelő helyet vagy időt. Egy pár regényen forog a fejem folyamatosan, és kezdek egypár jelenetet tisztán látni a fejemben, forgatni, javítani. Le kellene ülnöm írni... de még nem, még nem. Most megyek.

Isten Éltessen, Kari

Ma Kari-nap van. ^_^ Ma van a Kari születésnapja. Ma már nem vagyunk egy idősek, hanem ő megint idősebb nálam. ^_^ Kicsit sajnálom, hogy azért nem tudtam kivenni a mai napot, mert akkor biztos még ott lennénk Jacó-ban, talán megkísérelnénk egy surf órát valamilyen helyi tanítónál, ha csak a hullámok nem emelkednek fel megint a két méter magasságra és annál feljebb. Itt van a valódi Big Kahuna.

Míg ott voltunk Jacó-ban, többször is gondoltam a regényemre, és valahogy az az érzésem támadt, hogy ha ott tudnék maradni egy hosszabb időre, akkor be tudnám fejezni. Valahogy Vili ott volt mindenhol, még ha maga sose létezett, sugárzó arany szemei, barnára sült bőre, vékony, kiizmosodott testecskéje, nap szívta szőke fürtjeit. Ezt a regényt még itt kellene befejeznem. Elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha vennénk egy lakást a tengerparton. Persze, arra a következtetésre jutottam, hogy hamarosan benne élne a Söndör. ^_^ Ugyanakkor minek lakás Jacó-ban? Az nincs igazán közel Budapesthez, ugye? Karival közben azon beszélgettünk, hogy majd otthon hogy és milyen legyen a dolog. Kari igazán jobban szeretne egy családi házat, de nekem jobban tetszenek a lakások. Igen, persze, sok jó van abban, ha az embernek családi háza van, de a lakás azért olyan tök jó! Kicsi, kellemes, könnyen takarítható, szépen kihasználható, de főleg kevesebb rendetlenséget csinál benne az ember.

Na, ezt majd meglátjuk, hogy hogy és mint lesz. ^_^

Nagyon, nagyon örülök, hogy a Kari itt van velem. Olyan jó úgy elaludni, hogy mondja nekem, hogy imád, jó érezni testének az illatát, jó tudni, hogy ott van mellettem, hallani amikor nevet, nézni, ahogy nézi a tévét, ahogy kibogozza az Amerikai Futball szabályait, vagy amikor együtt vacsizunk, és nevetgélünk a pizzán. Nem tudom tudja-e a világ, hogy Karinak milyen gyönyörű szép szemei vannak. Egyszerűen az egész Kari olyan nagyon, de nagyon, de nagyon szép! De főleg szeretni és imádni való.

Ma van a szülije, ma lett 34 éves, fiatal ember, ahogy a keresztapám mondaná, és ma végre oda tudom adni neki az ajándékát. Kitaláltam valami kis vicces fordulatot, és majd látni akarom az arcát ahogy apró kis találmányomat kibogozza.

Gótikus Ihlet

Épp tegnap azon töprengtem, hogy mennyire áll lelkemhez a sötét érzelmek királysága, mennyire táplálja szívemet, lelkemet, ihletemet a keserű búslakodás sűrű, fekete bora. Talán ez az aki bennem él, aki bennem ír. Ilyenkor csurognak jobban a szavak, ettől tudok jobban írni, ettől lesz erősebb az ihletem. Hát igen, lassan bele kell törődnöm abban, hogy gótikus író vagyok. Ugyanakkor, ma kegyetlen kérdések jutottak eszembe: Lehet, hogy az ihlet miatt nem engedem el? Ezért tartom magamhoz láncolva emlékét? Fontosabb nekem a mű mint maga a lemészárolt, szomorkodó múzsám?

Nem ilyen gondolatokkal lépek be a fekete körbe, nem ilyen indulattal veszem magamhoz fekete ruhámat. Az irodalom, az ihlet ami rám szál ilyenkor fátyol ami nyakam köré tekerődik, szorít, fullaszt és hív a hideg mélységébe, ahol a lelket dús, hideg örvény szippantja be.

Hn... az ihlet oly szeszélyes tud lenni... de hát az ihlet sok mindent engedhet meg magának. Ez sajnos a művészek élete. Hol istenek a művük keretében, de rabszolgák is tudnak lenni ihletük számára. Lehetetlen szárnyas lények túl szeszélyesek ahhoz, hogy angyalok legyenek, túl gyengék és rövid életűek, hogy démonok legyenek. Rabok a művészek akik mestereikre ézehnek, akiket amint megkaparintanak kibeleznek, szétszednek és még forró, lüktető vérük sűrű, íz dús levében zabálnak fel, mint a farkasok a nyulat.

Testek

Tegnap mindenféle kellemes érzések lettek úrrá rajtam. Kezdjük azzal, hogy talán tegnap volt először nem tudom mióta (talán 2007-2008 óta? Talán régebbről?), hogy nekiültem fic-et írni. Az érzés ami elfogott teljesen becsavart, belém szívódott, mint régen és élt bennem megint Yami no Tsubasa, a Sötétség Szárnyai. Ujjaimon csurogtak le megint a felkötött, felcsavart szavak, a gondolatok, képek és hangok, mind szépen belefonva abba amit rég többen is vakon felismertek, mint "a stílusom". Kicsit begyepesedett, de továbbra ott, a gondolat, az elmélkedés és a cselekedet egybekötése. A szavak alapos kiválasztása, összefűzése, egymáshoz kapcsolása egy valamennyien telúrikus latin formátumban amit csak is Gabriel García Márquez-től lehet tanulni, amit csak is Rubén Darío-tól lehet fellélegezni, ami Carmen Lyra-ban felvillan, Jorge Isaac édes, ismert "María" regényében csűri-csavarja a gondolatot. Mint író, belemerültem a munkámba, éltem lélegeztem és kizárólag csak az érdekelt. Várhatott a memó, a telefonhívás, az ebéd, a bejegyzés, a munka, a szívesség, a pénz beszedés... csak egy dolog érdekelt, még pedig az, hogy a történet megfelelően forogjon.

Angol szókincsem előttem tárult fel, mint egy doboz színes ceruza, ahol több árnyalatra tudtam szert tenni, több és több szóval, kifejezéssel, indulattal, összetett jelentéssel tudtam dolgozni, mint amit más képes lenne elképzelni. Szolgálatomra állt ezer szó ott ahol másoknak egy vagy kettő van. Az érzések belém nyilalltak és nem voltam már ebben a világban, hanem ott, mint néző, mint tervező, mint mindenható istenség. Őrjítő, szédítő abszolút hatalom egy világban aminek te vagy az egyetlen értelme. A szíved dobog és a mellkasod felduzzad, kitágul, feszít és tűz az ami benne kóvályog. Az érzés mindennel erősebb. Ez az élet értelme. Ez minden emberi erőfeszítés célja. Nincs élet az íráson kívül, nincs nagyobb hagyomány az olvasmányon kívül. Aki nem ír, nem él. Irodalom az alkotás csúcs kifejezése, a nyelvek színek és a szavak árnyalatok benne.

Ebbe a tevékenységbe mélyültem el, lettem megint önmagam, és kezdtem mindenhez másféleképpen viszonyodni. Érzékeim kifinomultal különböző rezdületekre, különböző reakciókra, és lelkem ezek en figurákon táplálkozott. Anyanyelvem megint at angol lett, a dús amerikai angol, ahol rég nem használt szavak buktak nyelvemre, ahol olyanokat is tudtam mondani és használni amiket addig sose mondtam ki. Megint az voltam, meghatározatlan kiejtéssel, kicsit West Coast, picit utcaias, picit Illinois. Hallottam a szavakat a fejemben, hallottam mielőtt le tudtam volna őket gépelni.

Ebbe voltam merülve amikor megszólalt a telefon. Kari volt az. Kari, Kari... ki is a Kari? A lelkem távol állt akkor az itteni életemtől, és nem volt egy darabig hajlandó visszajönni. Ja igen, a Kari. Ühüm... de ez a tevékenység mindennel jobb. Kiszakíthatatlan voltam. Hideg volt a lelkem minden emberi kapcoltahoz, érintéshez, és csak is a nyelv, az írás érdekelt, és az amit vele lehet alkotni. beszélgettünk és akkor kimondta a varász szavakat.

- ... gondoltam haza jövök, megiszok egy sört...

Haza. Sör. Kiszakadtam az irományaimból és megint elfogott az ami januárban: az otthoni érzés, az, hogy van valaki akivel "otthon" nekünk egy és ugyanaz, akivel ugyanazt akarjuk. Sör, pihenés, összekuporodás a tévé előtt, mezítláb járkálás, felpattanó fémdobozok csattanása. Egy kis Aerosmith, egy kis Bon Jovi, hosszú haj, élmelkedés... Fejem félig a történeten, félig a vállán. Képzelet és valóság vegyülnek darabosra tördelve. Van egy mi.

Az érzés nem hagyott el. Nem akadályozta felbuzdult múzsámat, aki ajkához emelve minden egyes szót észre nem véve megnyalogatta, megkóstólta mielőtt letette volna vagy markában tartotta volna. Ez megy, ez nem, ebbe ez kell, ide ez kell, ez innen oda. Ehhez inkább az.

Otthon, letéve a feketére mázoló töltő tollamat, az ágyra feküdtem és belemélyedtem az egyik kikölcsönzött filmbe. A film "The Reader". A történet benne sokkal töményebb és komplikáltabb, mint gondoltam volna. Mély töprengésbe késztetett nem csak maga a torténet miatt, hanem az ott lejátszódó érzelmek sokasága miatt. Mi minden rejlik egy emberbe, és mégis milyen egyszerűen képes az ember csak egy részét látni, hasábokra venni, szétválasztani, mintha minden egyes része egy-egy külön ember lenne. Lelkembe hatott, de nem hívott könnyeket szempilláimra. Ott néztem, magamba szívtam Hannát, és mindent körülötte, jobban mint magát Michael Bernt. Hanna, Hanna, komplex Hanna.

Az író bennem, aki továbbra is éget sötét istenek kihalhatatlan fekete lángjaiban, egy pillanatra leállt üvöltő tombolásában, és a termékenység áramlatai naugodt zubogásba folytak. Az élet nem csak a vanília és a fűszerből áll. Világok hasadtak fel, töltelékük kiömlött lábunkra, összefolyva mint ezer bödön festék erőszakkal ledöntve. Összefolyó színek sokasága,egyede, östönös, természetes vonalakba kunkorodva, újabb színekbe fulladva. Nem létezik a tisztaság, Kant érintetlen elméje. Minden mással maszatos, és ami nem az, az nem természetes.

A tartozás csodája és varázsa feltárult elém, és ahogy egy pillanatra a tükörbe néztem, testem formáira, olyan volt mintha egy teljesen más testet bámulnék. Puha és otthonos, minden porcikájára felírva egy másiknak a neve összehímezve a sajátommal. Miért jutt eszembe a Kari amikor önmagamat nézem?

'Ehhez a testhez egy másik is tartozik.'

A gondolatot nehéz lerázni.

Isten Éltesse a Pénteket!

Véééééééééééégre!!! T.G.I.F.!!! Ó, igen, igen, igen! Végre itt a péntek! Létezik szebb nap a pénteknél? (Hát nekem tetszik a hétfő is, és a szerda, mert szerdán születtem.) A péntek a dolgozók áldása. Utolsó nap, és utána PIHENÉS! Gyertya fény, könyv, kis Chill Out zene, aromaterápia, melegvízbe áztatott lábikók, agyag és paradicsomból iparilag készített pakolás az arcodon, kilazult testtel egy hosszú, forró zuhany után testkrémmel illatos, lenge kis selyem pongyola... talán tévé a zene és a könyv helyet. Talán Odaát. Vagy talán mégis könyv és "DestinationLounge Bali". Megint belevágni Henry Miller "Tropic of Cancer"-jába. (Mi is a neve magyarul? "Rákmicsoda"). talán csinálok egy "fél hajmosást", mert tegnap és tegnapelőtt elfelejtettem, de most olyan nagyon érezném a gőzös, forró párát a tarkómon, a börömet ahogy a meleg vízben lazul, puhul, nyílt lesz mindennek a mi jó. Felgyújtani minden gyertyát a szobámban, hátraesni az agyon, keresztbe, hogy a lábam a meleg vizes, foot bath láb tússal illatos, oliva olajas (igen, az oliva olaj isteni a bőrnek!) lavorba ázzon míg lustán, lazán magam elé tartom Miller művét, amiről annyit hallottam, illetvo olvastam Anais Nin naplóiba, amiről tudom mennyi szenvedésbe került, amiről tudom min ment át az író, és miért írja amit ír, kire mondja és kire gondolja azt amit a papírra felfirkált. Nin és Miller gazdagítják a lelkemet, mint írók és mint emberek.

Igen, sajnálom Dean, elnézést Sam, ma Miller lesz. Igen... vissza az élőbe a művészetbe, a gondolatba. El egy kicsit ettől az embertelen, gyors, pillanatnyi világtól ahol minden pocsék mert amúgy is múlik.

Tegnap összeszedtem azokat a CD-ket amiket haza akarok majd vinni... és alapvetően 53 darab. Van köztük Soundtrack CD három filmből: The Covenant, Fast and Furious: Tokyo Drift és Indiana Jones and The Last Crusade. Aztán van egy érdekes kombináció zene ahol tündököl Björk, Within Temptation, Nightwish, Evanescence, The Rasmus, Korn, Rammstein, Pearl Jam, Daft Punk, BoyzIIMen, 2Pac Shakur, Jay-Z, Ja Rule, Christina Aguilera, Black Eyed Peas, The Best of Celtic Music, Loreena McKennitt, Era... és japán rajzos zenék. Egy CD rengeteg Megumi Hayashibara slágerrel, Wolf Rain, Serial Experiment Lain, Zetsuai, Weiss Kreuz, Rurouni Kenshin. Gondolkodom, azon, hogy sok CD, és talán nem lenne okos most mind hazavinni, mivel tuti megnézik a bőröndjeimet mivel Bogotán keresztül jövök. ^_^ Jó, hogy nem a "Conjure of Sacrifice"-t viszem! (Mert egyébként azt hiszem hazaviszem a boszorkányságos és meleges könyveimet. Csak nem ül neki a Kari olvasni őket! ^_^)

Ma elegem lett a karbantartós gyerekekből. Reggel mindent eltettem, hogy dolgozhassanak a falon, nyítva hagytam az irodát nekik, elmentem az SLA csoport gyűlésre (azt a csoportot és ezeket a gyűléseket imádom!!!), és amikor visszaértem nem voltak SEHOL! Tehát felhívtam az Ileanát, és mondtam neki, hogy nekem ebből már elegem van, átköltözök a LD volt irodájába.

- Jól teszed! - mondta, ami nekem kicsit fura volt.
- Jó,- mondtam - szólok a Marco-nak.
- Minek? Csak költözz át.

... Furi. Azért felhívtam a főnökömet és mondtam neki, hogy én megyek az LD volt irodájába, mert ezzel a helyzettel nem akarok többet tötyörögni. Megértette és én már költöztem is. Most már nem kell várnom, hogy mikor lesz nekem végre új bútorom, mert itt van egy vadonatúj bútor. Nem kell vérnom, hogy csináljanak nekem kinyitható ablakot, mert itt az ablak kinyílik. Nem kell várnom, hogy itt megcsinálják a penészes falat, mert itt a fall nem penészedik, PLUSZ nem kell felkapcsolnom a lámpát mert jü fény jön be és így senki se lát be, plusz van végre térerőm! Már csak a dolgok elhelyezését kell véglegesíteni... amikor majd a "kommunikátorok" elviszik dobozaikat, ami engem nem is zavar, mert ezek a dobozok engem jobban eltakarnak! ^_^

Ma Rosario vissz haza, tehát korán otthon leszek... korán kezdhetem a SPA-mat. Holnap reggel megyek Szitakötőhöz, hogy megtanítson nyakláncokat fűzni, majd spaghetti-t és bort ebédelünk. Vasárnap pedig Shimmy-vel megyek a VIP moziba. Film, sör, sushi. A jó élet.

Rég nem irogatok. A naplót előveszem, de vagy nem tudok kibontakozni mert az aggodalmak, a gondok rám nehezednek, beárnyékolják érzékenyebb részemet, vagy amikor írnék, azt mindig félbeszakítja valaki akivel foglalkoznom kell. Napló. Nem is tudom megmagyarázni mit is jelent. Egy gyűjtemény pillanat-mű alkotás. Hol kis firkák, hol nem elég jük, de hol kiterjednek, hogy szépek és élénkek. Nem, nem mindenki írhat naplót, nem mindenkibe van az ami kell, hogy naplót csináljon egy naplóból, úgy ahogy nem mindenkiben van benne, hogy naplót faragjon a blogból. Blog. Kicsit sajnálom. Ez ennek a kornak a szóvívője, a kifejező táblája, de olyan korlátlanul kusza. Mindenkinek lehet, mindenki írhat, és van sok aki... aki inkább magába tartaná a sok ostobaságot.

Korlátlan kifejezés egyben gyönyörű és undorító. Az emberi elme minden darabkáját, minden színét kimutatja, de minden kis szemétkéjét is, mind azta a rodhadozó, pocsék kis nyavalyáját is ami eltorzítja a tisztátlanság szépségét, a tökéletlenség, az emberiség, az asziometrikus elemet ritmikus káoszának szépségét és csak a hulladékot húzza maga után.

Az Irományaim Arnyékos Szárnyai

Ma itt kezdem, ne hogy megint otthon keljen kezdenem a bejegyzést és azzal kezdjem, rendszerint, hogy milyen borzasztóan hideg van, és bár csak velem lenne Kari (amihez nem kell a hideg, csak már lehessek vele), és jaj de cúg, és fúúú milyen baromi hideg van. Viszont, mivel reggel kezdem a bejegyzést, az lenne majd hogy az első dolgom, hogy eldicsekedem a világnak milyen irtóan fincsi bagelt rendeltem és reggeliztem, ami igaz is. Ugyanakkor ennek a reggelinek más volt a kiemelkedő része: már felajánlották nekem a "frequent buyer" kártyát, ami idáig nem volt kapható az express szolgálathoz. Hát még szép! A gyerekek a telefonon már nevemen szólítanak amikor hívom őket. Hát igen, talán majd ezt fogom otthom hiányolni egy kicsit... míg nem nyitnak otthon is egy bagel boltot ami majd minden reggel viszi be nekem az irodába a friss, meleg bagelemet két üveg kólával.

Ülök az irodában, hol máshol, és hangosan hallgatom Jon Bon Jovit énekelni kedvenc slágereimet, miközben próbálom erőltetni agyamat, hogy megtaláljak egy szót spanyolul. Egyszerűen elfelejtettem mi a spanyol szó ahhoz, hogy "churn". Na, nem a hagyományos "kever", "felver", "kavargat" jelentését keresem ("churn" egy olyan ige amit ahhoz a mozdulathoz mondanak amit vajkeverés közben csinál az ember, tehát egy gyors, heves forgatás), hanem azt amit távközlésben használnak, és amit arra mondanak amikor az egyik szolgátatónak az ügyfelei átmennek egy másik szolgáltatóba. Hogy miért tudom a szót angolul és nem spanyolul? 1. Mert sok-sok esztendeje már, tenger part bús mezején angolul gondolkodom, olvasok, írok és kutatok. Lassan se a magyar, se a spanyol, hanem az angol lesz a "mostoha" anyanyelvem, mit millióknak másoknak a világon. 2. Mert általában angolul szoktam kutatni az ipart. Na, ez nem teljesen igaz. Amennyiben tehetem, franciául szoktam. Fura, de a szabványokat általában franciául értelmesebbnek, érthetőbbnek találom (nem is beszélve arról, hogy ha franciául szerzem meg, lehetetlen főnökömnek átadni, hogy majd úgy tegyen mintha ő találta volna meg őket... hehehe). 3. A spanyol világban is általában angolul szokták használni a szót, DE ez nem hivatalos, nem megfelelő. Amennyiben lehet, mindig csak is spanyol szavakat kell használni a beszámolásokban.

Megnézegetem Baklava és Basszuskulcs blogjait és hol elmosolyodom, hogy rémülök. Édesem! Ézt nem tudtam! Kezem hidegen, remegve ér ajkaimhoz. Ujjaim hegyei jéghidegek, körmeim lilák, de ez alkalommal nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Hátamból ropogva, reccsenve kitörnek hatalmas árnyékos szárnyaim és kicsi lánykám után nyújtozkódnak. Legyél jó, édesem, legyen minden rendben! Igen, van aki rosszabb helyzetben van, mint mi.

Szemeim tovább kúsznak és kis mosollyal nézegetem irományaikat. Basszuskulcs egyén-központos stílusa, tele szép szavakkal, személytől eltávolodó képekkel, olyan érzelmek kifejtésével amit karcolják a személy gondolatainak hélyát, ami aktuális témák, egy amolyan felzárkozódó kör aktualitás témáivál foglalkozó gondolatok sora, ami lágyan, hosszan terül el a hírektől eltávolodva, mert valami mást keres, arra néz amire mások nem néznek, de elgondolkodó, kicsit súlyos szívvel, ami azért valami más ok miatt nehéz, egy ok amit nem mond el senkinek, és ami miatt elgondolkodó sorai továbbra is karcolnak, nem markolnak a lényegbe. Galambom szíve tele van sok mindennel amit nem oszt meg bolgjával, vagy nem ott ahol a többiek láthatják.

Baklava baltával vág bele a legszédítőbb témákba, örvényt keverve ahogy lábaival belelép, mérges, fájdalmas érzelmeivel korbácsolva a káosz ritmusa szerint. Szédít, vagdal és olvasóit elkergeti minden második bekezdésnél messze, egy kis levegőért. Olyan mintha az élet nyomását préselné szavaiban, a legszebbeket kiválasztva, hogy e gyöngyök legyenek keserves, sikoltozó üzenetének hordozói.

Történeketek forgatnak bekezdéseiben, könyv darabokat. Hyne, ezer éve nem írtam. Lassan elő kellene vennem azokat a világokat ahol én vagyok az isten, és írnom tovább. De ide? Ide nem tudnék írni... nem regényt. Nem mesét... ízelítőt?

Angolul írok, nagyon amerikaias stílusban, laid-back odadobott gondolatok és események valamennyire időrend szerint, de gondolat formában is kevergetve. Miről mi jut eszébe, mibe mélyed bele. Feltennék egy darabot, de sajna nem engedi a blog. ^_^ Vagy igen?

Coming out of the Metro, exactly that moment when you finally reach the top of the electrical stairs and you step off and rush a couple of steps more, is the best feeling ever. It’s as if relief materializes right there, in those maybe one meter, one and a half meters before the rapidly moving electrical stairs. Fehérvári Vilmos rushed those few steps out of the South Train Station, and then walked, hands in his jacket pocket, out, to the small, round square that looked more like some cement, very sixties yard. He worked at the Magyar Könyvklub, the Hungarian Book Club as a salesman. It wasn’t a well paying job, nor an exciting one, but at least gave him an excuse to leave his family’s dated, old apartment in the Eighth District. It was one of those old, nice buildings blackened with the smoke of just one too many old cars, and the general pollution that inhabited a big city like Budapest.

Sky was as greyish-blue as always was this time of the year. It was November, but winter was already coming in. Vilmos scanned the little sky visible as it looked milky, almost as if some idiot had spilled the clouds all over. His odd coloured dark hair was short above his neck and trimmed enough so it wouldn’t fall into his eyes. His barber would just take care of it, he didn’t really pay much attention to how it was coifed. In the mornings he would just rub some cream into it and not even comb it. It had been some time since he last combed his hair. Maybe for his graduation of high school. Everybody looked like him. Hungarians tended to dress with the weather rather than with their mood, so everybody dressed in black, grey or any other dark colour.

His father used to say Hungarians dress all in dark because they are mourning the deep-shit politics they get themselves dipped in. Well, Apa (father) had a point there. But Vilmos didn’t care for the valuta prices, the bank rates, the Financial Plans proposed by the Chancellor, or when the price of one kilogram of bread hits the one hundred forint mark. Fuck it. Vilmos was out of school finally, caught in a job as he didn’t even apply for any university or college. He got this job nearly three months after finishing high school, and his driving license. His father was urging him to just get into some career, no matter what.

“Maybe mechanics” he said “Your mother’s father went to the Kandó Kálmán.”

But his father seemed to forget that Vilmos just didn’t apply to it, nor he would have the points to enter it. He did go with his three best friends one Friday to Szeged to try out the test for the Business career, but he failed it because… well, he failed it. Period. His father just shook his head disapprovingly while saying that he will have to serve his time with the army if he didn’t do any further studying that would delay his entrance. The guy didn’t really care either. So, he had heard of the horrors at doing the military service. Waking up too early, running kilometres and kilometres carrying backpack filled with rocks, doing exercise, eating shitty food and obey daily the moronic orders of some uptight homophobic fag who wanted to make others pay for all the hardships of his life. It wasn’t really like vacations at the Balaton! However, he dragged through life, uninterested as things happened around him. One day, he was sure, something would just catch his attention and wake him up. Meanwhile, he would sleep through the days.

The fat lady that had the keys hasn’t arrived yet.

It was impossible. She lived at the Krisztina street. All she had to do was to drag her fat ass from the fourth floor, walk a block to the stop of the tramway 18 and she would be there in less than three minutes. His workmate, Kálmán Emese was already there. She had wrapped her thin body in her black, pressed-wool coat and squatted with her back against the glass door of the small bookstore. Her long, white fingers peeked from her fingerless black knitted gloves holding a cigarette. She smoked like crazy. Pall Mall. Blue pack. Her straw coloured hair rested in messy bangs over her shoulder and from under a knitted dark blue hat. Her long, thin legs were covered with faded dark grey cord pants and thick black leather boots.

“Hey, Vili!” she greeted him letting the smoke of her cig escape her lungs immediately after.

Vilmos just smirked and lifter his head a little.

“Hi, Blondie.”

“Dad’s car is a real piece of shit.” She said straightening and dragging a gout of smoke she savoured for a minute or so before expelling. “The little bitch just broke down again.”

“It’s a Skoda. It’s old, what do you expect from it?” Vilmos said not really interested. His mind continued the remark with ‘Do you expect that cart to run in the Forma 1? You are delusional.’ But saying so would only encourage his profusely swearing, profusely speaking, much bitching workmate to go on and on.

“Well, I expect that fucking shit to work. It’s not like I could afford one with the shit they pay us. Dad had to fill the tank yesterday, because I don’t have money for it. Mom was bitching all the fucking night about it. I tell you, it’s shit. She said also that I have to pay the mechanic, when the car broke down after they went on the weekend to Esztergom. I told Dad that the car wasn’t working okay, that I felt the clutch weird. Now it breaks down and it’s my fault. Well, it’s not. The problem is that Mom is some cheap fuck that is just trying to squeeze money out of me.” She dragged her cigarette again. “I mean, I make here shitty forty thousand forints, she gets seventy thousand at her job, Dad makes like eighty or some, and they are fucking trying to milk me. They are such a load of crap.”

It would be impolite to tell her to shut her tramp up, that he wasn’t interested in hearing about how her dysfunctional family messed up her day today. Emese had always a reason to complain about, and the seventy percent of the time it was because of her family, or ended up in her family. If she hated her fraying gloves, she couldn’t buy new ones because everything was so fucking expensive in this country is, that her job pays her so little (actually she was earning more than Vilmos, who only received twenty seven thousand forints per month and was reported to the Social Security for fifteen thousand a month), and add to it that her mother makes seventy thousand and her father eighty thousand. The remaining 30% of the time was just general bitching about the country, the city, the dogs, the dog shit, her boyfriend, the weather, her friends, her lousy vacations… and on.

Az Igazi

Ma olvastam el az e-mail-t amit egy kedves barátnőm küldött nekem. A téma fontosságáért, plusz azért is, mert komoly írónak tekintem, nem "nickname"-jén fogom hívni, hanem igazi nevén (k.b). Elsősorban, kellemes meglepetés volt észrevenni, hogy Elragadó Szépség Üde Patakom szintén szeret engem ahogy én szeretem őt. Egy dolog barátnak lenni, ismerősnek, de teljesen más dolog az amikor az ember megosztja veled, hogy a szívében hord. Lelkem felszállt és mosolyogtam. Ez a különleges nő, Jeka, több mint annak a jele, hogy lassan alakul a magyar életem, és hogy igen, kezdenek magyar barátaim is lenni, igazából, hogy lesz nem csak egy vérszerinti és egy szerelem szerinti családom kihez hazamenni amikor végre majd kiköltözök, hanem azt is jelenti, hogy lesz lelki, érzelmi családom is ott, akivel majd találkozhatok, bulizhatok és akik szeretnek és akiket szeretek; hanem azt is jelenti, hogy egy olyas valaki viszonozza érzelmeimet akit nagyon megbecsülök mint ember, mint gondolkodó és szintén mint művész. Ha volt már lehetőségetek elolvasni Jeka blogját, akkor bizonyára tudjátok mire gondolok.

Jelenleg, Jeka egy könyven dolgozik amit egy igen "fogó" struktúrában épített fel. Maga a terv nagyon jó és folyamatos, szépen össze tud állni, miközben egyszerre szinte "moduláris" módon is dolgozik. Ahelyet, hogy egy csoport egymástól függő elemet szervezne össze, ahol minden egyes tagnak tartania kell a struktúra teljes súlyát, a függetlenség jegyében felállított inkább egy "közreműködő", egyedülálló csapatott ahol minden egyes tagnak korlátlan fejlődési lehetősége van magában a keret-sztoriban belül. Egyik sem befolyásolja a másikat, egyik sem hajlítja meg a másikat, hanem szépen, mondhatnák "felnőtt módón" minden egyes szerves rész produkálja a magáét. Ahogy elolvastam a könyv vázlatát, delfigyeltem arra, hogy van egy "várható" rész, egy olyasvalami, ami nem rendhagyó, hanem igen is megfelel a történetek többségének. Ez az "igazi" kérdés volt. Megkérdeztem Jekát, hogy miért is tette ezt ide be, amire azt válaszolta, hogy először is kikerekítti a történetet, ciklust zár (amit egyébként én igyezezni szoktam nem megtenni saját regényeimbe, illetve nem a "látható" ciklusokat szoktam zárni, hanem a láthatatlanokat és amik nem záróval végződnek, hanem újabb kezdettel), de egyébként azért is, mert ő hisz az igaziban. Na, ez engem elgondolkodtatott.

A legtöbb ember félelme az, hogy az életük úgy megy el, hogy sose találják meg az igazijukat. Elmennek mellette, hagyják kiszökni kezeik közt, örökre elveszítík valami rém-csoda folytán, vagí egyszerűen sose látját. Na, én minden bizonnyal meg tudom a világnak mondani, hogy ilyen nincs. Azt se mondhatom, hogy az ember kikerülheti, ha ki akarja kerülni. Persze, gondolom csak egy módja van annak, hogy örökre elvesítsük igaiunkat, és az az, ha önmagunkat titkoljuk el. Ha hamisak vagyunk, ha álarcot hordunk, ha nem engedünk saját igaz érzelmeinknek, akkor "Bye-Bye, Love, bye-bye sweet caress, Hello Loneliness". Miért? Mert az igazinkat nekünk teremtik, de ha mi folyamatosan valaki más akarunk lenni, és letagadjuk önmagunkat és saját igaz boldogságunkat, vágyainkat, akkir letagadjuk igaziainkat... és az lesz a legrosszabb, hogy tudni fogjuk majd.

Az az igazság, hogy nem lehet az igazi elől menekülni. Akárhogy is éled az életedet, akármelyik is az életfilozófiád, az igazi bele fog találni és lehetetlen lesz nem észrevenni. Akármire is szoktál figyelni, rá fogsz figyelni. Szép lesz a feneke, ha szép fenekeket keresel, és szép lesz a szeme, ha azt szereted. Akkor fog életedbe kerülni amikor épp jó, amikor te magad is jól vagy és amikor el tudod fogadni igazidat, mert elvégül is igazid is ember, és majd neki is akkor érsz az életébe amikor ő is kész hozzá.

Szerintem a legtöbben ismeritek már Kari és én történetünket vagy azért, mert itt olvastátok vagy azért mert ott voltatok amikor elkezdődött, így hát nem is kell elmesélnem nektek milyen is az amikor az igazi megjelenik az ember életében. De talán nem tudjátok milyen az amikor ez tovább bontakozik.

Amikor láttam Karit a reptéren, az élet megint fellobbant bennem, és szerelmem nem volt többé csak valami álomszerű tökéletes emlék, hanem egy valódi, élő, lélegző érzelem ami benne is élt igazán. Az igazim és én. Mondanom se kell, nem is muszáj, hogy mindenki itthon mindenki megszerette a Karit amint látták. Apu és Anyu csak úgy áradoznak, nem is bírnak szebbnél szebb dolgokat mondani Kariról. Kedves, aranyos, édes, csinos, figyelmes, jó, csendes természet, jó gyerek, okos, értelmes... Ati gyakrabban jött el, mindig valamilyen oknál fogva, akármi is lenne, és folyamatosan igyekezet valahol közel lenni Karihoz, valamit mondani még ha magyarja nem is a legjobb. Minden érdekelte ami a Karival kapcsolatos és viccelődött is. (Costa Rica legnagyobb stádiuma...) De ezek csak csipkék a szív körül. Meg lehet mérni a szerelmet percekkel megérkezés előtt, percekkel indulás után, vagy inkább a csókkal amivel üdvözölsz, az öleléssel, kificamodott álkapoccsal, egybefont kezekkel, meghitt beszélgetésekkel, a nehéz kérdésekkel, az őszinte válaszokkal, a kívánságok és ezer vágyak kitárgyalásával, kimutatásával. Vagy talán a szerelmet mind ezek által lehet mérni.

Viccelődtem Karival, és mondtam neki, hogy ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy szeret, előbb statisztikai felmérést kell végeznem. Egy húsz darabos mintát. Igazán a szerelmet, amikor az igaziról van szó, nem mennyiségben vagy gyakorisságában méri az ember, hanem mélységben, és ahhoz nincs minta, csak tudás és érzés, és Kari meg én hamar zuhantunk bele a mélyébe és azota is száguldozunk kézenfogva mélyebbre és mélyebbre a szerelembe. És nem számít bele ezüst gyűrű vagy földigérő, romantikus fehér ruha, ebédek a teraszon, csókok és ölelések a Csendes Óceán sós csipkével díszített karjaiban, csak az fontos, csak az érdekel, hogy szeret engem és szeretem én. Csak a szeme, a mosolya, szavai, vagy ahogy rámnéz és szül, hogy azért egyek rendesebben, vagy ahogy becézget szeretettel és megbízik bennem.

Nem akartam ma hagyni menni, vissza hazánkba, de nem tehettem mást. Az az igazság, hogy ez nekünk egy ország, közös első nyaralásunk helye, ahol turmixgép szerű repülővel mentünk a tengerpartra, ahol ráják vártak szerelmemre, és ékes egek tárultak elénk szebbnél szebb látványokkal. Sok szép emlékünk van itt, és jó barátunk akik most Kari barátai is, szintén telítik ezt a földet szívünkben, de hazánk Magyarországon van. Karim hazament... nekem is hamarosan mennem kéne.

Mikor? Mikor tudok majd hazamenni Karimhoz, hazámhoz, végre otthonomba?

Magátol elintéződik

Hnnn... ^_^ Tudod, nem is kell törnöm a fejemet a főnökömön. Most minek sújtsak én is rá? Ma tudtam meg valami érdekeset: le van törve. A dolgok a munkában rosszabbul mennek neki, mint pocsékul. Egyszerűen semmi sem sikerül neki. Rossz azért, hogy minden jel szerint jövő héten jönne egy új csaj akit ő RACSA-ból hozatott. Hn. Ez nekem nem tetszik. Vigyáznom kell. Fell kell majd mérnem ezt a Beatriz lányt, akiben egyébként tudom is hogyan tudom innen kibillenteni: szakban ő számítástechnikai mérnök, tehát ha nagyon zavar, akkor bejelenetem a Közgazdasági Kollégiumban és rögtön le is léptetik. Jobb lesz, ha a kedves kislány velem tart és tempómhoz tartja magát.

Főnököm, Meli szerint nagyon le van törve. Főnöke egyszerűen nem segít neki, mge tagadja neki a szabadságokat, nem engedi meg, hogy több embert vegyen fel és elhalmozza munkával (amit, persze, nekem kell csinálnom). Igen, most értem miért akarta annyira, hogy ne menjek el szabira: valakinek csinálni kell a munkát és miután kint voltam négy hetet, kostolót kapott az igazi munkából, és tudja, pontosan tudja, hogy ő nem tud vele megbírkozni.

Nem élesítem karmaimat, nem terítem a csapdát, nem fegyverkezek fel. Hátraülök és csinálom a munkámat. Látom mások és ő maga végzik gyűlöletem munkáját, és nagyon is jól, ha mondhatom! Gratulálok! Ez az outsourcing egy érdekes esete. ^_^ Lelkem tiszta marad, én nem cselekedtem rosszat, és szemem látára nézem ahogy lassan megkapja azt amit szépen kiérdemélt azért amiért engem kínzott.

...

Na, lassan nekiállok a munkámnak. Kari nincs a netten, tehát felteszem hangosra Bon Jovit és a hangjában olvadok el. Nyúlós, mélykés, férfias hangjában felolvadok egy picit, ahogy arra gondolok, hogy mi mindent lenne jó épp most tenni, egy bizonyos hosszú hajú, kék szemű magyar sráccal akit igen nagyon szeretek és igen nagyon kívánok. Annak a részleteit, hogy pontosan hogy és mit és hogyan, hol, mikor vagy milyen hangosan művelnék vele, nem árúlom el. Ez ránk tartozik... továbbra is. Sajnálom, pedig, mert egyébként nagyon jó!

Közben, tudod, gyakorolnom kellene az effajta irodalmat magyarul is. Angolul úgy megy, mint a kerékcsapás, de magyarul nincs meg hozzá a megfelelő szókincsem, és nem is érzem még a megfelelő tempóját. Érdekes, de minden nyelv olyan mint egy szín, és ahogy az ember beleéli magát, forog benne, megtanúlja, hogy ugyanazokat a témákat máskép kell ebben vagy abban a nyelvbe érezni. A spanyol nekem ehhez nagyon mocskos, faragatlan. Az angol merész és művészetet űz abból, hogy a legcsúnyább szavakból, alegmocskosabb kifejezésekből annyira felizgató képeket alkosson, hogy az ember feje beleszédül. A francia... az kifinomult, görgetős, és a hangokra épül. A szavak jelentése, csak valami kis mellékelt dolog. Ezt még nem tudom magamévá... mert idáig mindig maga a francia tudott engén sajátjának. ^_^ Ez a nyelv tud engem egyedül legyőzni és erőfeszítésnélkül lehúzni térdeimre, onnan, pedig földreborítani.

A magyar... a magyarral még mindig tart a tánc, a szemlélés, a felmérés... vele még nem kezdtem el komolyan, de ez a követkető tervem.

Az, hogy mi más tervem van... az még egy kis időbe tellik. Csak olvass, csak olvass... ^_^

Kwáááááááá! Kwáááááááááá! LEÁLLÍTÁS!

Mi a-? Hát milyen--? Mi? Mikor? Ez olyan mint amikor valaki felkelt az éjszaka kellős közepén, hajnalok hajnalán, mondjuk olyan fél kilenckor, és ordibál valamit amit nem tudom milyen csoda vagy csuda folytán neked értened kell ÉS hallanod+értened kellett volna még akkor amikor mélyen aludtál, agyad pedig épp nem dolgozott, mert a felrögzített rögbi meccseket/Gossip Girl/Odaát/CSI: Miami-t nézte. Valami olyan van valahol, hogy

- ... és most kell! Most! Most! Most!

És az egyetlen amire gondolni tudsz az ez a kis szám a Gasaraki rajzfilmből, amit csak egyszer láttál életedben, de továbbra is tudod a záró szám szövegét és rázendítesz.

izajo, izajukan

kowashite watashi no kokoro wo
akai kanashimi ga
afurete nagarete kuru kara
ima ha tada
hitomi toji
kudakete shimai tai no

Na, ilyen volt a leállás riadó, amit fényes nagy háromszögű jelekkel tettek ki ma a blogra. Kiderült, persze, hogy ez TEGNAP volt. TEGNAP!! Miért írják ki ma? Az ma engem MIT ÉRDEKEL! Tegnap mondták volna, és nem próbáltam volna hatvanhateverszer feltenni a Vegitát a bejegyzésbe... ami NEM MÜKÖDÖTT, köszönöm szépem, frott'n irtó kedves tőletek. Persze, és aztán panaszkodnak, hogy panaszkodik az ember. Oké, oké, elgalább nem olyan mint a livejournal-ban, volt, ahol egyszer fenyegetést kaptam az adminisztrátortól, hogy legyek olyan szíves és "tompítsam", "mérsékeljem" politikai nézeteimnek a kinyívánulását, VAGY kénytelenek lesznek bezárni a naplómat. O_O Elnézést? Igen. Fenn maradhat a sztori ahol a 26 éves Lucius a túlvilágba... kef***li a 6 hónapos fiát, a sztori ahol egy szellemileg zavart 14 éves fiú lefekszik majd MEGESZI 17 éves iskolatársa holttestét (ezeket kifejezetten kérelemre írtam meg! Nem fantaziázok én ilyenekkel!!), vagy az a sztori ahol egy pasi (nagykorú) lekorbácsolja egy másiknak a bőrét, de nem mielőtt patkányoknak dobta volna, jeges vízbe merítette volna hipotermiáig és élve égette volna forró vassal. Kobácsolás után pedig kígyóknak dobta. (Oké, ez tényleg a saját fejem szüleménye... de nem is a legrosszabb!)

... uuhhhh, de az mind, mind a múlt. Tehát... havazott már otthon?

Ma kaptam egy e-mail-t Györgyitől, akit nem tudtam meglátogatni az elmúlt utazásom során. Nagyon kedves és aranyos volt, és mesélte, hogy olvasgatja a bloggomat. (És erre, én persze fogom magam és ilyenekről írok, hogy vérfertőzés, kannibalizmus, nekrofília és kínzás...) Györgyi az apuék "Gittája": Györgyi mutatta be szüleimet egy Sziveszteri bulin. ^_^Igen ez úgy tűnik, hogy családi vonás. Mondta is Apu:

- Szilveszteri bulin ismerted meg? Jaj, az veszélyes! Tudod mi történik a családunkban amokir megismerünk valakit egy Szilveszteri bulin.

Háááát... ja. Most már tudom. Lányt elveszik, lesz két gyereke és elmegy lakni az Atlanti Óceán másik oldalára. ^_^

Na most, vegyük komolyra az ügyet. Elég egy kicsit a viháncolásnak. (Egy kicsit)

Tegnap volt "A Kurzus" az egyetemen. Nekem nem volt semmi kedvem menni, komolyan, és nagyon fontolgattam, hogy megkérem a Milét, hogy maradjon ő ott, én pedig megyek szépen haza, felteszem az "Odaát" harmadik lemezét és megnézek egypár fejezetet, megnézem a Skype-t, mit írt a Kari, írok neki hagyományos levelt, stb. Azzal kezdődött, hogy találkoztam a vezető tanárunkkal, aki szerintem engem nem igazán kedvel, és az e-mail után még kevésbbé. Na, elég kedves és emberi volt, és mondta, hogy ő most ott lesz, és ha segíthetek neki felhívni a többieket, mert nagyon kevesen mentek el ezekre az órákra, amik az e-mail szerint nem is órák, hanem tanácsok. Tehát ott kellett maradnom. Felhívtam Milét, hogy siessen, és helyet foglaltam. Elkezdtem levelet írni Karinak az egyetemi noteszpapíron, aminek nem igazán örültem, mert rózsaszín papíromon szeretek levelet írni, plusz a notesz lapok vonalazottak voltak, még pedig olyan erős vonalakkal, hogy ha nem a sorokba írtam, akkor nem is lehetet látni, hogy mit írok. Ki az a marha aki ilyen vonalakat talál ki??

A kurzusban, csodafolytán, nem a csoportunkkal kezdték a beszámolókat, vagy mi-a-francokat, mi szerint az embernek előre kell mennie és mutatnia mit produkált. Felfigyeltem arra, hogy a vezető tanárunk mindig Milenához beszél (többnyire) és a szakdogát alapvetően Milena nevén kezeni. "A Mile munkája", "A Mile csoportja", "Mile és Zsu". Ez a tanár pedig fordítva volt vele. "A Zsuzsi témája", "A Zsuzsi csoportja", "A Zsuzsi tételei"... Amit tegnap beadtunk alapvetően én csináltam... sőt ÉN egyedül csináltam, mert a Mile nem tudott elmenni arra az órára, és csak én tudtam pontosan mi is volt a feladat. A munkát pedig otthon csináltam, hol a buszon Bécs felé, hol a hotelban, hol míg vártam a Karira a Mammutban vagy a MOM-ban.

Kinyomtattam a biztonság kedvéért, majd amikor eljutott a mi sorunk, Mile megkért, hogy én adjam elő. Hát jó. Excel-en, rikító zölddel, mert a tanárnak XP-je volt, és kicserélte a Windows 2007 színeimet. Megmagyaráztam, hogy mi nem fogjuk azt bemutatni, amit a többiek, mert mi azt már beadtuk az előző alkalommal (egy igen gyagyás kis mátrix a metodológiáról), tehát a ránk háruló feladat a változók meghatározása, ill. odaírni, hogy mi az, hogy "lakosság" és ilyen teljesen gutaütős dolgok. Az egyszerűség kedvééert, kitaláltam magamnak egy mátrixot, amibe beleírtam hogy melyik célt, és melyik cél-kérdést szolgál a változó, mi a leírása, qualtitatív vagy qualitatív, milyen egységben kell mérni és mi a matematikai kíszámító formulája, ha nem egy megadott változót használunk. (Például, nem kell észbontó formulákat agyalni ki ahhoz, hogy tudjuk hány ember van egy helyen. Megszámoljuk és kész.)

A tanár el volt ájulva és alig bírta dicsérni a munkánkat.

- Remek ez a táblázat! Látjátok! Ezt kell majd nektek csinálni. Ahhh! Formulák! Kítünő!!

Szerintem ez is segített abban, hogy a vezető tanárunknak jobb kedve legyen megint a munkánkhoz.

Ez az óra az utolsó volt. Ezek után a tanár után eredtünk, amit a csoport többi része is csinált. A tobbieknek rengeteg problémájuk volt, köztük egy csoport aki épp ott omlott szét. Két lány úgy döntött, hogy nem akarnak együtt dolgozni, hogy majd akkor kezdik előről más témával, ki a maga útján, és ezt kellett megbeszélniük. Egy csoportnak rengeteg mindent kellett változtatnia mert épp a Costa Rica (nem létező) tőzsdéről akarták írni a tézist, és a krízis minden téleteit szétzúzta. Egy másik csoport azzal küzdött, hogy se tanár, se témája sincs igazán és még mindig ott tartanak, hogy valamilyen témát összehozzanak.

Kilenc táján sikerült a tanárhoz jutnunk, és megbeszélni vele, hogy hogy s mint. Megigérte, hogy nekiáll kielemezni azt amit küldtünk neki, és majd a jövő héten leülünk beszélgetni. Ha minden jól megy, akkor február első két hetében lemegyünk Venado Szigetre felméréseket csinálni. Épp ekkor jönne a Kari is. Hát ismerve a tanárt, ez a "február" inkább olyan március, aminek nem fogok örülni, ha "április" lesz belőle. Ha meglesznek az adatok, bízok Miléba és magamba, hogy három hét alatt fel tudjuk őket dolgozni. Plusz két hét javítás és mehetünk védeni a munkát, aztán vonulni, kartont kapni, nevünk elé Lic.-ot tenni, majd beküldeni a Közgazra elismerének, csatolni az önélet rajzomhoz, küldeni cégekbe, és aztán irány Haza!! ^_^



Egy megjegyzésre.

Angel Julio, Avon és Oriflame egy kicsit más mint az Erőszakos-Kencefice-legyen-az-Vitaminos-és-Ezer-Betakaroténos, mert Avon és Oriflame világszerte ismert. Komolyan. Világszerte, és nem csak a "beavatottak" áltál. Nem kell az emberekre tukmálni. Nem, nem veszekszem, csak épp rámutatok a tényekre. Ezekkel nem kell azt mondani, hogy "vedd meg, mert ilyen, meg olyan jó", hanem egyszerűen mondod a barátaidnak: "Ja, beneveztem ilyenbe" és ők magunk jönnek. Mondom, nekem nem is jutott volna eszembe, ha csak nem egy munkatársnők direkt kért arra, hogy nevezzek be, mert ő szeretni Avon dolgokat venni, és többen is a munkahelyen, de nincs senki. (Miért én? Mert mondtam, hogy majd hozok Victoria Secret cuccokat, hogy kisegítsem a Yuly-t.) Piramisos, vagy nem piramisos, azt nem tudom. Cég, eladnak kozmetikumokat jó áron, katalóguson, lehet internetten is rendelni, kész.

Ha tévedek, hát bocsánatot kérek! Nem tudom, de én főleg a hozzáalláshoz gondoltam. Lehet, hogy ugyanaz a cégek rendszere, csak épp az eladő máskép kezeli.

Jól Kezdődik az Év

2009 nyugis, épp úgy ahogy kívántam. Legyen ez az elmélkedés éve ahelyett, hogy teleszövődjön tapasztalatokkal és érzelmekkel. Fejezzük be szépen a szakdolgozatot, fizessük be az adósságokat, írjunk sokat, olvassunk sokat, pályázzunk és éljünk most szépen, nyugodtan. Emésszük fel szépen, dolgozzuk fel a tanulságainkat. Nem tudom regény gomolyodik ki ebből, vagy majd egy létező sztori tovább fog fejlődni.

Ma randin voltam Karival. Hát... igazán nem erre számítottam. Gondoltam egy randi lesz egy pasival akit szilveszterkor agyon csókoltam de az szilveszter volt, ki tudja milyen Quasimodo is igazán. Gondoltam, ebből csak haver lesz... Istenem, teljesen le vett a lábamról. Vajon magam is jó benyomást keltettem benne? A magyar férfiakat nehét kibogozni. Hát igen, megtetszett, de beton cipővel lépdesek, meg kell nézni, most hogy és mint alakul a helyzett.

2009 Első Szavam a Blogban

Nem is volt olyan rossz. Sőt sokat szórakoztam, és nem akarok senkit se megijeszteni, tényleg, ne ijedjetek meg, de 2008-ban annyi érdekes dologban és élményben volt részem, hogy ezeket mind össze fogom gyűjteni, tallózni, majd válogatok az élmények közül regényeknek, verseknek és társadalmi és közgazdasági teóriákra. Nem merek jósolni, de jó lenne, hogy ahogy 2008 élmény dús volt, 2009 inkább tele legyen megfontolással, megfogalmazzással és a tanultak rendebe tevésével.

Az utóbbi napokban sokat tanultam sok embertől. Megtanultam, egyrészt, hogy az emberek tényleg nem olyanok mint amilyennek az ember látja őket, vagy amilyennek mutatják magukat. Volt alkalmam csalódni olyanba aki azt állította magáról, hogy mi vagyunk a világon a legjobb barótok, és hogy így megy úgy összetartozunk, két lélek aki egymásra talált, és csak mi vagyunk okosak, és csak mi tudjuk az igazságot, és csak mi... Pedig neki csak az kellett, hogy a közelében legyek hogy tovább fenntathassa saját betegségét. Volt lehetőségem máskor életébe bepillantást nyerni és hatalmas, de számomra érthetetlen nagy igazságokra és kényes titkokra. Magamról is tanultam valamit amiről nem tudom jó-e vagy sem: eléggé érzéktelen vagyok. Szinte klinikai hidegséggel tudom nézni a többieket, néha, és nem zavar igazán, hogy nem is érdekelnek.

Közben, talán azért nem rossz, mert vannak emberek akikért igazán érzek. Vagy lehet, hogy csak néha tompul el az érzésem, mert máskülönben olyan nagyon erősen érzek? Olyan ez mintha nem is zavarna, hogy valami nem tudja felkelteni az érdéklődésemet. tegnap vacsizni voltam a Gittáéknál, és megmutatták nekem a Péter új gitarját, és néhány zenekar zenéjét. Hidegen hagytak. Nem érdekeltek. Most játszam el magamban, hogy jaj de szép és milyen csodálatos? Nem se a zene nem tetszett, se a gitár nem érdekelt. Mit mondjak? Nem rajongok értük, nem tudom mit lássak bennük. Most mit kell nézni? A szinét? És abban mit? Nem tudom, az ilyen nem kelti fel a figyelmemet. Ugyanakkor szeretem a Gittát és a Pétert, de nem érdekelnek a rémes rossz csoportok akik velük koncerteznek, és akiket remélem nem kell meghallgatnom, gitárokról sem tudok, talán tudok hegedűkről és zongorákról (azokat szeretem)... és kutyákról se tudok. Sajnos, nem szeretem a kutyákat. Én macskás vagyok.

Sok kérdésem van... de ezekből egy részt meg fogok magamnak tartani regényekre és tételekre... úgyis tudom, hogy hamis válaszokat kapnék rájuk. ^_^

Érthetetlen Emberkék

Van ez a gyerek, ez a... srác... José. Kilátásra csinos, de ahogy az ember megismeri, csupa kusza dolog. Egyre-másra hazudozik, főleg önmagával kapcsolatban és állandóan úgy tesz mintha tudna dolgokról amikről fogalma sincs. Azt hiszi a többiek nem látnak át a kis szerepén? De igen, mindenki átlát rajta. Ráadásul annyira buta, hogy nem is tudja a dolgokat jól felállítani, és minden pillanatok alatt összeomlik. Hazudik arról, hogy meleg és igen is igyekszik magát heterónak mutatni, amikor szemmel látható, hogy nem az, és nem is képes egy nővel lenni, amikor minden porcikája a pasikhoz vonzza. Teteti, hogy tud angolul amikor annyit sem ért, hogy mi az, hogy "door" vagy "left", "right". Azt gondolja, hogy két folyékonyan beszélő és két középfokon beszélő ezt nem fogja észrevenni? Teteti magát mondván, hogy tud wiccáról és boszorkányságról és az első szó amit kiejt erről teljesen téves. Nincs állandó lakcíme, történetei nem adnak össze és munkát keres, mint táncoló egy harmad rangú meleg bárban, mondván, hogy ő tulajdonképpen koreográfus és majd tánc rutinokat tanít a transvestite-oknak. Na persze. Ezt is higgyük el?

Kérték tőle, hogy szerezzem maga mellé egy csajt aki vele táncol, majd rám nézett. Ha! The nerve! Mert nekem nincs jobb dolgom, hogy vele táncoljak péntek este egy bárban? Nem hiszem.

Hogy szed fel Iván mindig ilyen torz agyú pasikat? És miért tartja meg közel?

Van valami fura: César azt mondta nekem, hogy ő szólt Ivánnak Joséról, hogy a gyerek nem keres semmi komolyat, hogy vele nem lehet egy kapcsolatot kezdeni. Egyet értek vele. Iván most azt mondja, hogy José keresi őt és valahogy arra céloz, hogy lépjenek egy kapcsolatba, legyenek együtt. Nem tudom mit gondoljak. Hiszek Ivánnak, mert eltudom képzelni, hogy Josénak jól esne egy ház ahol nem kell fizetnie, és egy pasi aki eltartja... de most, hogy César, aki mindig szerelmes volt Ivánba most egy másik pasiba szerelmes, és komolyan szerelmes, és valahogy olyanokra céloz, hogy talán elköltözik Iván házából a sajátjába, vagy a pasival... nem lehet, hogy Iván mégis szereti Césart, akármennyire is mondja, hogy nem és most, hogy már nincs a nyomában, hiányolja és azért valahol a fejében azt gondolja, hogy José betöltheti azt a helyet életében?

Közben ma gondoltam egy regényre. Az ötlet egy ideje a fejemben van, de most tisztábban láttam a szereplőket. A cím még nem jutott eszembe, és a nevek sem tiszták. Eszembe jutott egy név: Corben. Korben. Korvin. Korven. Ekörül megyek. A regény egy pasiról szól, (meleg pasiról, persze) aki a legjobb barátnője egyik iker gyerekével kezd el valamit... az iker kezdeményezésére. Érdekes, majd ha több lesz mesélek róla.

JP

Töröd a szívemet, Kedves.
Zúzod érzelmeimet, Kedves.
Gonosz vagy, te Édes.
És nem is veszed észre, te Szerelmes.

A gonosz és a meghatott,
Egy szívben lobog
A kín és az öröm egyben dobog
Éhben és haragban korog.

Elfelejtettem,
A törékeny lélek,
mint az üveg,
vág.

Íme Munkatársaim

Cynthia leült velem 14:40-kor az ebédlőbe míg ebédeltem és ő teázott. Igen, igen, nemrég morfondíroztam ellenük, de most "vigyáztak" rám. Egyszóval, nem hagytak olvasni. "Mi a baj ezzel a csajjal??" Tudom, tudom, hol az a baj, hogy nem ebédelnek velem, hol az, hogy ebédelnek velem. De nem ez a dolog nyitja. Az a helyzet, az zavar, hogy az embert egy adott helyzetbe teszik, egy adott keretet teremtenek amihez az ember alkalmazkodik. Én, nem szeretek délben ebédelni, hanem inkább fél kettőkor, vagy kettőkor szeretek ebédelni, de mivel ebédcsoportot akarnak alkotni, akkor nem marad más, délben ebédelek velük. Ennyit meg tudok tenni embertársaimért. Embertársaim viszont nem képesek szólni, hogy most lementek enni. Ok, Cynthia kint volt egy gyűlésen, de Edwin elment az ablakom előtt, miért nem volt képes bekopogni? Az zavar, hogy váratlanul ők maguk mennek a rendszer ellen, és nem is szólnak.

De hát jó, legyen így.

Nydia, másrészt, hozott nekem egy isteni spárga krémet akit spárgával (na ja) és krémsajttal csinált, hozzá kis tortilla nacho-kkal. Isteni volt! ezt ebédeltem. Nydia mindig kedves velem. ^_^ Szeretem. Mindig jókat lehet vele beszélni és nevetni. ^_^

Tegnap írt a Márton. Sokkal "emberebnek" éreztem ebben a levélben. Hogyan értem ezt? Közeli, ember, fiatal, valódi, húsból készült, mozgékony, gyerek, titkos, mosolygós, érintést kereső... abszolút édes. Mindig is édes, de általában más érzést kelt bennem. Erő, forradalmi, elves, komoly, korához nem illő illetve, korához képest nagyon haladott gondolkodású, merevebb habár nem egy rossz értelemben, hanem abban az értelemben merev, hogy minden szava és minden gondolata erősen gyökerezik egy adott elvbe, gondolatba, etikai és politikai kódba, kihívó... ezeket szoktam vele kapcsolatban érezni. Most más volt. Lazább, sokkal humánabb. Mivel a Facebookban szoktunk egymásnak írni, néha nehezen tudom kidolgozni gondolataimat, mert ott nem lehet sokat mondani és nem is lehet sok mindent csinálni. Nem lehet, betűtípust választani, színeket, képeket hozzáadni... nem lehet több szinten kommunikálni. És egyébként nem lehet valamit piszkozatként eltenni, hogy majd később folytatod. Tehát most e-mailben válaszoltam. Két napig írtam a választ, amiért túl hosszú lett ahhoz, hogy a Facebookban feladjam.

Talán a terjedelem szabadság lehetett, de hírtelen ezer dologról kezdtem el beszélni. Ezt is, azt is hozzátettem, mindenből írtam, amiért mielőtt elküldtem volna a levelet keményen ki kellett vennem sok mindent. Végül is a gyereknek vizsgái vannak, és nincs ideje Kopernikuszi leveleket olvasni. Több mindenen is elgondolkodtam, miközben írtam a levelet, amiért visszafordultam az egyik regényemhez, "Alain et Guillaume", és egy kicsit végig néztem Vili és Sanyi helyzetét. Érdekes, hogy ez a regény egy teljesen ellentétes gondolkodási módban épül fel. Érdekes, hogy aennem a történetnek az alap üzenete valami ami ellen megyek majd. Ma, ahogy olvastam, és esküszöm, imádom ezt a történetet, láttam, hogy a teljes ellentétem.

Élmény: Nem csak kedv kell hozzá, hanem érzék is!

Istenem, Istenem, ezer éve írtam utoljára. De most egy kis szünetet tartok. Most talán tíz perce fejeztem be végre a GSM Hálózat Viselkedési Havi Bejelentést. Érdekes módom, most volt először, hogy arra számítottam, hogy a bejelentés legyen a lehető legkisebb. Miért? Mert csak fele, hanem csak egy negyedét adták meg az adatoknak amik kellettek a bejelentés megszerkesztéséhez. Borzasztó. Tehát, februárban volt két hét "viselkedés", egy hét "működési hiba". Príma. És most mi? Hát én felére vágtam a munkát, semmi analízis sehova, semmi fölött (kivéve az Alcatel-Lucent hálózathoz, amihez volt elég adat) és nem is írtam eredményeket és megjegszéseket mert, miből? Mi alapján vonjak le következtetéseket HA NINCSENEK ADATOK? Miért olyan nehéz bizonyos embereknek ezt megérteni?

A főnököm komolyan bepörgött ezzel a "Az Élmény" könyvvel, amiért írni akart egy cikket a benti újságba (amit senki se olvas) erről. Egy Power Point slideshow-ot is összeállított teljesen magától arról, hogy miről is szól a könyv és mik is a legfontosabb elemei. Drága Hyne, olyan ronda volt és olyan UNALMAS!!! Amint megkaptam rögtön kicseréltem a színeket, betűtípust, háttért... a képeket is ki kell cserélni... és a beszédet is. Persze, ízlésem szerint zöldre alakítottam át, de közben próbálgattam kék-szürke árnyalatokban is. Tulajdonképpen jobb szeretek egy tornyos alappal dolgozni amit egy ideje alakítottam ki, DE nem mindenki "stílus-érzékelő" képességgel rendelkezik. Szívesen mondanám, hogy talán ha több gay lenne az irodában nem lenne nekem ilyen problémám, FŐLEG a kedves főnököm meleg lenne, DE amilyen torz a szegényke, bizonyára azok kevés melegek közé tartozna akinek fogalma sincs arról, hogy mi néz ki jól. Miről tud? Csak autókról. van ebben a könyvben egy butuska rész ahol arról van szó, hogy mindig újítani kell, mindig érdekelve kell tartani a klienst. Na, milyen példával jön elő? Hogy a BMW hogyan csinál csak egy kocsit minden tíz évente, DE folyton újabb és újabb verziókat készít. Hol a tető, hol a motor... és akkor az újságokban mindig benne van, hogy most miben különbözik az ilyen Nissan és az olyan Nissan-nal szembe... Miért nem képes egy minden napos példát feltenni? Én mit tudjak, és mit érdekel, hogy a BMW mit csinál? Nem is veszem észre a külömbséget egy Mitsubishi Evolution és egy Nissan Tiida közt. Mit érdekel mit csinál a BWM? Segítenem kellett rajta. Át tetetttem a magyarázatát a Harry Potter könyvekre. Gondolom arról mindenki tud, megha nem is olvasta soha. Tudta! Na, íme egy jó példa?

De mos, egy ilyennek kiadni, hogy írjon egy cikket? Lehetetlen. Tehát amikor azzal állt elő, hogy kedve lenne egy cikket írni, arra rögtön közbe kellett szólnom.

- Tudja mit? Megírhatom a cikket maga helyet. Mit szól hozzá? Nincs sok időm, de ha megmondja mikorra kell, szívesen ezzel is tudok segíteni.

Először nagyot nézet, talán egy kicsit sértve is, hogy arra utaltam, hogy nem lenne képes egy jó cikket megírni... ami igaz is, de aztán engedett. No, oké, én tovább nyomtam lélegzés nélkül, hogy tudni kéne mekkora legyen, vagy lehet a cikk, mikor kell beadni... Nem adtam neki más lehetőséget, csak hogy igent mondjon. Persze, egy erősebb ellenfél erősködött volna azon, hogy ő írja meg, vagy miért én, amire azt válaszoltam volna, hogy tapasztalatom van mint író, ő neki pedig abban van tapasztalata, hogy mindenkit elüldöz. ^_^ Tegnap el is kezdtem egy kicsit a cikket, nagyon is Washigton Post módra: egy történettel. Azzal a bizonyos Subway esettel kezdtem ahol megfordítottam az Ügyfél szolgáltatási rendszer és a munkáson segítettem. A pontom: hogy az ügyfél élmény mindenki dolga, és ha nem is taníthatjuk az ügyfeleinket arra, hogy legyenek kedvesek munkásainkhoz, mi kedvesek és készségesek, megértőek lehetünk munka társainkkal és cégünk ügyfél szolgáltatóival és ügyfeleivel. Ma megtudtam, hogy csak két oldalt írhatok, amiért gondoltam, miért nem csinálunk egy sorozatot? Több "elv" van a könyvben, amihez viccesen megírt, érdekes élményeket lehetne tenni.

Fura. Most "írok" először a cégnek.

Megint Munka, Megint Barátok. Miért Tűröm Ezt?

Munka: legyen ennek már vége! Közvetlen főnököm, tényleg, nem olyan hülye. Oké, már nem kell Scully módra az íróasztala sarkában ülnöm, lassan terjesztve mindent ellepő post-it-jaimmal, gúnyossal figyelő nyuszi babáimmal, félelmetesen forró New York-i tűzoltóimmal, tehát már nem kell folyamatosan védekeznie kisugárzásom ellen eszméletlen ötleteivel, amiket ő olyan kedvesen "szarkazmusnak" nevez. Egyem meg a szívét. Tehát semmi baj vele. A baj most azzal a mihaszna döggel van aki fölötte van. Visszaküldte a munkát mondván, hogy finomítani kell az analízist. Va nique ta putain mère. Kezdjük azzal, hogy ez a munka nem egy analízis, hanem egy ÁLLAPOT BEJELENTÉS, ahol csak azt kellett bejelenteni, hogy egy adott sorozat távközlési minőségi paramétert mérünk-e itt. Mi az összebaszott kurva picsáját kell ezen elemezni? Ez szinte egy digitális felmérés: Mérjük? Igen-Nem. Kész. Na, most visszaküldi, a nagy hülye, hogy hát ebből hiányzik egy kicsit alaposabb, finomabb elemzés. Baszd meg, nincs is benne elemzés! Mi a kurva francot finomítsak rajta, te kis szarházi!? Hát most végig hívogatom azokat a mérnököket akikkel már egyszer beszélgettem, hogy legyenek olyan szívesek és mondják el újra ugyanazt. A kedves kis agyalágyult főnök kérdésekkel hintette be az iratot, olyan eszméletlen kérdésekkel, hogy megáll az ember esze. Ő adta ki a paraméter sorozatot, ahol minden paraméter mellé oda volt írva, hogy most mi és ki és hogy. Na, az iratba nem gépeltem oda megint mert nem ez a pláné. Hát a Világelképesztő Idióta rámutatott egypárra, hogy "és e kettő közt mi a különbség"? Kedvesen, mosolyogósan odaírtam: "benne van abban a dokumentumba amit maga küldött". Van egypár paraméter amiket tőlünk követel az állam, hogy adott távközlési szolgáltatásokat adjunk, amiket már több mint tíz éve adunk. Ezek a paraméterek szerepelnek különböző jelentésbe amit a parlament elé adnak. A Világelképesztő Idióta pedig megkérdezte: "de mérjük őket?". Egy post-it-ra ráírtam: "Mit gondol?"

Levelében, Gyuszi azt írta, hogy a bloggom kezd... um... mondjuk, hogy öregedni, hervadni, "kipusztulni" a léleknehezítő bejegyzésekkel. Hát a munka nem egyszerű és meglehetősen idő és figyelem követelő, tehát igen, jelenleg az életem a munkámról és a távközlésről szól. Ja igen, és ... ummm... nem, felejtsd el. Sok ember úgy dolgozik, hogy csak robotol, robotol, mindig ugyanazt csinálja és a munkája nem hoz semmi újat. Ugyanaz a fizetés, ugyanaz a hely, ugyanaz a meló. Itt nem olyan. Itt az ugri-bugri munka megy. Hopp! Ez kell. Hopp! Most amaz kell.

Holnap kellene találkoznom a Carollal, hogy átadjam neki a naplót, de még nem írtam neki semmit. Forog a fejemben egy sztori két kémről, ami a Bourne Supremacy film után jutott eszembe. Az egyik kém felfedezte, hogy valami nincs rendben a szervezetben amiben dolgozik. Korrupció, árulás... tehát igyekszik felfedezni és "elintézni" a problémát és okozóit. Így ér el egy másik kémig aki egy igen szokatlan pozícióban van. Ez a kém, az adatbázis szerint, érintkezésben van vagy volt a legtöbb küldetéssel és kiadásával. Felkeresi azzal a céllal, hogy megtudakolja mi is történik a szervezetben. Meglepetésére ez a kém nem tart otthon fegyvereket, nincs semmijen biztonsági rendszere és nem is olyan gyors, erős vagy "kémes" mint akármilyen más kém. Persze, ez lehet egy álca, amiért a kémünk óvatosan közelíti meg, majd elviszi magával a világon keresztül különböző helyekre, ahol reméli a szervezet nem találja meg, és közben igyekszik mindent megtudni. A kém viszont egy olyan észmeresztő történetet mesél el neki, azzal kezdve, hogy a szervezet már három éve nincs működésbe, nincsenek kiküldetések, és hogy ő most civil életet él. A kémünk pedig nem hiszi el, de lassan nem marad más lehetősége, hogy megbizonyosodjon arról, hogy ez kém tényleg komolyan beszél. Hmmmm... de komolyan beszél? Igaz az amit mond? mert ha igaz, ki van a küldetések mögött és most mi fog történni? A történetem nyitja: mi a kém észmeresztő története? Miféle küldetései voltak? ^_^ Jó lesz.

Gabsnak is kellene írnom. Jaj, semmi kedvem. Ne érts félre, imádom Gabs-ot, de mit írjak neki?

Meleg van. Nagyon. Besötétítettem az irodámat, hogy kirekesszem a napsugarakat. Olyan lettem mint egy vámpír, de komolyan! Mindjárt elolvadok. Kedvem lenne leruccanni valahova, mint Panamába, vagy Peruba, Argentínába, de nem akar összejönni. Sajnos időkérdés. Jövőhéten péntekre esik egy ünnep, tehát mehetnék 3 napot Panamába, vagy akárhova, de nem tudok, mert nincs jegy ezekre a napokra. Miért? Nem tudom! Pedig nagyon jól jött volna az a plusz 7000 mérföld a TACA számlámra. Ezzel tuti könnyen utazhattam volna Houston-ba októberben amikor Mario meg én elmennék megkeresni utazó laptopomat.

Na, itt abbahagyom, megyek vissza telefonálni, hátha találok mérnököket akik képesek megint azt mondani amit már egyszer mondtak.

Pá, Mobilom Pá!

Ez csak velem fordul elő. Találd ki ki vesztette el a mobilját a Párizs-Caracas repülőn? Ühüm. Én. Hallottam, hogy valami kieset a táskámból, de amikor lehajoltam, nem láttam semmit. Gondoltam, hogy biztos valaki másnak eset ki valamilye. Na, amikor már nagyon késő lett volna vissza menni, vettem észre, hogy nincs nálam a telefonom. Nem sajnálom magáért a telefonért, hanem a SIM kártyáért. Pannon GSM-mel olyan jó Roaming szolgáltatásom volt! Isteni jól működött Párizsban is. Most pedig majd ki kell fizetnem az itteni rémes Roaming szolgáltatást.

Persze, decemberben elmegyek megint a Pannonba és veszek magamnak (ez alkalommal saját nevemre) egy új kártyás telefont (készülékkel együtt), de közben azért kell egy másik telefon is, ugye?

A munkahelyen nyugalmas. Nincs gyakorlatilag senki, se a főnökeim, amiért nagy veszekedésem hétfőig várni fog. Persze, azért találkoztam az igazgatóval akinek elkezdtem magyarázni, hogy nem értem nekem miért kell ennyit várnom ahhoz, hogy mehessek, hogy nem látom értelmét amikor azt amit én csinálok mások is csinálják. Tehát, engedjenek el. Az igazgató gyáván elment mondván, hogy majd beszélni fog a főnökömmel. Hétfőn majd megint megmagyarázom.

Azon gondolkodom, hogy ne írjak egy e-mail-t az igazgatónak (amit tuti nem olvas el, de ami nekem bizonyíték) amibe beleírom ezeket a dolgokat amiket most mondtam neki. Nem, főnöktől főnökig kell menni. De ezt is hamarossan.

Ma, természetessen nem csináltam sokat. Interneteztem, hívogattam Taca-t hogy mentudjam mi a mérföldeim állapota, majd felhívtam a reptért, hogy tudjam mi a helyzet a poggyászommal, ami szerintem ma ér ide. Igen, ilyen Air France, DE továbbra is velük utazom: szeretem őket és ez csak a kissebb a sok lehetséges bajokból amiket a légitársaságok az embernek tálálnak fel. Egyébbként, a decemberi Caracas-Párizs késése miatt, ami nekem semmi bajt nem okozott, Air France adott nekem plusz 1000 mérföldet. Na? Lehet a világ ennél jobb? (Igen, ha sikerülne megint találkoznom Marco-val és... ^_^ ... felmenni az Eiffel Toronyra.)

Ebédkor elmentem Aerocasillas-ba ahol felvettem egypár csomagot, közte egy levelet Atinak a LEGO-tól. Úgy tűnik mindig nekem kell kifizetnek a levelezését a LEGO-val... Megjöttek könyveim is. Trois Contes Gustave Flaubert-től, Huis Clos Jean-Paul Sartre-től, Withouth Reservations, egy könyv amit a Caroll-nak rendeltem meg mint karácsonyi ajándék (neki tuti tetszeni fog), és Failed States Noam Chomsky-tól. Találd ki kinek? ^_^Bizti nagyon fog örülni neki.

Egyébként én is kaptam valamit. A "titkos barát" játékból megkaptam a nagy ajandékot: L'Enfant aux Loups Françoise Chandernagor-tól, egy könyv amit magam választottam (akárki is lenne a titkos barátom, nem hiszem hogy tudná milyen könyvet vegyen nekem... nem is tudja hogy nézki egy könyv vagy mit csinál vele az ember) és egy társasjátékot: SuDoku. O_O Olyan jó!!! Egyébbként igen, itt komolyan senki sem olvas. Talán csak azt amit a munkahelyen KELL, mint e-mailek és munkák amiket nekik beadnak, és akkor is csak így felületesen. Egyszer hallottam ahogy a lányok beszélgettek arról, hogy milyen rossz amikor elmegy a villany, mert akkor olyan nagyon unatkoznak! Nem lehet tévézni vagy használni az Internetten, és persze nem ülnek le olvasni mert az olyan nagy kínzás számukra! Még az újságot sem olvassák el. Elképzelni, hogy van aki szeret olvasni az olyan mintha volna valaki aki azt szereti, hogy egyenként levágják az ujjait. Vagy rosszabb, mert 20 ujj után már nem lehet semmit levágni miközben könyvekből sok van.

Az ilyen ember nem tudná értékelni a Liechtenstein könyvárat. Szomorú. Hogy lehet valaki ennyire szegényes?

Nincs semmi munka feladva, de írogatom tovább a díj meghatarozási kódexet. Azt hiszem nem kell sok hogy befejezzem legalább "igazgatosági" szintre, ami egy szegényes szint ahhoz képes, hogy szerintem hogyan kellene díjjakat szabni, de itt senki sem lenne ahhoz képes. Nem, nem beképzelés, komolyan mondom. Módszerem, ahogy azt KELLENE csinálni több időt, embert és munkát igényel mint amennyit az igazgatóság képes vagy hajlandó rászánni. Már eleve a kódexem is többet követel mint amit ők jelenleg hajlandók elfogadni. Ezek után, mivel marad ember aki hivatalossan a díjakkal dolgozik, és megmarad a kódex, nincs semmilyen okuk arra, hoyg tovább itt feltartsanak.

Buranaberry: Egy gonddal kevesebb

Kedves Hópehely,




Na, ma végre befejeztem a fanfikot amit june_glasschildnak írtam, és feltettem az Internetre, hogy örüljön neki. Szülijére írtam (ami Szombaton volt), és alig tudtam befejezni. Ugyanannak a törtzénetnek volt a harmadik verziója. Az eredeti szinte végeérhetetlen volt. Nem is fogom tovább írni vagy befejezni. Nem tudom még, hogy befejezek-e más fanfikokat, de azt hiszem nem fogok semmi új fikbe belekezdeni. Valahogy már nem érdekel. Nem is "add" semmit nekem. És ha nekem nem "add", mit érdekel mit add a többieknek? Írjanak ők maguknak fanfikkeket. Nekem is magamnak kellett, írjanak most ők. Sok megy bele az ilyenbe és egy időután nem olyan "kielégítő". Nem lehet mások szereplőivel játszani folyton. Alkotni kell a semmiből, valami teljesen újat csinálni, valami ami teljesen az emberé, ahol minden porcika az emberé, ahol nem azt nézik mennyire hasonlít az eredetihez, hanem azt, hogy mennyire jó, mennyire áll meg egy magában.

Na, ez már leperget a vállamról. Ennyivel könnyebültem meg. De azért több könnyebültségen is volt. Persze, a hétvégén nem németeztem, ahogy kellett volna, de ma nekiülök. ^_^ Haladni fogok azzal, is, látni fogod, és azzel is könnyebbedni fog a vállamon a csinálnivalók terhe.

Ma kiderült, hogy a 30.-ai izéhez, munkahelyi bulihoz nem csak, hogy be kell fizetni hatezer colont, de még ki is kell venni fél nap szabadságot. Azt mondtam, hogy nem. Azért kell, mert a főnök-főnök nem fog menni, tehát nem kapjuk meg az egén napi engedélyt. Én így nem megyek. Csak az kell, hogy ezzel is cikizzenek! Nem igaz, hogy eleinte szekírozzák az embert azokkal a szabadsági napokkal amiket az ember választ kivenni, amihez van joga, de ők jöhetnek és kivetethetnek az ember napjaiból amennyit csak akarnak, amikor csak akarnak, mert rájuk nem érvényessek a szabályok amiket at többiekre kényszerítenek. Cukkoltak, hggy valjon az van-e mögötte, hogy randizok Ivannal (aki szintén men megy, de csak azért mert ő egy antiszociális ember), de csak azt mondtam, hogy nem és nem. Tehát már nem megyek, nem kell kifizetnem a hatezret sem. ^_^ Ez jól jöt ki!

Történt valami.

Szomnbaton Anyu jött velem beszélgetni. Mondta, hogy ha bármikor szükségen van segítgségre a hitel kártyákkal, csak szóljak, hogy ők majd segítenek kifizetni. Nem tudom, de furcsa volt. Miért mondott ilyet? Miért most? Tudom, hogy Anyu nem olvassa a naplómat, de honnan tudhatná, hogy kicsit szűkössen járok? Nem akarom elfogani a segítségét. Én ki tudok ebből mászni, és magamtól akarok kimászni ebből. Tudok magamra vigyázni. Persze, néha kell segítség, azért csak ember vagyok, de ezt még bírom. Még tudok egyedül. De azért szeretném tudni hogyan jutott ilyen eszébe.

TENNIVALÓK

o 2 kis Titok barát ajándék (k.b. 3000 CRC)
o 1 nagy Titok Barát ajándék (k.b. 14000 CRC)
o BDPC kártya befizetése (kb 50000)
o Scotiabank kártya extra-fizetés (30-50 ezer) + a rendes befizetés
o Mikulás csomagok
o Karácsonyi ajándékok.
o Rosa csomagja
o Gyuszi Levele
o Németezés

☼ Reptéradó $26

Nem jutt most semmi más eszembe.

(Nem szeretem a Toshiba laptopokat. Rettenetessek!)


~ Szeretettel Csókól,

~ Buranaberry