Mi volt, Mi lesz

Jövő héten lesz Anyák napja Costa Ricában. Egyben az év utolsó élvezhető ünnepnapja, mivel a többi ép hétvégére esik. Az nagyon nem "fair". Minden esetre, mivel jön az anyák napja, gondoltam, hogy megbeszélem az Atival, s így csináltatunk egy fényképes bögrét amin rajta vagyunk mind hárman. (Apu kapott tőlem egy bögrét apák napjára, amin rajta vagyunk ő meg én amikor még kicsi voltam.) Közben egy nappal Anyák napja előtt lesz egy barátnőmnek a szülinapja, és azon vagyok, hogy vagy neki is csináltatok egy bögrét vagy szerzek neki egy olyan medál szerű nyakláncot amibe képeket is lehet tenni. Hogy milyen képet tennék bele? Természetesen valami filmeset! Na, ezt majd késübb döntöm el.

Hogy mi volt ezen a héten? Nem sok minden. Belekezdtem egy fanfic-történetbe, és barátnőim Carrie es Kate nagyon oda lettek érte. Persze, mondanom se kell, hogy ez most mennyire foglalkoztat, és mennyire folyamatosan ezen a történeten jár a fejem. Bárcsak kivehetnék szabit, hogy egy pár héten keresztül csak ezzel foglalkozhassak. Hn, most olyan jó lenne nem közgazdásznak lenni, hanem írónak! Felkelnék amikor kedvem van, egész nap csak az csinálnám amit akarok, a világ arra a pontjára mennék ahova kedvem szottyan... De lennék igazi író!

Na persze, az is lennék ha nem zavarna engem annyira a pénzügyi bizonytalanság ami vele jár, még na nem az lenne a helyzet, hogy képtelen vagyon akkor írni amikor kell, és csak akkor írok amikor hirtelen valami eszembe jut, és az nem gyakran van.

Közben írni nehéz ügy. Illetve, lehet, hogy nem nehéz, de most gondjaim vannak a történetemmel. Van egy nagyon pontos elképzelésem arról, hogy mit akarok, hogy minek kell történnie... és nem az történt!!! Tudom, hülye dolog, én vagyok az író, de ez a makacs kis történet csak fogta magát és másfele kanyarodott és nem volt hajlandó figyelni. Gondoltam, hogy majd kitörlöm a rész később de erre a nagy ravasz fogta magát és szépen összegöngyölte magát az eltérő rész köré. Most pedig dolgoznom kell vele így. Hát nem fura? Vajon igazából ez hogy is fordulhat elő? (Úgy, hogy a fejed képtelen semmi mást is elképzelni, folyamatosan ugyanarra a jelenetre ugrik míg meg nem írod. Így történik.)

Ezen a héten még az Apu nagy kocsiját vezettem. Kezdem megszokni, ami nem jó dolog, mert hamarosan a saját kocsimat kellene elkezdenem vezetni, és a kocsim kormánya rettentően kemény. Persze, azért sem jó, mert tegnap tankoltam Apu kocsiját és majd elájultam, amikor ki kellett fizetni a benzint bele! Én ezt nem tudnám fenntartani! Majdnem dupla annyi mint az én kocsim! És Apu az olcsóbb benzinből tesz bele! Na, aztán még megvette az akkumulátort (most bloggozás után kipróbálom a kocsimat, hogy már jó-e), azt is ki kell fizetni, majd a Kari ajándékát is el kell küldeni, hogy időben odaérjen... Hát nem mondom, nem kevés a költeni való!

Ezen felül aztán lesz egy másik költségem is: venni akarok karvédő ujjakat íjászatra. Ez nem egy szokványos dolog - a legtöbb ember nem vesz ilyet - de gondoltam, hogy jó lesz, főleg ha megint lilára ütöm a karomat és el akarom takarni. A héten volt az íjászati bajnokság, vagy mi a franc, és elmentem csütörtökön megnézni. Ott találkoztam egy ismerősömmel aki már több mint egy éve jár íjászatra és aki mesélte, hogy ilyen ujjakat hord. Ezeket a védő ujjakat biciklizésre vagy golfra használják, és van olyan ami nem csak a két végén szorul az ember karjához, hanem végig egyenletes nyomást gyakorol, ami jobb is magának a karnak, főleg ha az ember arra gondol, hogy milyen nyomásra van kitéve az ember karja íjászat közben. A bácsi - mert egy bácsi - mutatott nekem egy helyet nagyon közel a munkához, ahol be lehet ezeket szerezni, de nem olcsó mulatság. Többe kerül az ujj mint egy egész póló! De hát ez van és ez kell.

Szerintem végre megtaláltam azt a sportot ami tényleg tetszik nekem.

Készülődés

Na, kicsit megkomplikálódtak a dolgok a hazamenetemmel kapcsolatban, de semmi komoly. Írt nekem tegnap a Magyar Nagykövet, aki Mexikóban van, és azt mondja, hogy le kell fordíttatnom a diplomámat, hogy majd ő összetudja hasonlítani a magyar és a spanyol verziót. O_o Azt hiszem a bácsi nem értette mit kérek tőle. Neki nem az kell néznie, hogy jól lett-e lefordítva magyarra, hanem azt kell néznie, hogy az aláírások azok amelyeknek lenniük kell. *sóhaj* Attól tartok az lesz a vége, hogy a Karinak meg nekem el kell majd utaznunk Mexikóba, hogy beszéljünk a bácsival. Hát nem igazán örülök neki, és még remélem valahogy máshogy is meg tudjuk ezt oldani, mert én inkább dél felé mennék kirándulni, mint Mexikóba, vagy akárhova Costa Rica és Mexikó között. De hát ha ez van, ez van. Akkor nem leszek én az egyetlen a családból aki nem volt Mexikóban. Ezt persze csak is itt írhatom le, ugyanis a Szitakötő olvassa a másik bloggomat, és ha észreveszi, hogy nem gondolom, hogy Mexikó a legeslegjobb hely a világon, vagy, hogy nem szívesen megyek oda, akkor biztos rossz néven veszi.

Szitakötő most nemrég jött vissza egy egy hónapos szabiról, amit teljes egészében Mexikóban töltött, és rettentően szomorú, hogy megint itt kell lennie. Mondom, az lesz a vége, hogy a Szitakötő ki fog menni élni Mexikóba. Én nem. Bocsi, de egy narco-bandával tele, egy kábítószeres-lordok kezében fekvő ország nem az álmom.

Ezen a fordításos dolgokon kívül - amit hamarosan ki is derítünk és majd időben elintézünk, és ami szép és tökéletes lesz mire haza megyünk, még ha nem is készül el időben, és majd az Anyuéknak vagy az Atinak kell utánam küldeni vagy hozni - minden megfelelően megy. Valahogy az van bennem, hogy a szakdolgozat legyőzése után nincs semmi ami megterhelő vagy nehéz lehetne, és amit nem tudnék időben elintézni. Már azon is forog a fejem, hogy februárban pontosan mikor menjek fel a Marcsiékhoz, mennyi ideig maradjak ott (vasárnaponként persze Budapesten kell lennem, mert megyek templomba) és majd hogy legyen a vezetéssel (szerintem tuti kell majd nekem a saját kocsim). Karival beszélgettünk mostanában és először is azt mondta, hogy hát az első hetekben lehet, hogy költözködés lesz, és berendezés... Miért tartana az HETEKIG!!!??? Az ember egy nap alatt berendezkedik - legalább elrendezi a dolgok javát egy alapvető és élhető módon -  és a többivel majd csak hagyja, hogy a Világ Egyetem sugalmazza a helyét. Más szóval, az ember eleinte eltervezi a lakberendezést, mindennek helyet keres, igyekszik, hogy minden szépen nézzen ki, de nem aggódik azokkal a dolgokkal amiknek nem találja meg egyből a helyét, mert majd eljön a nap amikor megjön az ihlet és talál nekik megfelelő helyet.

Készülődés része is lenne a cuccaim hazavitele, amihez majd lehet, hogy hajós konténert kell szerezni. A Gyula javasolt egy embert, de úgy tűnik, hogy ez az ember nem valami komoly, tehát valamilyen más úton kell a dolgot megoldani. Persze, igyekszem nem nehezíteni a dolgokat azzal, hogy még több könyvet veszek, ami egy nagy-nagy megerőltetés nekem, és nem mindig sikerül megállnom. Azért az a jó, hogy könnyebb dolgokat próbálok venni, mint pólókat a kedvenc Amerikai futball csapatomtól: Indianapolis Colts. ^_^ Igen, már a sálam mellé van egy hosszú ujjú pólóm, egy rövid ujjú kék, egy magenta színű, amit a mellrák megelőzési hónapra adtak ki és egy mez a quarterback (a kapitány) számával és nevével. ^_^ Egy dogtag nyakbavalót is vettem. Ez olyan mint azok a kis fém plakátok amiket a katonák hordanak nevükkel és rangjukkal. Az enyém persze más mert nincs a fémbe nyomva a Colts csapat neve és jele, hanem kemény, átlátszó műanyagba öltve a fém lapocskára. Tök szép és nagyon szeretem.

Ezen kívül ott van szintén a Halloween, ami holnaptól két hétre lesz. Lassan erre is készülődök apró kis díszekkel, mint egy kis műanyag bogrács boszorkány stílusban és egy szinte pici műanyag faragott tököcske, amiket pénteken vettem az egyik kedvenc bevásárlóközpontban. Mindkettő meg van töltve édességekkel és a bográcshoz egy pici műanyag pók gyűrű is jött. Tök jó, mert amikor az ember az ujjára húzza olyan mintha a kezén egy bogár mászna. ^_^ Totál munkába viszem 31.-én! Ezekből kettőt vettem, és az egyik a kocsiba kerül, de azt hiszem vissza megyek és veszek mégy kettőt, hogy legyen az irodába is, és az Anyunak is - Anyunak nagyon megtetszett!

Ezzel kapcsolatban, tegnap amikor a kedvenc nagyboltomba jártam, láttam, hogy árulnak olyan tököt amiből töklápást lehet faragni. Na, gondoltam, nem kell az Aleékra hagyatkozni, veszek majd én is tököt és itthon faragom! (Ugyanis gyakorolnom kell, hogy majd jövő évben a Karival együtt faragjunk!) Anyunak ez az ötlet is tetszett, főleg, mert a kikapart belsejéből tök pitét csinálunk. Anyu arra is megkért, hogy csináljak boszorkányos gyömbér kekszeket is. ^_^ Ebben az évben talán megkísérlem a színes máz elkészítését is, és kiszínezem a kekszeket, hogy szebbek legyenek. Majd keresek Halloween-os keksz formákat, talán kísérteteket, boszorkányokat, söprűket, macskákat és egyebeket.

A tökpite receptjét az internetből töltöttem le, de majd keresek más verziókat is: jobb több forrást is felkutatni! Csak azt remélem, hogy otthon megtalálok minden hozzátevőt, és majd otthon is tudok csinálni tökpitét, mert érdekes módon komolyan fincsi.

Hangtalan

Ma az Anyuék megismerték a Marcsiékat. Nagyon szerettem volna tudni, hogy hogy ment, de ma nem beszéltem Karival. Volt egy telefon hívás, ismeretlen, amiért nem tudtam visszahívni, de nem is vettem fel, ugyanis a munkából küldtek nekem hétvégi munkát és semmi kedvem nincs ezzel foglalkozni, amikor nem rajtam múlt a késés, és nem is rajtam csattan majd az ostor a késés miatt.

Kari ma nézte a meccset, tehát feltettem, hogy tudjam, hogy mikor kellene hívnia, de nem hívott. Na, gondolom dolga volt, vagy szegénykém túl fáradt. Remélem tud egy jót aludni ma este, és holnap majd beszélünk és elmeséli hogy ment minden.

Közben, jól jött, hogy ma nem tudtunk beszélni, mert ma ÉN nem tudok beszélni. Nem tudom, de hirtelen nagyon berekedtem. Ma el kellett mennem az egyik bankba befizetni az Oriflame számlát, majd az ICE-be befizetni a lejárt telefonszámlámat. Utána el kellett rohannom a Paseo-ba megvenni Roo-nak Asa Larsson regényét, mivel holnap Lau megy Californiába, és Roo mondta, hogy nyugodtan küldjem el neki a könyvet. (Ez a szülijére szántam, Asa Larsson regénye isteni!, de az egyik e-mail-jében azt mondta, hogy ne küldjek neki könyvet. Amikor mondtam neki, hogy jó, sajnos könyvre gondoltam de akkor küldök neki valami más, felhívott és mondta, hogy mi az, hogy nem küldöm neki a könyvet, küldjem el, amiért ma el kellett rohannom a könyvért.)

A héten összefűztem neki egy choker nyakéket halvány lila gyöngyökből, amit, mondanom kell, isteni lett, és nagy eséllyel csinálok magamnak is egyet. Csináltam hozzá fülbevalót is, szokásom szerint, majd Laurának készítettem két nyakláncot kedvenc színében: világos kékben. Ezek is fülbevalóval jöttek, természetesen.

Mind kettőnek vettem egy-egy bonbon-t a kedvenc csokimból: Sibú maracuyá krémes csoki. Sibú valamilyen itteni indián nyelven Isten neve. Tudom, mert sok Costa Ricai mesekönyvemben előfordult. Most már nem látni Sibút mesékben, de pici barna és türkiz dobozokban jelen meg.

Annak ellenére, hogy beteg voltam, találkoznom kellett a Laurával. Az út eléggé elhúzódott, majd hazajövetel betértem Saisaki-ba sushiért ebédre. Sake Onigiri: rossz. Sose ettem ennyire rossz onigirit életemben. Dragon Special Roll, nem volt olyan rossz.

Ahogy vártam hirtelen el kezdett esni az eső, majd jég kezdett potyogni az égből. Mi is ennek a neve magyarul? Már eleve beteg vagyok, tehát nem indultam volna el az eső alatt, de jégesőbe még kevésbé. Félelmetes volt. A lány a sushi étteremben ijedve nézte ahogy potyogtak a jég gyöngyök a padlóra, gorombán ütve a padló agyagcsempéit, dobálva a falakat, ütve a tetőt.

- Sose láttam ilyet - jegyezte meg.

Megijedtem, mert arra gondoltam, hogy a jég darabok letarolják majd a növényeket amiket idáig locsoltam. Ennyi munka semmire.

Délután találkoztam a Laurával, átadtuk egymásnak az ajándékokat (tőle kaptam egy teal pántos GAP blúzt és egy átlátszó ajak csillogó zselét), és nagy örömömre, tetszett neki minden amit adtam. :-) Laura egy jó gyerek. Beszéltünk hosszan munkáról, barátokról, a bankról, emlékekről, az egyetemről. Szegény Laurám, remélem hamarosan jobb munkahelyzetbe kerül. Neki aztán egy olyan rossz főnöke van, és olyan lehetetlen a helyzetem mint amilyet én sose ismertem, és remélem nem is fogok.

Azután hazajöttem mielőtt hideg lett volna kint, és bebújtam az ágyba.

Most megyek aludni.

Ja Igen

Első sorban meg szeretném jegyezni, hogy a cég kezd az agyamra menni. Most leblokkolták nekem a bloggomat? Mi alapján??? Mert... bloggozom? De azért a Twittert nem tiltják le. Hát, mondom, ez szép. Mi lesz a következő? Letiltják szintén a gmail-t?? No jó, nem mintha az engem meg tudna állítani amikor mondani valóm van, és most nekem az van: mondanivalóm. Azért szégyen gyalázat. Mit várnak? Hogy hozzam be minden nap Nagit, vegyek bele egy mobil internetet és azzal bloggozak az irodából? - The Nerv -

Na, minden esetre, mesélni akartam, hogy ma szüleim megismerték Kari papáját, és Kari szerint nagyon, de nagyon jó jöttek ki. Nem is furcsállom, ugyanis Lajos egyszerűen imádni való! Majd egyszer szintén be kellene mutatni Marcsi Mamának és János Papának. Még mindig nem beszéltem az Anyuékkal a találkozásról, de nagyon várom, hogy már itthon legyenek, hogy meséljenek mint gondoltak róla. Biztos csupa jót.

Na most, ha őszinte akarok lenni, már nagyon várom őket haza, mert a növények kezdenek az agyamra menni. Hazaérek mindig amikor már beesteledett, fáradt vagyok, csak le akarok rogyni az ágyra egy Smirnoff Ice Black-kal (ezt ne mondjátok meg az Anyunak! Anyu azt hiszi, hogy ha az ember megiszik egy alkoholos italt otthon csak úgy, akkor már alkoholista, és elkezd idegeskedni. János papa, persze, fogná a pálinkáját és az ember mellé ülne! ^_^ Össze kell majd ütnünk egypár ilyet!), feltenni a tévét és csak bámulni a képernyőt és a rajta kibontakozó legújabb CSI (Felügyelők) krimit. De nem, most meg kell locsolni a kinti virágokat és a belső udvari virágokat. Fogalmam sincs meddig kell, tehát csak rájuk engedem a slagot míg jó vizesek nem lesznek és mindenhol csöpög a víz. Közben arra gondolok, hogy nálunk nem lesz növény, talán csak kaktusz és vázás virág amit az ember kidob amint elhervad. ha Kari locsolni akar akkor legyen annyi növény, DE CSAK SZÉP NÖVÉNY!!! amennyit ő locsolni bír. Oké, tulipánokra tudok vigyázni, mert ezek szépek, és nem kell egész évben látni őket.

Aztán persze vannak a hülye halak. Idáig egyikük se halt meg, pedig már gondolkodtam a hal-gyilkosságon. Nem kellene sokat csinálni, csak kiagyalni egy módot, hogyan magyarázzam meg, hogy berontott... mondjuk, hogy Argus, szomszéd kutyája, és ledobta az akváriumot, majd minden cica a környéken beszaladt és megették a halakat. Ja, még dolgoznom kell ezen. Közben azért észre vettem, hogy ezek a bolond halak néznek engem. Igen, nem csak ide-oda úsznak, hanem figyelik a szobát, és ha valaki ott közel mozog akkor követik. Talán azt gondolják, hogy kaja-idő van? Nem tudom, de engem zavar, és ne is beszéljünk arról, hogy mennyire creepy egy csendes állat ami csak bámul, ami nem is pislog és nem lehet megsimogatni. Brrrr! Rémség! Igen, nincs jobb a macskánál.

De vissza szüleimre, legalább ők már jönnek haza a jövő héten, és ez azt jelenti, hogy végre itt lesz a mamám és nem kell majd főznöm, se takarítanom, se halakat etetni vagy növényeket locsolni. Igen! Persze, nem tömhetem tele a frizsidert Smirnoff Ice-szal, Heinekennel, Budweiserrel és egyéb finomságokkal, mint az általam szeretett sajtok (Mozzarella, Brie, Camembert, La Vache qui Rire) és egyéb cuccokkal amik túl drágák Apu kommunista szempontja szerint, nem is beszélve arról, hogy a márkák mind Yankee márkák és Apu annyira Amerika-ellenes mint a Kari, sőt még jobban!

Azért is jó, közben, hogy szüleim jönnek már haza, mert így nincs már idejük meglátogatni mélyen utált anyósomat. ^_^ Ez fantasztikus jól jött ki! Persze jó lett volna az anyós orrára dörgölni, hogy az Anyukám milyen szép, fiatal, kifinomult, úri hölgy, jó családból, kiváló oktatással rendelkező, de még, ja, grófi családból származó (ezt Apu az első lehetőségnél tuti orrára dörgölné), és ha ez nem lenne elég, ő Magyarország egyik kitüntetett Spanyol-Magyar és Katalán-Magyar fordítója. A másik a nagynéném. Doktoriját is érdemes lenne megemlíteni, meg azt, hogy ő Egyetemen tanít? Hnnnn... nem tudom. Persze jó lett volna, ha Ő Undoksága szembe került volna Apuval, aki nevetve mondta volna neki, hogy "az aki nem ért munkájához, az lesz tanár" ("Quien no tiene talento, enseña"). Apu majd anélkül, hogy egy pillanatig szóhoz hagyna jutni, folyamatosan beszélne arról, hogy Ati meg én mennyit értünk el idáig életünkbe, milyen kiváló az eszünk, milyen erős cégben dolgozunk, mennyit keresünk, milyen jó az életünk, hogy neki itt mi mindene van, négy ház és egy tengerparti telek, de tervei szerint hamarosan tíz ház lesz és kabinok a tengerparton. Hogy tervezik, hogy egy hatalmas nagy telket vesznek, ahol három házat építenek fel: egyet nekik (szüleimnek) egyet Atiéknak és egyet nekünk. Ja, mert hogy Costa Ricában meg lehet élni, miközben Magyarországon... *Apu közül néz a szobán sajnálkozva*... nem.

Ja igen, ebből biztos egyszerre kitörne a balhé, és Ő Undoksága feladná azzal, hogy megint találkozni akarjon szüleimmel, ami csak is jó dolog. Ugyanakkor, ismerve Anyut, tudom, hogy ő nagyon, de nagyon kényelmetlenül érezte volna magát ebben a helyzetben, ugyanis Édes Mamámban nincs egyetlen egy gonosz porcika ami megengedné neki a bosszú élvezetét. (Ezt én biztos Aputól örököltem.) Folyamatosan lopva nézné az ajtót várva azt a parányi lehetőséget, hogy onnan kiszökhessen. Apu erősebb, de szintén megviselné Ő Undokságának figyelmetlen, egyenesen goromba, felvágós modora, ugyanis ne felejtsük el, hogy Apu egy igen szegény családból származik. Minek tenni ki őket teljesen haszontalanul ennek? Főleg amikor egy olyan emberről van szó aki nem is ismerve még őket merte kérdőjelezni erkölcseiket? Természetesen ezt megmondtam szüleimnek, megmondtam nagynénémnek és mindenkinek rettenetesen rosszul esett.

Habár jól jönne valaki aki pofon vágná végre, nem kívánom szüleimet kitenni ilyen ember felelőtlen magatartásának és figyelmetlen szavainak. És, persze, szépen lavírozgatva, Karit (sajnos) fenyegetve és gorombáskodva vele, sikerült megkímélnem papáimat az ilyen mostoha lelkű, gonosz, undok lénytől. Mondanom se kell, hogy boldog vagyok. ^_^

Kicsit, persze aggódom a Karimért, mert tudom, hogy jelenleg ő húzza a rövidebbet ebben a huza-vonában. Dühít, közben, mert ez az én csatám, ez az én harcom, ez az én balhém, és abszolút nem tetszik, hogy Karin csattan az ostor. Hogy mi lesz ennek a vége, nem tudom, de egyet azt tudom: mint minden Latin, nekem majdnem nulla a tűrő képességem és nagy a veszekedő hajlamom. Félelmem nincs és vesztenivalóm sem.

"Yo no pregunto cuantos son sino cuántos quieren, de uno en uno o todos a la vez. A como quieran yo quiero." Pedro Infante.

Sok Szépről és Szeretnivalóról

Elsősorban ma van az Anyu és a Zsuzsanéni születésnapja, tehát mindkettőnek BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK! ^_^ Ati ma felhívott és megkérdezte, hogy tud-e az Anyu SMS-t olvasni. Hát, amennyire tudom igen.

- Jó, - mondta - akkor küldjél nekem egy SMS amiben az van, hogy "Boldog születésnapot, Anyu".

... ühüm. Ati velem íratja a SMS-eit magyarul.

Felhívtam a nagynénémet, boldog születésnapok kívántam neki, majd az Apu is megjegyezte, hogy ő is majd fel fogja hívni. Mondta azt is, hogy Anyu szülijét majd csak szombaton fogjuk megünnepelni. Jaj, nekem az nem tetszik. A szülinapot a szülinapon kell megünnepelni, más kép nem az igazi. Közben, persze, még mindig nincs meg az Anyu ajándéka, de majd most elszököm egy kicsit és elmegyek érte. ^_^ Gondoltam szerzek neki egy handbag caddy-t, mint az enyémet. ^_^ Teljesen imádom ezeket az apró, de nagyon hasznos kis kellékeket. Majd mesélem hogy és miként sikerült az egész. ^_~

Közben ma kaptam levelet a Gyuszitól. Igen, kézzel írott levelet. Igen ám, csak, hogy a drága, imádott, szeretett, édes barátom leszkennerelte és e-mail-en elküldte. Hát nem mondom, ügyes megoldás. ^_^ Nagyon jól esett olvasni szavait. Itt mosolyogtam, nevettem és örültem az irodában, és egyből kedvem támadt válaszolni rá. Igen ám, de amikor Gyuszinak írok, általában sok-sok időt fektetek bele, és nem tudom, hogy itt lesz-e rá idő. Ma még nem néztem meg (megint) az utolsó két Odaát részt, még nem játszottam Solitaire-t, még nem olvastam... azt amit mostanában elkezdtem olvasni a netten (tök érdekes egyébként, még ha egyre jobban lesz nyilvános mennyire lökött a szegény író) ... plusz most megint el kell kezdenem veszekedni itt a munkahelyen egypár emberrel egy díj dolgon, amit, Hell-Loooooooooow! én számítottam ki, én tudom hogyan lett megszabva, én irányítottam.

Aztán le kell vadásznom egy csoport embert akik egyre csak tagadják, hogy egy bizonyos szolgáltatással dolgoznak. Ez a munkám "helyszínelők" része.

Aztán van egy másik dolog amit tulajdonképpen tegnap kezdtem el. Egy beszélgetés alapján most elkezdtem blogíró barátaimat, elsősorban, felkérni arra, hogy segítsenek egy kis üzenetet elterjeszteni. Ez az üzenet az állatokról szól. Arra akarom megkérni barátaimat, hogy mindenki írjon egy picike kis bejegyzést blogjaiba az állatokról, és arról, hogy védeni kell őket, szeretni és nem bántani. Valami picikét. Amennyiben lehet, jó lenne, ha bloggozó, író, twittelő, facebookkoló barátaik is tovább adnák az üzenetet, és talán így kicsit jobb lesz ez a zsúfolt, felcementezett világ állattársainknak is.

Fontos közben megjegyezni, hogy ez csak egy ilyen személyes kezdemény, nem áll emögött semmilyen cég, se intézmény, nem szedünk össze pénzt, csak éppen terjesztjük az emberek közt azt a gondolatot, hogy az állatokat szeretni kell, nem bántani, és ha befogadunk életünkbe egy házi állatot, arra vigyázni kell, és vannak vele szemben felelősségeink.

Valaki ott kint szeretne segíteni? Valakinek vannak ötletei, hogyan tudnánk állat barátainkon segíteni? Mondjátok meg, mert tudjátok mi? Mi tudunk csinálni valamit ezzel kapcsolatban.

Ékszerek

Nem ismerek igazán egyetlen egy nőt akinek nem lennének ékszerei. Mindnyájunknak van egy kis (vagy nagyobb) dobozka, vagy kis kosár, tálca, zacsi, tasak, neszesszer, bögre, fiók vagy akármi amiben kis (vagy nagy) kincseinket tároljuk. Gyűrűk, nyakláncok, karkötők, karperecek, fülbevalók... kinek mi tetszik és kinek mi a kedvence, vagy mikor mi a kedvence.

Mamám kedvencei a nyakláncok, vagy legalább sokáig azok voltak. Egy csinos kis dobozkában tartotta őket, és emlékszem, hogy kicsi koromban szerettem játszani velük, nézegetni, felpróbálni, kiteríteni és csodálni, hogy mennyi szép nyaklánca van a mamámnak, miközben azon gondolkodtam, hogy lesz-e valaha is nekem is ennyi. Persze, idővel Anyám gyűjteménye nőt és az enyém is elkezdődött létezni. Nyakláncaim változtak ahogy én is változtam, és hamarosan olyan darabjaim is lettem mint amiket az Anyu nem használ: fülbevalók és gyűrűk. Az elsőket nem is emlékszem miben tartottam, mert egészen 18 éves koromig nem volt nekem ékszer dobozom. Emlékszem, hogy akkor kaptam a mamámtól egy fekete műanyag zenedobozt két átlátszó műanyag hattyúval amit egy kis tükrön csúszkáltak körbe-körbe míg egy pici, mechanikus zenegép az "Over the Rainbow" nótát játszotta. Ez a doboz sajnos már nincs meg és sok az akkori ékszereimből sincs meg. Mostanában két ékszeres dobozba és egy kosárkába pakolom ékszereimet.

A minap épp nézegettem, hogy nagyon sok ékszerem van és a felét se használom, tehát lassan ideje lenne kiselejtezni egypár darabot, és mivel mostanában nekiláttam saját ékszereimet is készíteni, gondoltam, hogy talán azokat amiket már nem használok szétszedhetném és csinálhatok belőlük úgy darabokat. Ma kivettem egypárat a kosárból és felakasztottam egy fa kampóra ahol már egypár kedvencem sorakozott. Többet majd fel fogok bontani és újrahasznosítani. Ahogy megint kezem ügyébe kerültek, hirtelen észrevettem, hogy ezeknek az ékszereknek más erejük is van. Az ékszerek, mint a fényképek, egy bizonyos időről emlékeztetnek. Milyen volt "akkor", hogyan öltözködtünk, mikor vettük, milyen körülmények közt, kitől kaptuk, ki volt akkor az a valaki akit szerettünk, akit nem bírtunk ki, milyen volt akkor, egyedül vagy barátokkal...

Ékszereink nem csak a jövőbeli régészeknek mesélik el a multat, de nekünk magunknak és mesélik saját történetünket. Egy ékszer több, mint csak egy ékszer. Egy ékszer egy fejlődésben levő emlék.

Képesség

Már lassan elkezdtük rendezni az apák napi ebédet. Kérelemre-javaslatra krumplihéjakkal fogok hozzájárulni az ebédhez. Érdekes részemre, hogy egyszer csak én vagyok a munkahelyi összejövetelek rendezője. Én írom meg az e-mail-eket, nekem szólnak, velem egyeztetik, hogy ki mit visz, ki mit akar, ki mit tud. Nem hinném, hogy itt én vagyok a legrendszeresebb ember, de valamiért majdnem olyan mintha munkásmozgalom vezetőként kezdenék változni... mint az egyetemen.

Na, legalább még mindig nem zavar. Munkában bíznak bennem. Bíznak, hogy megfelelően, sőt, kitűnően végezzem munkámat, és mások munkáját. Bíznak bennem, hogy javaslattal álljak elő, hogy megoldjak dolgokat amikről másoknak fogalmuk sincs, hogyan lehet ilyen egyáltalán végrehajtani. Én vagyok "Az Agy", a "Gonosz, Bolond Tudós", a közmondásos "Fekete Doboz". Bíznak abban, hogy meg tudok rendesen rendezni egy kis összejövetelt, hogy mindenki jól fogja érezni magát, majd lassan ahelyett, hogy maguk közt rendezzenek akármit is, hozzám fordulnak ötleteikkel. "Tyúk Anya".

A munkában nem féltenek engem, de inkább félnek attól, hogy máshova megyek, árvaként maradnak, valaki más lesz fölényben, valaki másnak dolgozom, másnak az "ellenségeit" gyötröm atombomba megfigyeléseimmel.

Otthon más. Otthon féltenek.

Tegnap beszélgettem Anyuval arról, hogy azért nekem ciki, hogy postaként-futárként nézik a Karit, akinek lassan listát állítanak arról, hogy mit hozzon. Na, nehogy már! Én kiakadok azon, hogy a Gyuszi anyósa miket kér tőle, amiket én Gyuszim olyan kedvesen teljesít, szívesen, mosolyogva, és amiket én felháborítónak tartok. Most erre a CSALÁDOM megkéri mondjam meg a Karinak, hogy ha tud hozzon pirosaranyat, szűrőt, egy cipőt amit a Zsuzsanéni Anyunak akar adni, ja, és ne felejtsük el a Sportszeletet, ami alapvetően a "határátlépési adó" amit az Atinak kell fizetni. Igen, a 90 darabos dobozra gondolok. Innen arról eset szó, hogy a Kari milyen pici csomagokkal utazik, ami persze, Yuly-hoz és hozzám képest teljesen meglepő. Persze, Kari egy olyan iciri-piciri poggyásszal tud utazni amibe én nem is férnék bele... kézipoggyászként. Kari talán 10 Kg-t használ fel a 20+10 megengedett kilóból, ahol én 25+16 Kg-ot viszek szemrebbenés nélkül. Yuly és Ati Mexikón keresztül utaznak, ahol 43+10 Kg-ot lehet vinni. (Itt is biztos én 50+20 Kg-t cipelnék.)

A Kari csomagjával kapcsolatban mondtam, hogy hát most egyébként nagyobb csomaggal megy majd haza.

- Most viszi haza a könyveim egy részét.
- Miért viszi el a Kari a könyveidet? - kérdezte meg hirtelen Anyu.

Én csak pislogtam, mert azt hittem ez nyilvánvaló,

- Mert lassan költözöm, Anyu. Nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni és majd amikor megyek azon gondolkodni, hogyan küldjek át 300 könyvet.
- De most te mikor akarsz költözni?

Ez is meglepett, mert azt hittem erről már szó volt. Nem akartam megmondani, hogy minél előbb, tehát a végső dátumot adtam meg.

- Legkésöbb jövő decemberben.

2010 december. Egy dátum, két felfogás. Ott ahol Karinak kivárhatatlan időpont, Anyunak egyetlen lánya örökre elvesztése. Végső dátum. Addig lesz mellette egy Zsuzsi akit ölelhet. Addig lesz kis mosogató angyal, internettező gyerek, egy valaki aki mindig otthon van, aki nem hagyja egyedül. Érdekes módon, mind Anyu, mind a Kari nem szeretik ezt a dátumot. Hatalmas szenvedést jelent nekik.

Anyu nem mondott semmit, de aztán bejött a szobámba beszélgetni, félelmekkel megtölteni lelkemet. Gondoljam át, Magyarországon lehetetlen a munkahelyzet, nem lehet ott megélni, senki, még a magyarok se kapnak munkát. Hát én ettől is félek, őszintén, de ilyenkor Istenhez fordulok, és megkérem azért segítsen nekem ebben. Szerintem segíteni fog. Ha csak protekcióval lehet munkát szerezni, akkor azt hiszem mellettem áll a legjobb protekció amit akárki is szerezhet. ^_^

Aztán feltette "a kérdést".

- És ti úgy tervezitek, hogy összeházasodtok mielőtt kimész?

Majd megáll a szívem a mellkasomban. Micsoda?????? Házasság? Minek? Anyu kimagyarázta magát: nagy áldozatot hozok, itt hagyok egy nagyon jó munkát amihez hozzáfoghatót Magyarországon nem találnék, mindent itt hagynék, nem lenne nekem ott semmim... mi lesz ha valami nem megy? Ki fog engem eltartani? A házasság azért kell, hogy legyen nekem valamilyen biztosítás. Na, nem akarok kegyetlenkedni, de a házasság csak akkor lenne nekem "biztosítás", ha Kari Donald Trump vagy Hugh Hefner lenne. És egyébként, engem eltartani? Talán nem tudom magamat eltartani? Talán magamtól nem vagyok képes? Most nem megyek munkát keresni papír és tapasztalat nélkül, mint 1996-ban. Most már közgazdász vagyok banki és távközlési tapasztalattal. Persze, minden racionálé szerint Karinak kellene idejönnie, mert azért nekem van a legbiztosabb munka, és hosszútávra nézve azért a stabilitás többet nyom a kereslet mennyiségénél. (Amiről egyébként tovább gondolom, hogy én vagyok fölénybe ^_^)

Igen, tudom, hogy a lakás és a munka helyzetet meg tudom oldani, nem kell nekem másokra szorulnom, másokon élösködnöm, de itt nem ez a pláné. Az a pláné, hogy Anyum nem tart engem igazán képesre ahhoz, hogy vigyázak magamra, hogy magamtól éljek. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de tudok. Vagy azért mondja, mert ő is úgy jutott ki, hogy már férjnél volt? De én nem az ismeretlenbe megyek, én hazamegyek.

Anyám, A Folyton Fiatal

Anyumék ma Atiéknál ebédeltek. Egykor mentek el, és most pár perce jöttek vissza. A házban a fény lágy és hidegecske, friss a szétolvadt esős felhőknek köszönhetően. Anyu teljesen világos színekbe öltözve, lágyan lengő nadrágban, szandálban, kötött, hosszú, modern, nőies poncsóban. A fényben, a ház lágy csendjében anyám teljesében az volt akit mindig látok benne: az egyszerű szépség, és mégis elragadó, csodálatos szépség, ami az örök szépséget és az örök divat szíve. Lassan jött velem szembe, szép, fehér kezeit összetéve nagy óvatosan. Ahogy tenyereibe pillantottam egy pillanatra, láttam egy pici poszméhet vitt amit percekkel előtte magam láttam ahogy a hangyák támadtak.

Anyukám valahogy mindig ilyen volt. Mentette a gyíkokat a macskáink elől, a kis madarakat, mindenféle bogarakat, tücsköket. Anyukám, ahogy így elnézem, továbbra is kislány lelkű, továbbra is szép, mosolygós és még mindig tud csodálkozni a világ apró csodáin. Anyukám csodálatos.

Anyum

Mamám tegnap sírt. Mamám attól fél, hogy kisebbségi érzésem van, mert csak fél magyar vagyok, és teljes magyar akarok lenni. Fél, hogy azért vagyok olyan érzékeny az afféle megjegyzésekre, hogy "dolgozzam azon, hogy mihamarabb meglegyen az állampolgárságom", vagy hogy "kicsit furán beszélek, mert külföldi vagyok", vagy hogy "nekem a vékony könyvet szánják, mert talán azt meg tudom érteni". Nem tudom hogyan, de erre azt mondta, hogy bántja arra gondolni amit mondtam, hogy én itt nem érzem jól magam, hogy én haza akarok menni, és hogy ő tudja, hogy nem volt ő valami jó mama, és talán én úgy érzem, hogy ő nem szeretett engem eleget. Hogy tudja, hogy nem tett eleget, hogy én annyira szeretetreméltó vagyok, de ő fél, hogy talán én azt hiszem, hogy nem, mert ő nem tudta kimutatni megfelelően mennyire is szeret engem.

Jaj Anyu! Tudom, hogy szeretsz! És őszintén, a mamám a világon a leges-leges-leges-leges-legjobb mama a világon. Mint mindenkinek neki is megvannak a dolgai, de a mamám mindig, mindig mesélt nekünk mesét, türelmes volt, sokat ölelt, csókolt minket, nevetett velünk, fogat kezünket, mosolygot, Uzsi-Buzsinak becézett, beszélgetett velünk, biztatott, megmondta őszinte véleményét, játszott velünk, mutatott érdekes dolgokat, megsimogatta arcunkat, kezünket, mesélt arról amikor kicsik voltunk, segített... Mamám szeret minket és szeret engem. Fájt a szívem, hogy sírt, hogy nem tudom igazán megvigasztalni, mert tudom, hogy azért is sír, mert én elmegyek. Mit mondjak ebben neki? Hogy mégsem megyek? Hogy jöjjön csak ide a Kari? De én... haza akarok menni. Ott az otthonom. Nekem is sírhatnékom támadt, de nem sírtam, hanem visszafogtam magam. Ha én is sírok az nem segített volna a helyzeten.

Ha csak tudnám velem vinném mamámat, papámat, tesómat, Danit... mindenkit, de nem tehetem. Nekem pedig mennem kell. Nem, nem érzem magam fél magyarnak. Én MAGYAR vagyok és COSTA RICAI is. Dupla ember és tudom, nem nagyképűségből (vagy természetes önimádóságból), hogy több előnyöm van az átlagos emberekkel szemben. Nekem két hazám van, nem csak egy. Egy teljes magyar vagyok, minden magyarhoz tartozó joggal, és szintén egy teljes Costa Ricai minden Costa Ricai jogommal. Egy olyan Costa Ricai vagyok aki szintén Európai Uniós állampolgár, és egy olyan magyar vagyok aki szabadon, sokkal több joggal járkálhatok Latin Amerikában, mint azt akárki is elképzelhetné. Több helyen fizethetek kevesebbet, mert helyi vagyok, kisebb sorokat állhatok, több előnyöm van, több egyetemre is felvehetnek, több helyen is tanulhatok, több helyen is dolgozhatok. Ha pedig csak fél magyar vagyok, és fél Costa Ricai, akkor nekem mind a kettőből csak a jó felét kaptam. Minden ami a magyarokban jó, az bennem megvan, a rossz nincs, és így szintén a Costa Ricaiakkal.

Több anyanyelvem van, kítünő nyelvérzékem, Anyu is mondta, több szempontot is ismerek... de igen, csak egy dolog zavar igazán: a kiejtésem (amin segíteni lehet) és a bőr színem. Na, otthon azt hiszem a nagymamám is ilyen kreolos színezésű volt, pedig ő színtiszta, eredeti magyar keverék. Az is igaz, hogy ez a bőr szín rajtam a legjobban mutatt. ^_^ Csak ez zavar és erre vagyok kényes. (És a Kari már mondta is, hogy ne hülyéskedjem, jó a bőröm és nem vagyok sötét. Jó, akkor én nem egy vanília magyar vagyok, hanem fahéjas-karamell, vagy olajbogyós. Egyébként egy beszélgetésünk alapján az egyik barim Olive-nak szokot hívni, tehát illik rám az olajbogyós bőr. Nem is beszélve, hogy a bőröm istenien barnul le a napon. Látnátok lebarnult lábaimat!!) Fura módon, fényképeken épp olyan színűnek nézek ki, mint a Kari...

Karim... tegnap nagyon, nagyon kellett volna mellém. Ő megsimogatta volna fejemet, megcsókólt volna, és szép hangján mondta volna, hogy minden, minden rendbe lesz. Erősen karjaiba rejtett volna, átölelt volna és babusgatott volna míg nem lesz minden megint szép és vidám. Karim, Karim. A mamája nem fog nagyon örülni neki, de ahogy a képeket nézem, jobban néz ki bajusszal, szakállal, mint leborotválva. Valahogy jobban érvényesül az arca.

Az Első Karácsonyi Ajándékom

Tegnap elmentem az Anyuékkal csizmát venni egy cipőboltba amiről Anyu mindig beszél: Picadilly. A cipők jók de nem pontosan a stílusom. Volt ott két fajta fekete, magas csizma. Az egyik nem igazán tetszett mert van rajta egy pánt és két fajta anyagból van amitől úgy néz ki mintha egy szandál lenne fekete zoknival alatta. A másik sima volt és szép, de tű sarkú és csúcsos orrú mint a jelenlegi Lazo fekete csizmám. Mindkettő több mint dupla annyi volt, mint amennyit hajlandó lennék fizetni értük. Apuék nagyon nyomták a pántosat. A pántos jobb volt mert a sarka vastagabb és az orra gömbölyű. A másikban jól tudtam járni, de attól féltem nem lesz valami stabilis havas és fagyott téren. Tehát gondolkodni kezdtem mi lenne a legjobb. Anyuék továbbra nyomták a pántosat, ami igazán nagyon, nagyon zavart.

A végén a pántosat választottam, mert ha nadrággal veszem fel nem látszik majd rajta milyen komolytalan csiri-csári. Persze, más, tehát talán Magyarországon nem lesz valaki más ilyen olasz, csiri-csári csizmával. Egy pillanatig azon töprengtem, hogy megveszem mind a két csizmát, de a végén nem tettem, mert csak egy csizmát akarok magammal vinni, hogy könnyebb legyen a csomagom, aztán igazán semmi értelme, hogy két egyforma csizmám legyen, ugye? Tehát a pántos lett a nyerő. Hírtelen Apu kijelentette, hogy kifizeti készpénzben, és lealkudta az árát, majd felesbe fizette ki az Anyuval. Na, ez jól jött. Ezek után kijelentette, hogy ez a karácsonyi ajándékom. Hn. Cuki. Apu igazán nem képes semmit se adni ha nem karácsony vagy szülinap. Szomorú. Persze, miből is gondolhatná az ember, hogy egy zsugori ember hírtelen csak azért adna egy ajándékot.

Bah, megvan a csizmám és nem is kellett kifizetnem. Ezen a héten pedig meglesz Nagi, az új laptopom.

A Változás Kedvéért

Tegnap a Stormberry-n dolgozgattam, alakítottam, annak alapján, hogy láttam a Dragonfly egyik barátnőjét egy ehhez hasonló sablont használni. Idáig minden sablonnal az volt a bajom, hogy mindig nagyon keskeny helyet hagytak a szövegnek, és őszintén nem szeretem amikor az egész ilyen keskenyen összetömörül, és nem lehet a képek mellett írni, mert vagy a kép vagy a szöveg fér el. És egyébként, eleget írok én ahhoz, hogy keljenek ilyen csalóka technikák ahhoz, hogy sok szöveget írjak, vagy úgy tűnjön, mintha idepötyögtem volna az egész Don Quijotét. Közben majd szebben kell írnom, és sok szőp mindenről, mert képeld el, János néha olvasgatja blogomat! ^_^ Hát nem jó? ^_^ Izgi! A formátumokkal kapcsolatban, minden tegnap kezdett, ahogy azt már mondtam. Stormberry formátumát közelebb hoztam ehhez, ebben, hogy fekete a háttér és ilyenek. A képek pedig... valahogy csak elkezdtem. Mindig az a problémám volt, hogy nem tudtam a képek széleit szépen eldolgozni, elhalványítani. Most eszembe jutott, hogy azért megpróbálok valami újat, és fogtam a radírt, megváltoztattam a formáját, hogy egy valamilyen darabos pamacs legyen és azzal kezdtem el eldolgozni a széleket. A végén ez a tök jó szakadozott, eldarabolódó forma jött ki. Hát mit mondjak, ma, amikor ezzel a bloggal dolgoztam, azt gondoltam magamba: miért ne? És csináltam egy új képet a régiekkel. Remélem tetszik, de ha nem, semmi baj. Nekem tetszik és az a fontos!

Tegnap voltam az Anyu irodájában, és csak úgy bámultam, hogy milyen szép. Mindig nézegetni szoktam az emberek irodáit, és mindig megfigyelem a jellegzeteségeket és a hibákat. Kossz, rendetlenség, zsúfoltság... mi illik oda, mi nem... és mindig megfigyelem ezzel kapcsolatban az emberek magatartását és egyéniségét. De az Anyué tükéletes volt. Tiszta, egyensúlyozott, gusztusos, szépen rendbe tartva...

Elgondolkodtam. Lehet, hogy azért nem tetszik a többiek irodája, azért van mindig kifogásom, mert nem olyan amilyet én megszoktam? Azért kifogásolom, mert nem illenek bele abba a rendszerbe amivel felnőttem, még ha magam se tartom be? Az lenne a bajom, hogy nem az általam megtanult rendszer szerint működnek? Lehet. Lehet, hogy mélyen, bennem továbbra is Anyu rendszerét keresem mindenben, és minden ami nem felel meg ehhez, az nekem rossz. Megeshet. Tulajdonképpen nem is tudjuk mi, mi mindent tanulunk gyerek korunkban, ami majd meghatározza hogyan látjuk majd az életet, mint felnőttek.

Ha belegondolok, a szülőknek igen nagy felelősségük van a gyerekükkel. Komolyan figyelniük kell rájuk, és arra is amit ők maguk csinálnak, mert mind ez meghatározza, hogy milyen ember lesz a gyerekük.