Egy Kicsi Mindenből

Tulajdonképpen úgy vagyok vele, hogy van egy téma a fejemben amiről írni szeretnék, de a szavak valahogy nem helyesek hozzá magyarul. És még gondolkodom rajta, de hát ez van. Nem baj. Azt is csak most vettem észre, hogy a múlt hónapban csak egyszer bloggoztam. Az nem kevés (ahhoz képest, hogy mennyit bloggoztam tavaly), de reméltem, hogy ebben az évben majd 24-szer bloggozom itt. Na, majd behozom. Az sem gond.

Egyébként, nem sok történt azt utóbbi hetekben. A marketing szakdolgozat vezető tanárom sajnos komolyan alkalmatan a munkára, és gondolkodom azon, hogy kicseréltetem. Tudni illik, az a baj vele, hogy nem hallgat és ennek a tetejében megszokta az itteni privát egyetemek rendszerét, ahogy a diáktól elvárják, hogy alulteljesítsen. Ez a tanárnő meg akarja írni a diák helyet a szakdolgozatot. Igen, rá kellett szólnom, hogy hadja abba, és nem akarja helyettem megírni a munkát. jelenleg ő másik négy diáknak "vezeti" a szakdolgozatát, és azt vettem észre, hogy nekik is megírta az első fejezetük felét. Azok, persze, nem hiszem, hogy ripakodtak volna, és boldogan elkönyvelik a dolgot úgy, hogy csak segített. Csak megjegyzem, hogy az első fejezet az ahol a diák bemutatja a témát és munka céljait. Ha ezeket nem maga a diák írja meg, akkor hogyan tudja majd megvédeni? Hogyan értené? Hogyan vezetik majd a munkáját?

Szokásomhoz híven, ezzel az első fejezettel megteszteltem a tanárt. Nem felelt meg. Azt csináltam, hogy direkt egy gyengébb fejezetet írtam (minden fejezetet kétszer kell beadni, egyszer átnézésre és másodszor, hogy jegyet adjanak rá), hadd lássam, észreveszi-e, hogy kell bele több adat. Nem vette észre. Helyette olyan agyalágyult dolgokkal jött elő, hogy jelzet olyan dolgokat... amik pontosan úgy voltak, ahogy azoknak lenni kell. Hogy tudtak egy ilyen hülye tanárt felvenni?

Egy dolog ami nagyon, nagyon zavart, ez alkalommal, az volt, hogy elkezdte a munkám tartalmát dicsérni (azt amit direkt gyengére írtam, hátha észreveszi, hogy lehet bele többet is nyomni), és úgy dicsért, hogy azt mondta, hogy szinte elülhetek beszélgetni egy Harvard diplomással. Ezt mit jelent? Hogy csak azok jók és okosak? Akármilyen jegyeket is kap? Hogy ő, mint tanár, már eleve alacsonyabb szinten tanít? Első sorban, engem ne dicsérjen olyan valaki aki nem ismer, aki nem látta a munkámat, mert nem is tudja mit beszél (ahogy az látható). Másodszor, a diploma és az intézmény ahonnan jön nem jelenti azt, hogy az adott ember tud vagy nem tud. A tudás nem a diplomától füg, és a egy tanár ezt nem tudja, akkor jobb ha nem is tanít. De hogy egy ilyen ember vezető tanár... hát az nagyon rosszul hozza ki magát.

Elveszett Gondolatok

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy eszébe jutott valami érdekes, okos, viccess vagy egyszerűen zseniális gondolat, de mivel nem tudta valahogy rögtön rögzíteni, hamarosan el is felejtette, és csak az maradt meg a fejében, hogy valami nagyon jó volt. Na, velem ez nagyon, NAGYON gyakran előfordul. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nekem rengeteg, átlagonfelüli mennyiség jó ötletem van - habár, persze, ez is igaz ^_~ -, hanem arra, hogy folyamatosan olyan helyzetekben vagyok ahol nem tudom ezeket a gondolatokat lejegyzetelni. Ez érdekes, mert mindenki aki ismer engem - és ti is bele vagytok értve - tudják, hogy nálam FOLYAMATOSAN van toll és papír. De hát akkor miért szöknek el a gondolataim? Hát azért, mert sok érdekes gondolatom akkor jut eszembe amikor nem tudok írni, mert például tornázok, vagy vezetek, vagy épp az utcán járok, vagy sietek valahova.

Pár héttel ezelőtt, emlékszem, hogy volt valamilyen ilyen érdekes gondolatom - nem egy ötlet volt, hanem egy gondolat lánc - a vallással kapcsolatban, épp amikor vezettem és hát... elillant. Nem írtam le, nem is rögzítettem sehogy, mert valahogy olyan nyílvánvalónak tűnk, hogy azt hittem, nem fogom elfelejteni, de ahogy hazaértem teljesen elfelejtettem. Egy jó darabig próbáltam aztán visszaemlékezni rá, de nem tudtam. Ez persze frusztrált, de hát, mit tehettem? Gondotam, hogy mivel egy olya nyílvánvaló dologak tűnt, lehet, hogy majd megint eszembejut. Na, és mi történt ma?

Ma munkaután elmentem az Herediai Állami Könyvtárba (nem vagyok benne biztos, hogy nem-e kell inkább Nyílvános Könyvtárnak hívni), ahol adományba adtam a könyvtárnak az egyik költség könyvelési könyvemet, amiből kettő volt, és egy teljesen új. Termésetesen a teljesen újat adományoztam. Aki tanul, az tudja, hogy az összefirkált könyvet nem szabad átani, mert abban van az ember minden tudása. :-) Végül is az ember abba írja magának a nehezzen kisilabizált magyarázatokat. Na, tehát, odaadtam a könyvet, majd felmentem egy kicsit olvasni. Általában levelezni szoktam ilyenkon, de most kedvem volt egy picit tovább kínlódnom a némettel, és ezzel a regénnyel amit a Szépirodalom tanárnő adott fel: Schachnovelle.

Igen, igen. Az a helyzett, hogy a németem javítása érdekében felvettem két nyári órát: Német Művészet Torténelmet (ez az egyik) és Német Szépirodalmat. Igazán nagyon élvezem mindkettőt és érzem is, hogy jól hat nyamvadt kis németemre is. Valahogy most ezekkel az órákkal visszakaptam a kedvemet a német tanulásra, amit hát, csak nehezzen udtam tartani az utóbbi időkben.

Általában nem tudok sok időig a könyvtárba maradni, mert épp egy órával zárás előt érek be, de azt az órát élvezettel töltöttem a könyvtárban és Zweig Stefen regényével. Magyarul a címe "Sakk regény". Javaslom!

Na, boldog voltam, elégdett és ragyogó. Tényleg fantasztikus közérzetem volt! Boldogan mentem zárás után haza, és ahogy vezettem, hírtelen egy gondolat a másikhoz kapcsolódva, eszembe jutott az az elveszített gondolat lánc! Egy pillanatig se várva, egy picit lelasítva, feltettem a telefonom hangrögzítőjét és mondani kezdtem a gondolataim lényegét. Felvettem! Megvan!

Maga a gondolat menet tényleg nem komplikált, és csak annyi a gyökere, hogy a kereszténységben azért szoktak az emberek ijedten tanácsot adni a "szellemi út magán keresés" ellen - mint a pogányság, mondván, hogy vigyázzon az ember, mert az ördög ravasz és becsapja az embereket, mert igazán az emberek a templom aloli felszabadulása az magának a templomnak a legnagyobb ellensége. Parkolás után még egy darabig a kocsiban maradtam és angolul diktáltam gondolataimat a telefonomnak. Örültem, hogy gondolat láncom visszatért.

Konmari vs Könyvek

Forrás: Google Kép Kereső

Nemrég kirobbant a netten egy elég heves vita a Konmari elrendezés rendszer követők és a könyv-szeretők közt. Kondo Mari, akit Konmari-ként ismernek, egy híres japán "rend-teremtő" szakember, aki kifejlesztett egy egyedi rendszert ami - állítólag - megváltoztatja az emberek életét. Rendszerében olyan alapvető dolgok vannak, mint selejtezni és megtalálni a dolgok helyét. Olyanokra is tanítja az embert, hogy hogyan lehet a legjobban a dolgokat elrakni, hogy elérhetőbbek legyenek és a rend fenmaradjon. Mindenféle érdekes tippje van, például, a ruha hajtogatására.

Ez itt mind szép és jó, míg el nem jut a könyvekhez. Maga a rendszer a rendrakást több kategoriára választja és javasolja, hogy milyen rendben tegye az ember a rendrakást. A legvégére teszi az olyan kategoriákat ahol az emberek nagyobb értéket adnak a dolgoknak az érzelmi értékük miatt. A könyvek nem az utolsó kategória.

Konmari erősen törekedik a minimalizmusra, és arra, hogy minden örömöt adjon az embernek. Ha egy ing, érintésre, nem okoz örömöt, akkor ideje kiselejtezni. Ezt a gondolatot tovább viszi a könyvekhez, amiket javasol, hogy (azt hiszem) négy kategoriára válasszon az ember - általános, iskola könyv, hasznos-praktikus tudás, és vizuális. Egyenként fogja meg az ember, NE KEZDJE EL OLVASNI, és érezze örömöt okoz-e vagy sem. És igyekezzen talán 10-30 könyvet megtartani (a szám változik ahogy ez vagy az az ember beszél róla. Jelenleg olvastam olyanokat is, hogy nincs maximum, hanem annyit tart meg az ember, amennyiben örömöt lel). Továbbra is, "amit idáig nem olvastunk el, az már nem fogjuk elolvasni, tehát selejtezzük".

Na, álljunk meg itt egy pillanatra. Ezen a pontom mondanom kell, hogy nem olvastam el a könyvet és nem is fogom (hacsak, talán, nem találom meg ingyen, mert én ilyért nem fogok pénzt kiadni). Amit a rendszerről tudok az, amit blogokkon, Twitterben, újság cikkekben olvastam és amit YouTube videókban láttam. A rendszerről tulajdonképpen már rég hallottam - még a hype és a vita előtt - és már akkor feltűnk a könyv kérdés. Eleinte tetszett nekem a rendszer, szimpinek és praktikusnak találtam, majdnem beszereztem a könyvet is, amikor hallottam a könyv-rendszerről és egyből úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Kezdjük azzal, hogy alapvetően nekem nincsenek "hasznos" könyvek (talán csak két szakácskönyv), vizuálisból is csak... három?, talán van iskola könyvem is amit érdemes lenne átnézni, de ezen felül lehet jócskán ezek "általános" könyv. Ezer! És ez egy dinamikus szám, mert ti ismertek engem: ez a szám csak nől (vagy úgy kell mondamom, hogy "növekszik"?). Ja, és úgy ezer, hogy nem számoltam meg, hanem matematikailag kiszámítottam, az elfoglalt hellyel kapcsolatban.

Nekem kategória a könyvekben az lenne, hogy történelem, filozófia, politika, gazdaság, regény (és ezen belül, krimi, skandináv krimi, modern krimi, kaland, LGTBQ-szerelem, tini, klasszikus, szerelem, sci-fi, megláttam-és-érdekesnek-tűnt, németül-van-és-megértettem-a-címét-és-majd-amint-tudom-elolvasom, franciául-van-és-érdekesnek-tűnt, fogalmam-sincs-mi-lehet-de-érdekes-a-címe...), stb, stb...

Ahogy elgondolkodtam a helyzeten, persze érthető, hogy a könyv helyet foglal (ezt tudom én NAGYON jól!), de szerintem meg kell érteni, hogy a könyv nem egy cucc, vagy legalább sok embernek nem egy cucc. A könyvek valahogy olyanok, mint az emberek, és ilyen is a zene, a filmek és a festmények és képek is. (Konmari a fényképek redukálására is szorgalmazza az embereket. Persze, azért nem mindenki japán turista, aki az egész utat a kamerán keresztül éli, de hát, amikor már valaki nincs velünk, nem okoz örömöt minden egyes kép amit róla megtartottunk?) A könyvek, képek, lemezek, kazetták, filmek, füzetek, naplók... ezek mind kapcsolatokat jelentenek más emberekkel. Ugyanazt a könyvet elolvashatjuk többször is életünkben, és ugyanazok a szavak másképp tudnak hatni ránk. Ugyanaz a kötet, de nem ugyanaz a könyv, ahogy mi sem vagyunk ugyanazok.

Forrás: Google Kép Kereső

A könyvhalmozással pedig úgy vagzok, hogy ez egyenlő a spórolással. Senkinek se jutt eszébe azt mondani, hogy selejtezze ki a pénzt amit a bankban tart, mert ha nem költötte el idáig, akkor már nem fogja elkölteni. Aki ismer (és ti ismertek engem), tudja, hogy én szinte betegesen veszek könyveket. Hazamegyek Budapestre, és az az első dolgom, hogy végig lerohanom a Libri boltokat, meg a Vincét -  és régen az Alexandrát is, amikor volt - és szinte MINDEN megtetsző könyvet megveszem. Igen, nem egyszer kellett 20 Kg-os kézippoggyásszal utaznom (a maximum az 10 Kg, de sokáig nem mérték), vagy extra poggyászt fizetnem (az utóbbi időben szinte minden egyes alkalommal), amiért - amennyiben megtehetem - csak puhafedelű könyveket veszek, és átlagosan 30-40 Kg könyvvel megpakolva repülök vissza haza... plus amit az úzon veszek (isteni könyveket lehet a reptéreken venni, amiket sehol máshol nem találtam!). Könyvpolitikám az, hogy ha megtetszik a könyv, megveszem. Semmi kérdés, semmi költségvetés átgondolás - megveszem. Inkább fizetem a hitelkártyát egy kicsit tovább (vagy jóval tovább!), minthogy életem végéig hiányoljam azt a könyvet ami kezembe volt, de nem vettem meg. Ezért van nekem töménytelen olyan könyvem, ami a túl-jónak-tűnt-ahhoz-hogy-a-polcon-haggyam kategoriába tartoznak.

De nem csak én vagyok így. Nekem jelenleg jó munkám van, és magamra költhetem a fizetésemet, de nem tudom mi lesz a jövőben. Talán elveszíthetem a munkámat, vagy valamilyen hülye reform miatt, kevesebb lesz a fizetésem, vagy munkát váltok (mondjuk, hazamegyek Magyarországra élni), és nem lesz ilyen jó fizetésem, vagy talán segítenem kell valakin tartós módon, és már nem költhetem magamra az egész pénzemet. Ilyenkor majd csökken az összeg amit könyvekre költhetek, de nem kell hogy ezért szenvedjen az olvasás! Mert lesz már egy tetemes kis "spórolt könyvem", amikből kedvemre olvasgathatok.

forrás: Google Kép Kereső

Olyan is van -  és ez a legvalószínűbb, mert már volt ilyenem - hogy egy ideig semmi jó nem jelenik meg. Ilyenkor ott van a személyes kis könyvtáram telis-tele jó kincsekkel, amikből csemegézhetek kedvemre.

Egy redukált, egy adott napon kiselejtezett könyvespolccal ilyenre nem lehet tervezni. Egy redukált, letisztított, kiszűrt könyvespolc arra kényszeríti az embert, hogy folyamatosan költse a pénzt, vegyen és újra vegyen könyveket ahogy változik. Vak lesz az ember önmagával szemben, ahogy már nem lesz előtte régi élete és régi véleményei, és régi barátai. Magaelől veszíti el az ember önmagát. És költ, és pazarol.

Nem, Konmari sajnos nem értékeli azt az örömöt és biztonságot amit egy nagy, megpakolt könyvtár tud az embernek adni.

2019: Akkor Lássunk Hozzá

Szia, szia Mindenki! :-) Na, itt vagoyk megint, és nagy eséllyel itt is leszek többször is ebben az évben, ugyanis az egyik Új Évi... miafrancom az, hogy többet bloggozzam, mint itt  - a magyar bloggomban -, mint a másik bloggomban. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy hogya mondják magyarul az új évi miafrancokat, de csak nem akart eszembe juttni (elhatározás? Ígéret?), így hát túlléptem rajta, és úgy gondoltam, a hivatalos nevét használom: miafranc.

De hát azért is akartam itt írni, mert már hiányzott.

Az idén, ahogy tudjátok, nem mentem a szabira haza, hanem inkább itt maradtam. Nem, nem pihentem többet, mert a) nem szoktam igazán otthon pihenni, ugyanis sok utazgatásom, találkozásom és egyébb üzletem van. (Segítenem kell fenntartani a Librit, tetemes könyvvásárlással!) Igen, tudom hogy rendkívül fontos vagok az otthoni könyv, papír és kávé üzleteknek. És b) mert itt is rengeteg dolgom akadt, egyebek közt tetemesen nagy könyv olvasás.

Most egy kis időt szakítottam, tehát, a blogírásra, ugyanis ma el kell mennem egy könyvesboltba, hogy elhozzak egy könyvet amit rendeltem. Igen, arra a pontra jutottunk ahol nekem már rendelnem kell könyveket, mert a könyvesboltok vagy nem hoznak elég jó könyvet, vagy nem hozzák ide elég gyorsan.

Tavaly egy igen jó év volt, sok sikerrel, kellemes vagy legalább érdekes találkozásokkal, és igen fontos és szükséges szakításokkal. Most gyorsan egy picit szeretnék írni erről.

Sok embernek a kapcsolat szakítások általában egy veszteséget jelentenek. A szakítást egz negatív fényben látják aminek eredményeként az ember maga vesztes lesz, vagy kevesebb lesz. Érdekesnek tartom, hogy egy olyan világban ahol a kamu-guruk folyamatosan nyomják a szöveget arról, hogy milyen jó a változás, hogy a sikeres emberek mindig átölelik és kihasználják a változást, a szakítások mégis továbbra is rossz fényben állnak.

Na, gyorsan magyarázok itt nektek valamit: a változás magában nem jó és nem rossz, tehát olyan zöldséget mondani, hogy a változás jó az kamu vagy hazugság. Például, változás az, amikor befejezzük a sulit és gimibe megyünk. Ez egy olyan változás ami lehet jó és lehet, rossz. Kinek milyen. Változás az, amikor megnyerjük a lottót. Az jó szokott lenni. Változás az amikor elveszítjük a munkánkat. Azt jóra tudjuk váltani, ha ezáltal tudunk egy jobb munkát találni, vagy abban kereszni munkát (és találni) amit szeretünk. Rossz amikor egy olyan körülményben veszíjük el a munkánkat amikor sok az adósságunk, és nehéz új munkát találni.

Amikor szakáitunk egy kapcsolatot - és itt értsük úgy, hogy egy pár kapcsolat, baráti kapcsolat, munka kapcsolat, családi kapcsolat - általában nem azért van, mert kezd sokba kerülni pénzben, hanem azért, mert maga a kapcsolat már nem az ami volt, vagy aminek lennie kellene. Aikor megszakítunk egy kapcsolatot, azért szokot lenni, mert már nem tartunk ugyanabban az irányban, vagy (legalább) az egyikünk mérgező lett a másik számára.

Tudjátok, az élet nem egy Facebook profil, nem az a fontos, hogy minél több profilt tudjál felmutatni, mint "barátot", vagy hány láikot kapsz és hányat adsz. Az életben- mármint a való életben - az a fontos, hogy jól érezd magad. Nem kell félni attól, hogy elengedsz embereket akik nem tesznek boldoggá, akikkel igazából nem szívessen találkozol, akikről mindig az az érzésed, hogy hazudak neked, vagy akik olyan dolgokat mondanak amik téged vagy szeretteidet, vagy elveidet bántják. Nem kell sose másoktól sérelmeket elfogadni, de mégkevésbbé családodtól, barátaidtól vagy a párodtól... vagy párjaidtól, mert hát ilyen is van és ez is ok (hogy az embernek több párja legyen, nem az, hogy bántsák!).

Tehát, ahogy belelépünk 2019-be, fogadjuk meg, hogy az idén a felszabadulást is élvezni fogjuk.

... a miafrancokat "fogadalmaknak" is szokák hívni, ugye?

Pontosan Mi is a Pláné?

Ezekben a napokban otthon vannak az unokaöcsék. Nem, szemmel láthatóan nem örülök neki. Nem mintha nem szeretném őket, de annyira fárasztóak! Kivéve, persze, a Dani, aki olyan szépen el tudja foglalni magát. A többi gyerek, akik a kissebbek - mert Dani a legnagyobb - zajosak és folyamatosan valamit akarnak, folyamatosan velem akarnak beszélni/játszani vagy ki tudja mit, és hát én inkább olvasnék.

Forrás:
https://listado.mercadolibre.com.ar/

Az a helyzet, hogy a Yuly most egy kis termelő vásáron dolgozik Herediában, ahol kiállítja a pozsgásokat amiket termel. Igen, a Yuly jelenleg abban dolgozik, hogy ezeket a poszgásokat termeli és mindenféle kézműves dolgokat csinál "découpage" és "vintage" stílusban. Ezt már egy ideje csinálja, és valamennyit tud is ezzel keresni, ami jó. Otthon nagyon örülünk annak, hogy végre talált magának egy foglalkozást amit élvez és amivel szintén hozzá tud járulni a családi kötségeknek, és ezek a kis termelő/kis kézműves vásárok nagyon jól jönnek neki. Általában ezek egy hétvégét vesznek igénybe, de ez alkalommal két hétig tart, ami csak jó, főleg a karácsonyi napokban. Ennek viszont, az a háttulütője, hogy közben valahova kell tenni a gyerekeket, és az ránk marad, illetve főleg az Anyura. És négy gyerek nagyon fárasztó.

A gyerekek néha nálunk aludnak - kivéve a Felipe, aki még nagyon picike - és hát minden este vannak lefekvési csaták, mert senki se akar lefeküdni (ezeket a gyerekeket lefekvési óra nélkül nevelik...), senki se akar fogat mosni, senki se akar szót fogadni. És emellett van a ki azt mondja, hogy a gyerekek áldás? Had kételkedjem. (Nem úgy kell mondani, ugye?)

Az a helyzet, hogy az utóbbi napokban érdekes dolgok történtek. Egyszer az öcsém azt mondta Fernandónak (a második gyerek), hogy mondja el NEKEM az esti imát. Égnek állt a hajam! Miért nekem? No jó, ez kibírható, persze, nincs vele semmi gond... de miért nem a nagymamának? Miért épp a pogány nagynéninek? Nem volt belőle a végén semmi, de azért fura volt. Aztán tegnap a Yuly azt mondta az Anyunak, hogy bizonyosodjon meg arról, hogy a Fernando elolvasson két fejezetet a gyerek bibliából. Én csak nagyokat pislogtam.

Persze, mindenki úgy éli a hitét ahogy azt megfelelőnek érzi - hát ezt főleg én mondhatnám - de hát... egy picit fura nekem. Első sorban, miért csak a Fernando? Miért nem kell imatkozni a többi gyereknek, vagy bibliát olvasni? Másodszor, mi értelme imátkozni és bibliát olvasni amikor az élet többi részében nem viszik tovább a hitet? Ez valahogy egy "polc hit"-nek tűnik nekem, egy olyan hitnek ami csak valamennyi szertartásban jelenik meg, egy-két szokásban, de egyébként tejlesen másképp élnek.

Persze, lehet, hogy én vagyok az aki nem érti, vagy nem látja át jól a helyzetet, de szerintem a hit az életnek egy szerves része. Ez nem azt jelenti, hogy minden külső jelet és szertartást fenn kell tartani, de szerintem az amiben az ember hiszik, az természetesen megnyílvánul szavaiban és cselekedeteiben, nem? Talán én nem látom, mert nem élek velük és nem tudom a mindennapjuk, minden egyes kis rezzenését, de hát... fura volt.

Ígéretek és Ígergetés

Kedves Bloggocskám!

Vannak az ember életében olyan emberek akikről az ember nem is tudja pontosan miért is áll még velük szóba. Ismered az érzést? Miért van az, hogy léteznek olyan emberek akik folyamatosan nagyobbnak, jobbnak, többnek akarnak tűnni, mint amilyenek? Emberek akik valahogyan nem fogják fel, hogy minket nem érdekelt ez az egész felpakolt álca, és kedveljük őket olyannak, amilyennek látjuk... Vagy lehet, hogy mi is rosszul láttuk őket?

Mert aztán jön a bunkó viselkedés. Amikor már nem tudnak minket elkápráztatni kitalált történeteikkel, felfújt sikereikkel, túlméretezett gondjaikkal, személyes sértésnek veszik, hogy nem sajnáljuk vagy irigyeljük őket. Megbocsáthatatlan gúnynak veszik, ha az ember azt mondja nekik: "de hát én téged olyannak szeretlek amilyen vagy". Annyira utálják magukat, hogy megtagadják maguktól még az igaz, őszinte, baráti szeretetet?

Hát igen, kedves Bloggocskám, ilyen is létezik. Fura, nem?

Na, az a helyzet, hogy van egy barátom. Rég nem láttam, most nemréh futottam össze vele, és az az érzésem, ő arra számított, hogy majd megint szemelől veszít. Így hát mesélt nekem egy cifra tündérmesét az életéről. Benne volt minden szokásos összetevő amit minden nagyravágó pasas bele szokott adni történetébe, hogy egy zseninek mutassa magát aki jobb mindenki másnál, DE mások rosszvoltából lejjebb sülyedt életében. Igen ám, de az a baj, hogy én nem léptem le a színpadról egyből, hanem ott maradtam, beszélgettem itt-ott emberekkel, többször is belefutottam, és mivel elhittem, hogy amit mesél az igaz, itt-ott felkutatgattam (nagy akadémikusnak adja ki magát, így hát felkutattam cikkjeit és elolvastam őket). Lassan de folyamatosan kiderült, hogy hát nem úgy áll a dolog ahogy azt ő beállítja.

Tudom, hogy egy ilyen embernek az önbizalma olyan törékeny, mint egy habcsók, tehát nem mondtam neki, hogy mennyire gagyi a kutatása, de megmondtam neki, hogy hát örülök, hogy összefutottunk, miért nem megyünk egyszer kávézni és beszélgetni. Ja, nem tud, mert a felesége olyan nagyon féltékeny. O... k.

Beszélgettünk még egy párszor és tett minden féle ígéretet. Persze, menjünk ebédelni, jaj nem tud. Beszélgessünk holnap, jaj nem tud... De ő mindig betartja az ígéreteit... ígérte. Ühüm... Azokat amiket önmagának tett, azokat is betartja?

Most már kezd saját fantázia világába is belegabajodni, és sejtem, hogy nem a feleséggel a baja, hanem azzal, hogy nagyon kezd leégni előttem. Könnyebb egy olyan ember előtt tettetni a tudóst, a sikeres akadémikust, aki nem érti ő miről is beszél. Én, sajnos, értem. Én észreveszem. Én sakkba teszem.

Túl Okos?

Ma történt velem valami igazán fura ami elgondolkoztatott. Nemrég találtam az Interpals oldalon keresztül egy levelezőbarátot - egy magyar férfit - aki angolul akart gyakorolni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk - én én azért magyarul is tudok beszélni! - folyamatosan csak angolul, vagy angolul és magyarul leveleztünk. Eleinte minden rendben volt és nagyon élveztem a beszélgetést.

A férfi mesélt egy kicsit a családjáról, de nem mondott sokat magáról. Aztán kiderült, hogy füllent dolgokról amiknek semmi értelme nem volt. Milyen és mennyi nyelvet beszélnek gyerekei és ilyenek. Hogy valaki miért tennei ilyet, az számomra érthetetlen. Aztán el kezdett engem felkutatni az Interneten, és olyan adatokra jutott, amik igazán nem hozzáférhetőek olyan emberek számára akik nem a barátaim. Ez egy picit meghökkentett, tehát szóltam neki.

Lassan a beszélgetés kezdett akadozni és ez a férfi folyamatosan kezdte lehordani magát. Mindig olyanokat mondott, hogy neki nincsenek érdekei, ő nem érdekes, ő nem olyan tanult, mint én, hogy én milyen jó vagyok, hogy olyan emberekkel is beszélek, mint ő, és sose éreztetem velük, hogy nincsenek a szintemen... Ez annyira furcsa volt, mert hát nem arról szól egy barátság, hogy mindenki méricskéli milyen diplomái vannak, vagy vizsgálják egymás tudását. Egy baráttal az ember az élet dolgairól beszél, és erről mindenki tud, aki csak él.

Leveleiben kezdett egy kicsit egy valamennyi elégedetlenség és társalmi erőszakosság is beszivárogni. Talán a megfelelő szó nem az "erőszak", de mindenesetre erős volt az elégedetlenség. Tudom, hogy a helyzet nem jó otthon, de látása rettentően sötét volt mindenről, és nehéz volt boldogabb témékra vinni. Szavaiban láttam azt a szokásos magyar módott, ami szerint a magyarok olyan nagy előszeretettel koncentrálnak arra ami negatív, ami rossz, és egyre jobban csak belemélyednek ebbe a lyukba. Beszélgetéseimben szeretem amikor az ember felfigyel a rosszra, de aztán a pozitívat is megkeresi, amikor álmodik jobb lehetőségekkel és lehetséges megoldásokkal. A magyarok - úgy tűnik - csak is a rosszban szeretik látni magukat, és akármilyen rossz is a helyzet, még rosszabbnak szeretik képzelni.

Amikor  a levelezés már kezdett nagyon sötét lenni, igyekeztem elterelni más témákra. Aztán ez a barát kezdett nagyon sokat és nagyon gyakran írni. Én igyekeztem nem strapálni magam, és csak akkor válaszolni amikor van rá időm és mondani valóm. Aztán egy nap alatt már három levelet is küldött. Három külön, kissebb levél, de hát az összhatás olyan fura volt. Levele alján, nem volt olyan megjegyzés miszerint telefonról küldte volna, tehát ezeket mind egy számítógépről küldte. Komolyan nem tudtam mire véljem. Felkutat engem a neten, barátaimat is végig kutatja, füllent családjáról, nem mond semmit magáról, és mindent amit mond az csak önkicsinyítő.

Aztán ma kaptam tőle egy levelet amiben véget vett barátságunknak, alapvetően azért, "mert túl okos vagyok hozzá". Na, ez tényleg mident tetőz!

Erről eszembe jutott valaki akivel régebben barátkoztam, aki egyszer azt mondta, hogy nem tetszett neki a Kari, mint párom, mert "a Kari nem volt az én szintemen és én jobbat érdemlek". Nem értem mi lehet a magyarokkal, hogy azt hiszik, hogy az emberek csak a külsőségek áltál mérhetőek fel. Egy ember nem jobb egy másiknál, mert több pénzt keres, vagy mert nemes vére van, vagy mert nem tudom milyen diplomája van. Ezek mind külsőségek. A pénz az csak egy csere és mérték eszköz amit az emberek az élet EGY terén használunk. Az hogy ki honnan származik, az nagyon keveset nyom abban, hogy ki milyen. A gének csak egy apró része annak, hogy ki milyen emberré formázza magát. Aztán a diploma, az csak egy döntés az életben. Nem mindenhez kell diploma és nem ezért lesz több vagy kevesebb egy ember.

Emlékszem, hogy az az ember aki annyira lenézte a Karit, annak ellenére, hogy neki diplomája van, fele olyan jó és becsületes nincs mint a Kari. Ennek ellenére, úgy tűnik, hogy otthon elterjedt az az elképzelés, hogy az olyan ember aki műveltebb és diplomái, pénze és megfelelő családja van, az többet ér, mint a többiek, és aki nincs a "szintén" annak nincs is joga egy ilyen "magasabb" emberrel beszélgetni. Igen, én a szocialista időkben születtem, és azt hittem volna, hogy az emberekbe talán belerögződött az a gondolat, hogy mindeki egyforma és mindenki ér mint ember. Ennek ellenére, egy kicsavart, mérgező földesúr-jobbágy mentalitás maradt meg ami álltal egy kis csoportocska a hatalmon tiporni tudja a nagy többségeket, kifosztani őket, elvenni tőlük a tudást, a kenyeret és az eszközöket, gyerekeit butítani, hogy majd újra az iga alá kényszerítség.

Miért kell ebben élni? Miért nem lehet ebből a hülye mentalitásból kitörni?

Még egy Próba Ugyanabból

Forrás: Google.com

Szombat egy nagyon érdekes nap volt számomra. Szombaton volt a szakdolgozatom elő-védése és szombaton volt az egyik barátnőm születésnapja. Általában mindig ezzel a barátnőmmel szoktam tölteni születésnapunkat, de valahogy az utóbbi időben nagyon nem találkozunk, amiért gondoltam, hogy talán nem is fogunk ezen a napon találkozni. Nem mintha gond lenne, ugyanis már rég alig találkoztunk és hát nekem más dolgom is volt.

Szombat reggel felköszöntöttem, majd én voltam az aki megkérdezte, hogy vannak-e tervei a születésnapjára. Mondta, hogy igen, hogy majd egy masik közös barátnővel el akarnak menni vacsorázni, majd meghívott, hogy menjek. Mondtam neki, hogy van előtte egy egyetemi programom és csak hatkor leszek kész. Kicsit hideg volt, de ok.

Egyetem után felhívtam és szóltam, hogy itt meg itt leszek (egy olyan helyre mentem ahol tudok várni és ingyenes a parkolás) és megint az volt az érzésem, hogy nem tetszett neki. Barátnőm mondta, hogy a másik barátnője már megy érte, és majd mennek előbb egy másik helyre, egy boltba, egy bizonyos parfümöt venni. Ez kb 5 óra tájt volt. Hatkor írtam neki egy üzenetet, hogy küldje el az étteremnek a nevét, ahova majd megyünk. Nem válaszolt.

Fél nyolckor már nagyon megelégeltem magam, mert hát már két és fél órája vártam rájuk és se szó, se beszél, és nem is küldték el az étterem nevét. Akkor épp egy könyvet olvastam, és már a végén jártam, tehát gondoltam, hogy nyolcig maradok ott (mert kértem egy kávét és meg akartam inni), és majd felpakolok és megyek. Hát épp beszélgettem Laurával és meséltem neki a helyzetet, amikor három negyed nyolckor elkezdek üzeneketek kapni a másik kettőtől. Hogy nagyon sájlálják, hogy már félórája próbálnak egy UBER-t hívni (tehát olyan negyed nyolckor...) de nincs semmi, hogy nem tudok-e én értük menni. Ettől nagyon feldühödtem, mert még nem is volt bennük annyi kedvesség, hogy az előző üzenetemre válaszoljanak, nem is azért hívnak, mert szólnak, hogy késnek, hanem azért, hogy menjek értük. Hát ez szép. Nem válaszoltam, hanem fogtam magam és hazamentem.

Amikor végre beszéltem velük, azt mondtam, hogy sajnálom, de nem láttam az üzeneteket. A szülinaposnak pedig volt mersze haragudni rám amiért én nem veszem fel a telefont, amiért én nem válaszolok az üzeneteire. Megbeszéltünk egy találkát csütörtökre, de nagyon nincs kedvem rá. Csütörtökön már eleve lesz egy találkozóm egy ügyfelemmel, így hát azt gondoltam, hogy oda megyek, az ügyfél után pedig moziba. Nem fogom felhívnim, nem fogok üzenetet küldeni, és ha mozi után nincs ott, hazamegyek és az lesz végre a barátság vége.

Egy Fejezet Vége

Forrás: Zastavki.com

A múlt hétvégén sajnos egy olyan pontra jutottam egy barátommal kapcsolatban, hogy kénytelen voltam elfogadni, hogy a barátságunk fentarthatatlan lett. Szombat óta ez az ember már nem része az életemnek, és ezzel kapcsolatban sok gondolatom is támadt.

Akik ismernek tudjak, hogy talán két éve egy semleges ismerősöm akit családomon keresztül ismertem meg, közel került hozzám, mint barát. Ezt itt úgy akarom érteni, mint "haver", nem mint párkapcsolatban "barát". Ő lelkész, és amikor elkezdtünk barátkozni (ő ösztönözte, gondoltam, hogy azért, hogy még közelebb kerülhessen a nagyapámhoz), akkor megjegyezte, hogy tetszik neki az, hogy én nem úgy kezelem, mint egy lelkészt, hanem, mint egy "rendes embert". Más szóval, hogy megmondom neki azt amit gondolok, és nem mérem mondanivalómat azzal szemben, hogy neki mi a szakmája.

Első sörözésünk alkalmával, megkérdeztem tőle, hogy nem-e nehéz lelkésznek lenni az elvárások miatt. Ugyanis, egy mérnők munkájában mérnökösködik, de aztán haza megy és éli saját magán életét, és senkit se érdekli, hogy most ő meleg, szereti-e Lady Gaga-t vagy Metallica-t, mert ez nem befolyásolja azt, hogy most jó vagy rossz mérnök. Ez nem a helyzet egy lelkésszel: egy lelkész munkája nem végződik miután leveszi magáról a papi ruhát, és minden egyes pillanatban lelkész marad. Ő akkor azt mondta, hogy nem, de nekem az volt az érzésem, hogy nem értette a kérdést (vagy nem akarta érteni). Ő közben már az elejétől tudta, hogy én hogyan gondolkozom, milyen véleményeim és nézeteim vannak a világgal, társadalommal és vallással kapcsolatban.

Telt, múlt az idő és ez a baráti-kapcsolat valahogy más volt, mint minden más barátság ami valaha is volt nekem. Egyrészt szerintem az is befolyásolta, hogy én egy haveri kapcsolattra épültem, ő pedig valami mást akart. Sokszor nem voltunk ugyanazon a hullám hosszon és ez többször is gondott okozott, amiből aztán veszekedés volt.  Ezek a veszekedések engem mélyen zavartak, mert én nem szoktam a barátaimmal veszekedni, ő vele pedig már hat hónappal azután, hogy már komolyabban kezdtünk beszélni, már össze is kaptunk azon, hogy ő hogyan viselkedik velem kapcsolatban.

Ő sokat mozgott "hullámokban". Voltak egészen normális, értelmes időszakai, de aztán rájött az "udvarló" időszak, és folyamatosan úgy beszélt, és olyan dolgokat mondott, mintha a pasim lenne. As if! Persze, amikor nem úgy válaszoltam ahogy az ő szerette volna, akkor előhozakodott mindenféle passzív-agresszív viselkedéssel, aminek épp a veszekedés volt az eredménye. Már többször is gondoltam arra, hogy abba kéne hagyni a velevaló kapcsolatot, ugyanis szemmellátható volt, hogy az egyetlen ember aki egyáltalán barát a kapcsolatban az én vagyok, mert ő nem is tud barát lenni, vagy gondolom, hogy nincs meg benne a képesség, hogy egy nővel barátkozzon.

De a hullámok jöttek és mentek, és aztán valahogy megint normális lett, és inkább rengeteg mindent mesélt saját életéről, és valahogy haverabb lett. Az ilyen dolgok között észrevette, hogy ő sok mindenben nagyon nem úgí viselkedik, vagy vélekedik mint az illene egy lelkészre. Nem csak a magán életével kapcsolatban, családjával kapcsolatban - habár ebben sokszok komolyan úgy vélekedett, mintha amit tesz az teljesen helyenvaló lenne és ok. De, nem az én családom, nem az én mindennpom, nem az én férjem, tehát nem az én felelőségem. Ha nekik így minden megfelel, akkor jó. Hogy nem fest jól szakmája szempontjából... hát magára veheti. De aztán voltak vélemény különbségek is politikai, társadalmi és emberi jogi dolgokban amik egy kicsit mélyebbek voltak. Egy ilyen dolog volt, hogy ő menekült-ellenes.

Sajnos eleinte nem tudtam mennyire, csak azt hittem, hogy nem informált igazán, és bevette kérdőjelzés nélkül a kormány propagandáját. Ő ugyanis kormány párti.

Amikor eleinte szóbaesett ez a téma, igyekeztem egy picit jobban képbe állítani, hogy hát nem szép bántalmazni azokat akik ilyen nagy szükségben vannak, és akik ennyire ki vannak téve. Nem esett szó többé a témáról. Gondolván, hogy ezen ő majd elgondolkodik, és megtalálja a szívében a szeretet és elfogadás választ amire vallása épül, nem faggattam többé a témát és helyében inkább néha, néha a meleg kérdés és a pogány kérdés elfogadására központosítottam. Ezt nem kell úgy elképzelni, mint egy aktív, agresszív beavatkozást, hanem inkább amikor olyanokat mondott, hogy nem működik, a "buzi telefonja", én igyekeztem emlékeztetni rá, hogy egy ilyen kifejezés nem helyes és megbánthat embereket. Persze, magyaráztam, hogy ez nehéz lehet, mert az ilyen megszégyenítés már benne van a kulturában, de lehet ez ellen tenni azzal, hogy magunk ilyekszünk nem ilyen szavakat használni.

Az a helyzet, hogy nemrég megint rájött az udvarló hullám. Már egy ideje tartott és visszaestünk a szokásos körökbe: ő udvarol, én mondom, hogy ne legyen hülye, ő eleinte igyekszik ellenem fordítani a dolgot, mintha én lennék a nem normális, mert visszautasítom az udvarlását (ami szerinte "csak bók", vagy "csak játék"), és amikor durvábban mondom neki, hogy csak hülyét csinál magából ezzel, akkor elkezdni a kicsinyeskedést és a passzív-agresszív kis marhaságait. Idáig mindig olyan abszolút agyalágyult taktikákkal jött elő, amitől az ember azt gondolja, hogy ez biztos egésznap csak szappanoperákat néz, vagy csodálkozik, hogy egyáltalán van annyi esze, hogy egyáltalán képes emberi beszédre.

A múltkor is így kezdődött a dolog, és most én azt a technikát választottam, hogy megváltoztaton a témát amikor rájött a hullám, majd a kikosarazott reakciói. És ekkor, hírtelen csinált valami nagyon csúnyát. Eyg apróbb politikai megfigyelésem után (ami a szabad véleménynyilvánításról szólt), elkezdett mondani egy bizonyos menekültellenes dolgot úgy, hogy eleinte mondta, hogy találkozott egy ismerősével aki egy adott helyen dolgozott ahol sok menekül van (megmondta az országot, de nem az országrést, tehát megnehezíti a keresztellenőrzést), aki nem politikailag érdekelt (igyenszik maximálisan hitelesíteni a forrását, habár maga a forrás megint ismeretlen vagy felkutathatatlan, tehát nem lehet keresztellenőrízni), és aki egy bizonyos helyzetet mesélt ami rendkívül megrázó és feltűnően valószerűtlen. Majd mondta, hogy mindezt a kormány teljes titokban tartja, ezért nem tud senki erről semmit (megint, megtagadja a keresztellenőrzés lehetőségét), majd saját véleményét fejtette ki, mint egy jogos, keresztény ebber aki ezen felháborodik, és aki ezekkel szemben teljesen jogosnak látja a menekültek kirekesztését és hallgatólagosan elfogadja az ellenük történő bántálmazásokat.

Itt nálam persze, hogy kicsapott a biztosíték. Szószerint reszkedtem a méregtől és a mély csalódástól. Ráordíbáltam amiért ilyeneket mer terjeszteni, amiért ilyen manipulatív módon ilyekszik ilyen mende-mondákat vélemény alkotó pszeudotényekként felmutatni, hogy ezekkel jogosítsa fel, helyesítse a xenofóbia és a gyűlölet legljasabb formáit. Őt ez nem zavart mind addig, míg azt nem vágtam a fejéhet, hogy szép az ilyen gyűlölet beszéd attól akinek vasárnaponkét van pofája az Isten Szeretetéről prédikálni? Vagy talán az ő istenének szeretete nem jutt azoknak akik háborútól menekülnek és mindenüket elvesztették?

Ezen ő felkapta a vizet, és elkezdett velem veszekedni azon, hogy "én alattomos módon beleviszem a szakmáját a veszekedésbe" (egy szóval se mondja azt és sose mondta, hogy ő nem menekült ellenes, vagy nem hinné, hogy Isten őket is szereti vagy védené), majd hogy én milyen "gonosz módon gúnyolom a hivatását" (mert én gúnyolom az igazsággal, és nem ő a képmutatással).

Már rég tudtam én - és mind a Mama, mind a Papa tudják, mert ezt mi már megbeszéltük - , hogy ő benne igazából nincs lelkész hivatás, úgy ahogy azt az átlag ember érti. Ő nem példa annak a "Istennek tetsző életnek" amiről a szószékről prédikál, már annyira se amit azzal lehetne palázstolni, hogy hát, "az ember bűnös és hibás". De egy dolog az amit ő saját magán életében orvosolhatna, de úgy dönt tudatosan, hogy nem teszi, és teljesen más amikor aktívan, vagy alattomos módon dolgozik a gyűlölet és alapvetően a háború és az emberek pusztulása érdekében. Nekem ez sok volt. Sok volt, hogy nem képes észrevenni mekkora nagy kárt tesz a társadalomba ilyen beszédekkel - mert ő lelkész, az emberek hajlamosak hinni neki! - és ahelyet, hogy ezt elismerné és talán orvosolna, képes volt kifacsarni a témát és inkább saját magára igyekezni irányítani (mert neki az volt a baja, hogy én bántom őt, nem az, hogy én szembeszálltam vele a menekültek védelmézesében), egy szinte tipikus manipuláló mozdulatbam, ahogy ahogy csak tudott igyekezett megint elterelni a figyelmet saját gyűlöletes véleményéről és inkább az én "gonoszságomra" koncentrálni.

Bevallom, hogy büszke vagyok magamra amiért kiálltam elveim mellett, és nem mentem bele játékába, de folyamatosan arra tereltem a szót, hogy itt a menekültekkel való viselkedésről van szó.

Egy szószünetben elkezdtem megint gondolkodni azon, hogy mit is hoz ez a kapcsolat az életemben. Azt hittem, hogy volt egy barátom, pedig tudtam, hogy ő nem az és nem is akar az lenni. Érdemes cak azért megtartani, hogy gyakoroljam a magyar nyelvet? Hogy legyenek magyar barátaim? Elgondolkodtam azon, hogy nehezemre esik valami jóra gondolni vele kapcsolatban, amikor általában barátaimmal szemben nehezemre esik valami rosszra gondolni. Érdemes egy kapcsolat amiben olyan rüvif idő alatt ennyit összevesztünk? Ahol ezelőtt minden más összekapás alapvetően arról szólt, hogy ő nem képes tiszeteletet mutatni?

Én meg tudom védeni magam, de miért kell magamat egy barát ellen védeni? De itt nekem egy elv dologról volt szó. Igyenszem toleráns lenni és elfogadni az embereket olyanoknak amilyenek és úgy is szeretni őket, de ezt, a gyűlölködés, a gyűlölet terjesztést, a képmutatást, a vallási magasabb pozíció kihasználását a bántalmazottak, nincsletelnek, szegények, segítségreszorultak, a védetlenek, a menekültek, a sebezhetők gyűlölet terjestésére az már egy olyan pont amin nem tudom túl tenni magam, amit nem tudok elfogadni.

Nem tudom, hogy talán az lett volna a helyesebb, ha nem robbanok ki, és igyekszem segíteni, hogy észrevegye mennyire rossz az amit tesz és amit mond, de persze, nem tudom, hogy ennek lett volna valamilyen hatása. Egy pici lelkifurdalást érzek amiért talán kiléptem ebből a kapcsolatból anélkül, hogy valamit tettem volna annak érdekében, hogy minimalizáljam egy a gyűlöletet. Nem ez az ember miatt, hane félek, hogy tehettem volna valamit annak érdekében, hogy szavainak kissebb hatása lenne, hogy talán legalább egy bántálmazást, és gyűlölet cselekedetet megelőzzek. Mert ha nekem mondta, akkor biztos másoknak is mondja, és szajról szájra terjed a gyűlölet és ennek halál és háború lesz a vége.

Ő egy pillanatban minimizálni akarta a dolgot, mondván, hogy "csak egy történet", de nem volt az. Kérem! Azért tudok én egyet és mást Neuromarketingről! Tudom mikor "csak egy történek" és mikor egy szöveg amit vélemény formálásnak szánnak. Ez nem egy történet, és az igazi gyűlölet gonosz műve.

Nem, nem maradhatunk barátok, nem lehetünk soha többé azok.

Ezt a bejegyzést ezért is írtam meg: kérem, aki olvas figyeljen fel a kitüntetett elemekre, hogy észre tudja venni mikor próbálják manipulálni véleményüket, de főleg, sose hagyjuk, hogy a gyűlölet lelkünkbe költözzön. Ennek a jelében, az sem a szándékom, hogy ezt az embert bántalmazzam. Igen, nem hiszem, hogy megfelelő lelkésznek, és igen. hiszem, hogy sok olyan hibája van amit meg tudna előzni, ki tudna életéből írtani, ha érdekében állna, de ez nem teszi egy gonosz emberré. Nem kell őt bántani, de tudni kell kezelni. Óvatosnak kell lenni azzal amit mond, azzal amit tesz és amennyiben akárkinek lehetősége van, igyekezni kell neki segíteni abban, hogy észrevegye, hogy ez amit tesz nincs helyén.

Leckék II. Lajostól

Forrás: Goodreads

Már majdnem egy hónapja (ha nem több), hogy olvasom az "Erzsébet királyné" című könyvet Hamann Brigitte-től. Szerintem nem titok senki számára, hogy nagyon szeretem Sissi császárnét és történetét, és minden könyvre lecsapok amit róla vagy vele kapcsolatosan találok. Ezt a könyvet már egy ideje szereztem be, de csak most kezdtem el olvasni miután két barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy Februárban elolvasuk. Ja, azt hiszem csak én olvasom.

Még nem fejeztem be (72%-nál tartok), de már most sok mindent tanultam a császárnéról amit más könyvekben nem tanultam idáig, sem a sok Gödöllői és Schönbrunni látogatásom után. Ebben a könyvben Sissi valamennyivel ellenszenvesebbnek tűnik, önzőnek és felelőtlennek. Alapvetően egy olyan embernek aki nem akar semmit se önmagáért tenni, aki elváarja, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá, hogy mindenki folyamatosan esedezzen a kegyeiért, de főleg aki elvárja, hogy a világ folyamatosan szolgáljon neki indokokkal a panaszkodásra. Más szóval, Hamann könyvében Sissi egy ember aki folyamatosan az áldozat szerepet keresi.

A könyvben több részen említést tesznek Sissi császárné verseire, és többször is teszik szóvá, hogy hát nem volt jó költő. Olvasva a számtalan verseit, tényleg nagyon átjön a császárné affektált stílusa, a túl erőltetett képvilága és szó-választása. Van szerintem talán egy jobbacska vers, ami politikai beütésű, ahol mellőzi túl produkált sorait, de alapvetően... gőgös.

Forrás: valahonnan a Google-ból.
Rajz: You Higuri

A könyv tizedik fejezetében, "Sas és Sirály", Sissi és II. Lajos kapcsolatáról szól. Mint más sajnálatos esetben, II. Lajosról nem a történelem könyvekben olvastam először, hanem egy japán manga-ban olvastam. Nem tudok sokat róla, csak annyit, hogy magányos volt, szép kastélyokat építettett, szerette Richard Wagnert, bekattant - vagy lassan de folyamatosan megbolondult -, szinte Ophelia módra lett öngyilkos (megfulladt egy tóban), és állítólag szerette a férfiakat. Nem sokat lehet tudni róla ebből a könyvből - de nem is róla szól - habár az az érzésem, hogy Hamann olyan véleménnyel van a Wittelsbachokról, mint ami Sissinek volt a Habsburgokról: nagyon nem jó. Mindenesetre volt egy dolog ami nagyon megragadt.

Az a helyzett, hogy öt évvel II. Lajos halála előtt ők eltöltöttek egy kellemes időtt a Starnbergi-tavon (épp az amibe II. Lajos majd öngyilkos lesz). Valamiért ez nagyon megragadja Sissi képzelőerejét és egy évvel II. Lajos halála előtt odamegy megint  látogatni. A király nincs ott, és a császárné hagy neki egy verset amiben a királyt egy sassal reprezentálja és magát egy sirállyal. A vers egy alkalmat elevenít fel, amikor a tavon csónakoznak. Magát a verset - véleményem szerint - nem igazán érdemes felidézni. Az önmágát tehetséges költőnek tartó császárné produkált a saját affektált stílusa szerint. Erre a versre II. Lajos szintén verssel válaszol, még pedig a következővel:

Forrás: szintén Google.
Rajz: You Higuri

Messzi partról sirályüzenet
A sas fészkébe megérkezett.
Könnyű szárnyakon hozta itt
Régi idők emlékeit,
Hogy rózsa-lehű öblök felett
Sirály és sas együtt lebegett,
Büszke ívben találkozának,
Köszöntek így - és messze szálltak.
A sas megtér szirtek magasába,
S híven gondol dán-parti sirályra,
Vágyik: szárny-suhanása elérne
Víg üdvözlettel tenger tükörére.

(Forrás: "Erzsébet királyné", Brigitte Hamann, 1988. 450-451. oldal)

Talán azért, mert előtte sok gyenge verset olvastam Sissi-től, de ez a vers megragadott mélyen. Mélabús, szinte épp megérinti a gondolatokat, hiányzik belőle a túl produkálás, a dráma, a figyelemre való sóvargás ami a császarné szavaiból folyamatosan csöpög, és épp ez teszi ennyire szépnek számomra. Szomorú, de nem hint a halálos gondolataira amiket majd a következő esztendőben végre is hajt. Édeskésen szomorú és emlékekbe kortyolgató. Talán ő élt mélyebben a mesék világában, de valahogy benne nagyobb őszinteséget találok, mint Hamann Sissijébe. Ugyanakkor, nagyobb tehetséget látok egyszerű soraiban, természetes szavaiban.

Most sokkal többet szeretnék tudni II. Lajosról, többet olvasni róla, meglátogatni kastélyait, és a tavat amibe életét oltotta. Amit tudunk róla bizonyára csonkítva van, és el kell azon gondolni, hogy nem épp emiatt a csonkító társadalmi kénzszer az ami halála mögött áll. Király és elmebeteg, de volt ő ennél több, mint amit a társadalom megengedett? Szép versei meghatóbbak, mint azoké akik költőnek akarták magukat képzelni. Mint ez a vers, szinte csendbe fulladt sok minden róla. Mi lett volna, ha tényleg meleg volt? Összedőlt volna a királyság, ha lett volna mellette egy szerető férj (king consort) és nem épp egy királyné? Mi lett volna, ha nem tutkolják, hogy elme gondjai vannak és kezelik? És mit tükröz és ránk most?

Nem vagyunk mind egyformák, és ez így rendben van, de sajnos a társadalom ma is csonkítani, letakarni, eltűntetni akarja a II. Lajosokat akik köztünk járnak. Bántalmazzuk a melegeket, kicsúfoljuk őket, mintha szégyenletes lenne valakit szeretni, vagy valaki iránt vonzódni. Ütjük, verjük őket, kigúnyoljuk, megalázzuk őket, de bezzeg a korruptot, a gyilkost, a becsvágyót, az erőszakot követőt, a családját béntalmazót azt békén hagyjuk. És íme, van aki mind ezt teszi, helyeseli, nem hajlandó észere venni, vagy csak épp gyenge fejcsóváló szavakra méltatja, míg egy "szerető istenről" szónokol a többieknek.

Starnbergi-tavat hozunk létre amibe mi magunk fullasztjuk meg a II. Lajosokat akik sasok tört szárnyain próbálnak egyszerűen túlélni. És nem egy képmutató sirály sikolt majd fel haláluk alkalmával, miközben tehetett volna valamit, hogy életben segítsen. Lassan ideje, hogy megállítsuk a II. Lajosok szenvedéset, de nem azzal, hogy megmentsük őket, hanem úgy, hogy megszüntetjük Starnbergi-tó viselkedésünket és képmutató sirály nyavajgásunkat.