Sookie

54 nap múlva megyek Atiékkal Magyarországra ott tölteni 3 kellemes hetet. Alig tudok várni! :-) Persze előtte még tennivalók vannak, mint pakolni, listákat írni, cuccokat beszerezni, ajándékokat venni és egyebek. Közben, persze, ez azt is jelenti, hogy Karinak ma CSAK 54 napja van, hogy kitakarítson és rendet rakjon. Olvasol Kari? Igen, csak 54 nap, tehát mozgás! ne legyen cucc a nappali asztalon, alatta is csak szépen, rendben legyenek cuccok, és semmiféle papirusz kupac ne legyen a láthatáron! Olyan vagyok, mint az Anyu: kihoz a sodromból a rendetlenség. Mit mondhatok? Családi vonás.

Ebben az évben, ugyanakkor rengeteg tennivalónk van, amiért nem pazarolhatom a napjaimat rendrakással - de ha nincs rend, akkor majd azzal kell kezdeni -  mivel sok beszerezni való van. Karival ágyat szeretnénk venni - Kari ágyat-ágyat akar, de én őszintén inkább összecsukhatót szeretnék, ugyanis sokkal praktikusabb, jobban ki lehet használni, és feltétlenül "be kell ágyazni" - majd el kellene kezdeni az evőeszközök beszerzését. Bögre és pohár nem kell, mivel nekem ezekből annyi van, mint égen a csillag. Hn, talán egy doboz komoly üvegpohár jó lenne, mivel mind a 10 poharam Világbajnokos McDonald's pohár. :-) Yep, megvettem őket. Színesek.

A program valamennyire megvan, gyömbér keksz sütéssel (gingerbread), Nagytétényi Karácsonyfa kiállítással, Gödöllővel, Mezőkövesddel, Béccsel, Pozsonnyal, barátainkkal, családunkkal és egyebekkel. Elővesszük majd kis karácsonyfánkat és feldíszítjük megint csupa ehető díszekkel. Ja igen, szaloncukrot is kell venni. A világ mindkét oldalán kezdjük készíteni a listát arról, hogy mi kell, mit hozzunk, mit vigyünk (Anyunak, persze a Béres, most Béres C-vitaminnal) és egyebek. Ez nekem az év végi procedúra. El se tudom képzelni nélküle az életemet.

Közben ebben az évben más procedúrák is vannak, pontosabban Sookie. (Ki hitte volna, hogy a kocsim csaj lesz.) Sookie-t most kell majd elvinni a műszaki vizsgálatra, amire Ati viszi, majd ki kell fizetni az évi adót rá. Ahá, tudom, jókor vettük, de szerintem aranyos, csinos kis motorka, picike és kedves, és már benne himbálódznak kék agyag madárkáim. Igen, kék. Csak kék volt akkor Nagytétényen, de most majd megnézzük mi mást, nem kéket tudunk belevenni. Még mindig nem jártam vele, nem próbáltam még ki, de remélhetőleg már a jövő héten el tudom vinni (én egyedül) egy kört tenni. Habár egy picikét félek - őszintén, ugyanis Costa Ricában minden sarok mögött egy hülye vezető lapul -  inkább egyedül megyek, minthogy Apuval, aki majd ijedten kapaszkodik a kocsiba, folyamatosan át akarja majd venni a kormányt, majd hazaérve, azt mondja Anyunak, hogy elgázoltam egy faluravaló embert, minden utcán levő részeget elütöttem, vagy úgy megijesztettem, hogy kiszállt a spiritusz a testükből, és nagyobb környezeti kárt csináltam, mint a MAL vörösiszap kiömlés, vagy a BP mexikói öböl olaj kiszivárgás. Nem, nem vezetek olyan rosszul, csupán az Apu lát rémeket - ugye Gyusz, hogy nem vezetek olyan rosszul? Jól gondold meg a választ!! - ami egyébként érdekes, ugyanis Apu igen rosszul vezet, és szerintem én nem csinálom olyan nagyon rosszul.

Mindenesetre, most szegény kis Sookie-mnak kell végig szenvednie hozzászokási periódusomat. Mondanám, hogy édes kis Sookie-m majd decemberben pihenhet, de Apu már kijelentette, hogy ő bizony azt tervezi, hogy elviteti fehér behemót kocsiját a szervizbe, hogy kikalapácsoljanak belőle mindenféle behorpadást és, hogy átfestessék (megint fehérre), és addig ő majd használja Sookie-t. (Tudtam, hogy egyből rózsaszínre kellett volna festetni.) És miért az enyémet? Miért nem az Atiét? Ja, mert hogy Apu nem szereti Ati kocsiját. Hát az enyémet se szeresse! Még csak az kéne, hogy most az én Sookie-mat tegye tönkre.

Sookie-ról még nincsenek saját képeim, de amint csinálok felteszem, hogy lássátok milyen aranyos kis darab. :-)

Kedd, Kedves?

Vissza a munkába egy hosszú hétvége után. Hn, kedves ez a Kolumbusz bácsi, de jöhetne gyakrabban, mert ebben az évben ez volt az utolsó ünnepnap Karácsony után. Most irigylem az amerikaiakat: nekik van még Thanksgiving, nem is beszélve a híres-hírhedt, Thanksgiving Super Bowl meccsről. Többek között ebben az évben Dallas Cowboys és New Orleans Saints játszanak. A Szenteknek nagyon jó játékuk van, és jelenleg a bajnokok (az előző szezonban nyertek a Colts-ok ellen).

Persze, most ahogy belelendültem az Amerikai Futball világában, és van a munkahelyemen egy srác, Hupikék Törpike, aki szintén szereti az Amerikai Futballt, és Patriots parti, inkább a déli játékot nézne meg (itt olyan reggel 10 órai), New England Patriots vs. Detriot Lions. Nem lenne ezzel bajom, csak épp az, hogy Thankgiving mindig csütörtökön van és nekünk nem ünnep, tehát hogyan nézzük meg? Hát már kezdett hallatszani olyan, hogy akkor vegyük ki a szabadnapot, mindent a Thanksgiving, a töltött pulyka, a Mayflower, szüret, és Amerikai Futballért. Hogy mi lesz, azt még mindig nem tudom, de November 25.-e előtt tuti megtudjuk, habár ismerve a gyerekeket, nem lesz az egészből semmi, ami nekem nem gond, mert remélem addigra már lesz kocsim, lesz gyakorlatom és remélem, hogy 45 perc alatt haza tudok érni, megnézni a meccset a Szentek és a Cowboyok közt.

Minden esetre jelenleg nincs itt a meccs és más dolgok járnak a fejünkben. Nem tudom mi más, de más dolgok. :-) Munka van, nem is kevés, és a szakdolgozattal is még birkózni kell. Igen, még mindig van birkózni való, de a pozitív oldalon, már kevesebb, mint korábban. Többen már azzal kezdték a napot, hogy nyavalyogtak. Nem volt elég nekik az ünnep, a hosszú hétvége, pedig nem volt elég hosszú. Van aki nagy boldogan behozta legújabb szerzeményét, egy iPadot. Csinos kis darab, de még mindig nem értem mi a pláne benne. Ez egy Symbian technológiás táblácska (11-13 hüvelyk átmérőjű) ami mind azt csinál ami egy iPod, plusz tud internetezni 3G-n vagy WiFi-n... és lehet használni Power Point-ot és jegyzetelni. Ja igen, e-book readernek is jó! Hát van akinek jó, nekem nem felel meg. Többet tud Nagi és Nagi kisebb.

Gépekről jut eszembe, hogy Karinak eszébe jutott, hogy ahelyett, hogy venne egy jó laptopot, vesz magának egy pici Acer-t, mint az enyémet, plusz egy desk topot, ami nem is lenne új, hanem továbbra az a ronda kávéfőző lenne, csak épp "kiveszi belőle a rosszat" és tesz bele "jót". Kezdem azt gondolni, hogy Károly fejében valami komoly trauma lehet ezzel a ronda géppel kapcsolatban. Olyan, mintha ez a gép valakinek a szeretetét jelentene, mintha az, hogy kidobja, olyan lenne, mint azt az embert kidobni. Szerintem fogalma sincs mekkora nagy pénzkidobás lenne ezt a gépet kibelezni és működő dolgokat tenni bele, főleg, mert annyira szemét az egész, hogy már a billegő asztal amin áll is kuka.

Ennek a fejében, Kari nem Twitterezik, nem Facebook-ol, nem iwiwezik, szerintem MSN-je sincs... minek két gép? Szerinte arra, hogy a laptopot (ez egy netbook lenne, nem egy laptop) vihesse magával, hogy akármikor beszélhessünk. O... ké. Akkor miért nem csak a netbook? Mert az fárasztja, és kényelmesebb a desktop. Akkor miért nem egy nagyobb laptop (egy igazi laptop). Mert abból csak azt tudná megvenni. És?

Persze, nekem is van két laptopom, Omi és Nagi, de az azért van, mert Omit meg kellene javítani (ami rengeteg pénzbe fog kerülni, ha egyáltalán meg lehet még csinálni, ugyanis ő egy igazi IBM ThinkPad, és nem bízok abban, hogy Lenovo egyáltalán tudja hogyan kell velük bánni), és Nagi helyettesíti. Plusz, alapvetően, ha egyszer majd sikerül megcsináltatni Omit, Nagi a back-up gép lesz. Ha valaki ott azt gondolja, hogy két gép jó ötlet, mondanom kell valamit: két vagy több gép csak két helyzetben használható: 1. amikor minden egyes gép egy különböző funkciót tölt be. Mondjuk az egyik munka gép, a másik magán gép. 2. amikor az egyik tartalék, vagy back-up gépként működik. Ekkor, persze, muszáj bizonyos időnként átmásolni a fontos fájlokat az egyik gépből a másikba, hogy meg legyen a funkciója. Aztán, akármi is legyen, fontos, hogy az ember nagyon rendszerető legyen, rendszerrel rendelkezzen, vagy könnyen előfordul, hogy ha valami ami kell, nem csak, hogy nem tudja, hogy milyen dossziéban van, de azt se tudja, hogy melyik gépben van. Szerintem az az okosabb, ha a kávéfőzőt megsózza, elégeti és fennmaradó maradékait eltemeti megszentelt földbe, nehogy gonosz lelke felkeljen, majd vesz magának 1 db gépet, legyen laptop, netbook vagy desktop, de csak egyet.

Közben az a helyzet, hogy megint kénytelen voltam észrevenni, hogy én egy "magasabb technológia" világban élek. Valahogy néha elfelejtem, hogy mivel itt mi technológiával dolgozunk, könnyebben, gyorsabban tudunk hozzáérni mindenféle új cucchoz. Itt egy iPhone vagy egy iPad, egy Blackberry vagy egy Nokia N97-es egy olyasvalami ami mindenkinek van. Nem mindenki kap árengedményt az ilyenekhez, de mivel mi tudjuk meg előbb, hogy mi jön, még akkor tudjunk megszerezni, míg nem méreg drága. (Méreg drága. Miért méreg drága? Magyarországon drága a méreg?) Az a helyzet, hogy gondoltam, hogy ajándékozok a Karinak szülijére egy mobilt, de nem egy márkátlan, kínai cuccocskát festetlen barna karton dobozkában, hanem valami komolyan jót. Eleinte egy iPhone-ra gondoltam, de elvetettem az ötletet, mivel fogalmam sincs a magyar hálózatok tudják-e működtetni (nem is beszélve arról, hogy ki kell kódolni, és vannak olyan hálózatok amik ezeket a kikódolásokat észreveszik és letiltják a telefont). Gondoltam aztán egy Blackberry-re, eleinte egy Bold-ra, de olvastam, hogy vannak problémák ezzel, jobb továbbra is a Curve. De aztán kiderült, hogy Kari inkább a Nokia telefonokat szereti, tehát kerestem valami megfelelőt, és találtam az E 72-est. Itt inkább az E71-est árulják, és akiknél láttam alapvetően azt mesélik, hogy prímán működik. Na, gondoltam, ez lesz. Igen ám, de amikor látom, hogy itt még a titkárnőnek is ilyenje van, gondoltam, hogy ez egy nagyon kis olcsó darabocska lehet, ami mindenkinek van, tehát nekem már nem felel meg. (Sony Ericsson Vivaz-t még nem láttam senki másnál, csak nálam.)

Komolyan gondoltam, hogy ez így van, és így egyszer véletlenül megemlítettem egy kávénál két barátnőmnek (az egyiknek komolyan jet set komplexusa van amióta egy ultra-gazdag pasival járt aki bemutatta Costa Rica legfőbb celebjeinek, és a tévében is szerepelt), és mindkettőnek a hajuk vonaláig kúsztak fel kiszedett szemöldökei, szemük pedig UFO csészealjra tágult. Houston, we gara situation! Úgy néztek volna rám, mintha azt mondtam volna, hogy Tommy Hilfiger turkáló. (Jaj, láttam egyébként egy gyönyörű szép halvány rózsaszín pulóvert Tommy Hilfigerben, amitől rosszul érzem magam. Gyönyörű, de Tommy... és én nem vagyok igazán egy Tommy-girl. Ez lesz most a negyedik Tommy darabom?) Tehát itt a titkárnőnek is ilyenje van, de kint ez egy igen exkluzív telefon? Pannonban is megnéztem (tudnom kell, most jó-e vagy nem), és ott a második legdrágább Nokia készülék. Nem értem: két világban élek? Komolyan érdekes hogyan tud ugyanabban a világban, ugyanabban az országban, ugyanabban a városban két ennyire ellentétes nézet élni.

Mindenesetre, Kari mondta, hogy ki szeretné maga választani a telefont. Remélem valami jót választ.

Go Colts!

Tegnap programom volt a bevásárló központban, Paseo Las Flores-ben. Miután egy levelező barátnőm Chiléből ajánlott egy regényt Mario Benedettitől, "La Tregua", megkértem a kedvenc könyvesboltomtól, a Librería Internacional.  Általában nem olvasok latin amerikai regényeket, vagy írókat, és sokat nagy ívben kerülöm (mint azt a Paulo Coelho-t), de a levelező barátnőm olyan sok jót mondott a könyvről, hogy gondoltam megpróbálom, és talán találok magamnak egy latin amerikai írót aki tetszik.

Tulajdonképpen gondoltam, hogy ezen a héten megyek el a könyvért, (tulajdonképpen egy másik könyvesboltban volt, de a hozzám közelibe hozattam) de mivel 12.-étől 18.-áig volt egy akció azoknak a klienseknek mint én, akiknek klienskártyájuk van. Az akció arról szólt, hogy ha veszel 16 ezer colón fölötti értékben könyveket, akkor a szokásos nekünk szóló 5% árengedményt megduplázzák és kapunk 10% árengedményt. De ha 25 ezer colón fölötti értékben veszünk könyvet, 20% árengedményt kapunk. Természetesen én megkaptam a 20% árengedményt. Nem is vettem olyan sok könyvet, csak hármat, a Mario Benedetti könyvet beleszámítva. Az egyik Katherine Howe regénye "The Physick Book of Deliverance Dane", spanyolul "El Libro de los Hechizos" ami egy boszorkányos könyvről szól a Salemi boszorkánypörök idejéből. A másik egy izlandi író krimi regénye, "Grafarþögn" aminek címe spanyolul "La Mujer de Verde", az író pedig Arnaldur Indriđason. Vettem volna más könyveket, de valahogy nem találtam semmi mást kedvemre valót. Minden tele volt Mario Vargas Llosával és Ken Follettel.

A bevásárlás után szerettem volna menni a moziba, de a filmek amiket vetítettek olyan nagyon rosszak voltak, hogy nem igaz. Így hát nézegettem egypár ruhaboltot, hátha látok valami szépet - keresgélek egy pár lehetőséget a ruhatáramba - de azonkívül amit Naf Naf-ban találtam, nem látok semmi mást. Ezek után elmentem estebédelni (mivel késő lett), és kipróbáltam egy új helyet (alapvetően azért, mert bezárták a borozót ahova menni akartam). Ez az új hely egy Argentin hely, Ferroviario 1857. Ahogy leültem és kértem valamit, észrevettem, hogy a tévén a ESPN csatorna volt, és mit mutatnak? Az Indiana Colts és a Washington Redskins amerikai futball játékot! Amikor lekezdtem amerikai futballt nézni, alapvetően azért, mert alig lehet itt rugby-t nézni, jó barátom, Shimmy Gin, igyekezet nem csak megmagyarázni a játékot egyszerűen (még mindig nem tudom mik azok a "1st&10" és ilyenek), de arra is igyekezet, hogy az ő kedvenc csapatjának drukkoljak, a New England Patriots. Jobban tetszett a Colts-ok játéka.

Az amerikai futballban, egyébként, van egy bizonyos rivalitás Peyton Manning, a Colts quarterback-ja (olyan, mint a csapat kapitány) és Tom Brady, a Patriots quarterback-ja. Mindkettő nagyon jó. Shimmy Gin próbál továbbra is átpártoltatni engem a Patriots-okhoz, de nem hiszem, hogy sikerülne neki.

A tegnapi játék nagyon izgalmas volt. Persze a Washington-i Redskins csapat nem a legjobbak közé tartozik, tudomásom szerint, de nagyon jók és nagyon jó harcot adtak. Már az elején, az első negyedben mind a kér csapat touchdown-t csináltak, ami a maximális pontot adja a játékban. Egy touchdown az amikor az egyik csapat át tud futni a másik csapat oldalán a pálya kívül.

Eleinte azt terveztem, hogy ott nézem meg a meccset, miközben a telefonomon twitterezek (ezt a játékot nem lehet twitterezés nélkül átélni), de annyira izgalmas lett, hogy attól féltem elkezdek kiabálni, amiért inkább hamar fizettem, kirohantam egy taxiért és gyorsan hazamentem. Volt egypár hülye mozdulat, mind a két csapat részéről, és egy igen buta mozdulat volt a Colts-ok részéről, de aztán volt egypár igen jó fogás (catch és interception) a Colts-ok részéről. Nehezen, de a játék végeredménye Colts 27, Redskins 24, ahol a különbséget egy field goal tette a Colts-ok részéről. (Gollt is lehet rúgni, de nem mindig. Azt hiszem erre vannak a 1st&10 és ezek.)

Itthon bekapcsoltam drága netbook-omat és így folyamatosan játék közben twittereztem. Az általam olvasott twitterezők közül senki sem Colt fan. Hn. De nyertünk!!! :-)

Most csak egy gondom van: amikor hazaköltözök, hogy fogom az Amerikai futballt folytatni?

Egy Szép Csütörtök

Itt ülök egy Subway-ben, San Pedróban, a Costa Ricai Egyetem Jogi kar épülete előtt. Az utca tele van kocsikkal, és a zaj mindenhonnan lódul az emberbe. Vonattal jöttem be, ami nagyon felvidítja a szívemet. Szeretem a vonatot!! Lehet, hogy azért, mert nem egy szokványos dolog itt a vonatozgatás, vagy lehet, hogy azért, mert valahogy összekötöm az élményt Magyarországgal és az ottani vonatozással. Ki tudja.

Hamarosan fel kel szedelődzködnöm, és rohannom kell a Gazdasági Professzionálisok Kollégiumába, ahol ma tartják az utolsó órát a ... hát nem tudom, hogy kell mondani magyarul, spanyolul "Control Interno". Ez arról szól, hogy a cégekben milyen eljárásokat kell végrehajtani, annak érdekében, hogy minden rendben menjen, és ne legyen az, hogy valaki sikkaszt, vagy hogy olyan pontok keletkeznek ahol mások belopakodnak a cégbe, az adataiba, dokumentumaiba és bajba juttathatják a céget. Ja, igen, mint az amit az államok általában nem tartanak be, amiért sok képviselő, miniszter, elnök, segéd, vagy önkormányzat vezető kikanalaz az ország pénzéből saját magának és barátainak, családjának vaskos kis vagyonokat.

A kurzus fantasztikus, és egy nagyon tapasztalt asszony vezeti, akivel más ezelőtt három ilyen órát vittem. (Ez most egy felfrissítés!) Ma van viszont az utolsó nap, és kicsit szomorkodom emiatt, mert olyan jó, hogy örültem volna, ha legalább egy hónapig vagy kettőig eltart. Egyszerűen olyan sok tanulnivaló van!

Vakk és Buta

Tegnap végre találkoztam Szitakötővel, miután visszajött Mexikóból, ahol vagy négy hétig volt. Persze, megtudtam, hogy két hét múlva utaz megint, ez alkalommal New York-ba megy egy hétre. Ebédidejében, mert neki szigorúan meg van szabva mikor mehet és meddig lehet ott, lekecmeregtünk a ropogó, hitázó liften - aminél a Németvölgyi úti nyikorgó, labilis kis lift kalitka jobb - a munkahelyi menzába, ami, szokás szerint dugig televolt alkalmazottakkal (nem hívom őket munkásoknak, mert akkor feltételeznénk, hogy munkálnak, és a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez az állítás a helyzetek 99,9%-ában teljesen hamis). Szerettünk volna pletykálni is egy picit, de a kígyófészek telis-tele volt olyan csúszó-mászó példányokkal amikről tudjuk, hogy nem lett volna alkalmas a hallgatózás, és ezek pedig nem csinálnak mást, mint hallgatózni. Így hát az utazásáról beszélgettünk.

Ez alkalommal minden arra mutatott, hogy a dolgok jobban mentek. Volt egy barátnőjénél Coyoacán-ban, ahol nagyon unatkozott, mert a barátnője nem szeret gyalogolni, és közben nem adta neki kölcsön a ház kulcsot (mert az egész házban csak két kulcs volt) úgy tűnik nem volt semmilyen más megoldható lehetőség. Voltak Acapulco-ban, onna nagyon szép képeket mutatott és mesélte, hogy szép volt és jól érezte magát. K.b. ennyi. Ezután vagy 30 percen keresztül a srácról beszélt... RugbyD, akibe már évek óta szerelmes, aki játszik folyamatosan az érzelmeivel, aki még együtt van Mexikói barátnőjével. De hogy most RugbyD olyan kedves volt, és olyan aranyos, és hogyan szórakozott, hogyan járt föl alá RugbyD volt barátnőjével (az ez előttivel), hogy milyen jól jött ki a barátaival, hogy miket csinált amitől RugbyD barátnője szinte szétesett a féltékenységtől.

A sztori érdekes volt, de közben folyamatosan csak arra gondoltam, hogy vajon mi lehet Szitakötő fejében. Járni akar egy olyan pasival aki szemmelláthatóan képtelen tisztelni a barátnőjét? Legyen az a barátnő aki legyen? A srác már viselkedett vele rémesen, és most ő azzal élteti a reményt, hogy mondja neki, hogy nem szerelmes a barátnőjébe, és közben leitatja és megy szórakozni a volt barátnőjével. Pontosan mit vár tőle? Nem komplett ez a lány.

Mint Szitakötő sajnos sok nő (és férfi!) van a világon. Sok süket, buta ember aki azt hiszi, hogy "vele más lesz", hogy "ő majd szeretettel meggyőzi/megváltoztatja". Romantikus tökkelütöttek akik nem is szeretik igazán a másikat, csak kapaszkodnak belé remélik, hogy majd a párjuk átváltozik arra az álom egyénre akit ők akarna, és mesebeli szerelemben élnek majd örökre. Igen, vannak dolgok - apró dolgok! - amiken lehet változtatni  - NÉHA! és csak ha van rá akarat -  mint, hogyan mossuk a ruhát, milyen gyakran mosogassunk, ki söpör, hogyan beszéljünk és miféleképpen viselkedjünk társaságban, de ezek mind felületes dolgok. Aki lusta, lusta is marad, aki hülye, hülye marad, aki figyelmetlen, figyelmetlen marad, aki csal, az továbbra is csinálni fogja.

Az embereknek meg kell érteni, hogy az aki csal nem azért teszi, mert most az egyszer szerelmes lett, nem tudta megállni és bla, bla, bla, hanem azért teszi, mert szereti az efféle kapcsolatokat. Nem fog megállni ha szépen kéred, vagy ha minden egyesalkalommal patáliát csapsz.

Ezeket az embereket - és egyébként mindenki mást -  el kell fogadni olyannak amilyen. Ha nem tűröd, megbeszéled vele, hogy nem tetszik ez meg az, mit csináljatok, vagy egyszerűen otthagyod, vagy addig vagy vele míg nem megy idegeidre, és csak utána teszed ki a szűrét. Ja, és ezeknek az embereknek azt a mondókáját, hogy "én változni fogok", vagy azt amit a legjobban utálok "segíts és én változok", nem szabad elhinni. Az utolsó a legrosszabb, mert akkor a szemétláda képes azt mondani "hogy változzak, ha te nem segítettél".

Az emberek, főleg ilyen öreg fejjel, nem változnak. Ott ahol a fiatalok épületek ahol még lehet változtatni, mi műalkotások vagyunk amiken már nem lehet segíteni: vagy elfogadnak, vagy nem, de nem lehet semmin változtatni. Bár csak az a buta Szitakötő, és az a sok állat aki úgy gondolkodik, mint ő, ezt végre megértené.

Kávé és Mojito

Tegnap találkoztam Carrie-vel San José-ban, az egyik legújabb kedvenc helyemen: Q'Café, egy kávézó/bár San San José kellős közepén, ahol két boulevard összeér, ahol régen egy hatalmas képernyő volt látható, ahol minden meccsnél tülekedtek az emberek, megállnak és nézik ki merre fut, nem érdekli őket mikor indul a busz, hova kell menniük, mert mindig van egy pillanat a futballnak, főleg ha olyan fontos, hogy az utcán ingyen, óriás képernyőkön sugározzák a városnak.

Q'Café általában nem az a hely ahova Carrie-val megyek, hanem ahol más fajta barátokkal találkozom. Laura, Milena... ilyenek, de ez alkalommal, mivel tudtam, hogy Carrie késni fog (szokásához híven), és jobb a buszállomáshoz minél közelebb lenni, ide hívtam, hogy találkozzunk, hogy végre visszaadjam J.L. Langley könyveit - a cowboy-osak - majd egypárat ajándékba adjak azokból amiket Roo küldött Laurával. Tudom, hogy nem jó ajándékok, a történeket rosszak, a képek még annál is gyatrábbak, de talán Carrie tud nekik valahol otthont találni.

A várakozás patologikusan késő barátnőmért, megint kellemesen tölt el, egy forró Baileys' Café Macciato-val és Henry Miller regényével. Belemélyedtem abba a Párizsba, abba az életbe, azokba a barátokba és nőkbe, hotelszobákba, italokba és kemény beszédbe. Lassan szürcsölgettem a kávémat, ujjaim felváltva kapaszkodva a felmelegedett üveg bögrébe, kiűzve így a nyirkos hideget a szervezetemből, míg Miller tovább mesélte nekem nyíltan, sok fuck és whore és bitch és lice és clap közt, hogy volt az az élete egyik legszebb korszaka, messze Taniától és Monától, akik felváltva nem mások, mint June és Anaïs. Ki mikor hol. Mintha ott ült volna velem szembe a kávézóban, torkába öntve az Anjou üveget, kopott ruhájában, fél szakállasan, méregetve ki tud-e belőlem kunyerálni egy pár frankot, miközben Swift képeiről beszél, hogyan használja mint modellt.

Áll a kávék után a menüben egy rövid likőrös lapocska, és ez izgatja a fantáziámat. Nincsenek benne a megszokottak, tudni illik, Cosmopolitan, Manhattan, Tom Collins, Green Dragon, White Russian, B52. Van benne Mojito, Caipirinha, Vodka és RedBull... Eszembe jut egyből rég nem látott Imilla, a Kubai nagykövet lánya, és @divianb. Imilla keverte nekem az életem első Mojitóját, kiszínezve ékesen kék Curaçao likőrrel, feldiszítve mint és spearmint levelekkel. @divianb közben a Twitteren osztotta meg a jelenlegi bár híreket: mostanában a Mojito a menő ital, viszont sokan nem tudják megfelelően elkészíteni. Ezt ki kellett próbálnom, és így, amikor megérkezett Carrie és kérte a saját Bailey's Café Macciato-ját, én kértem egy Mojitót.

Milyen szegényes ital volt! Nem lehetett benne érezni a rumot, és még ha a Bacardi nem is egy olyan jó rum, akkor is alkoholos, bele voltak turmixolva a levelek, a citrom, a jég, amiért alapvetően fű kotyvalék íze volt. Olyan volt pontosan mint azok a Veggan egészséges koktélek amiket ezer fűből és uborkából készítenek amik kitisztítják az ember szervezetét, és amiknek olyan ízük van, mint a ló eledelnek. Fertelmes volt, de legalább volt finom Bailey's kávénk.

Babaellenes

Nemrég fedeztem fel egy isteni bloggot ahol a gyerektelen életről írnak. A neve is egyszerűen gyönyörű: "Childrenfree" (gyerekektől szabad). A napokban is kezdtem felfedezni egy csomó embert és csoportot akik úgy éreznek, mint én, akik értik és átélik ugyanazt amit mi: a gúnyt amiért komolyan semmi kedvünk gyerekekkel bajlódni, amiért nem akarunk szülők lenni és amiért mi merjük azt hinni, hogy az ember lehet teljes anélkül, hogy világra hozzon gyerekeket. Őszintén, nagy irigységgel olvastam Polly Vernon cikkét, ahol elmeséli, hogy van neki egy barátja aki elfogadja és tiszteli kívánságait, hogy ő nem akar gyereket. Persze, erre feltámadt bennem A Hang és súgta a fülembe "Ugye mondtam, hogy nem kell nekünk 'barát'. Látod? Feladod a függetlenségedet egy olyas valamiért ami fele annyit se add  mint az egyedüllét". Hát abban a pillanatban letagadhatatlan volt.

Igaz, nekem semmi kedvem gyerekekkel bajlódni, látni sem akarom őket, törődni se akarok velük és nem is kellenek ahhoz, hogy boldog legyek, csak nyűg lennének a nyakamon. És minek is kell a gyerek? Hogy felegye a fizetésedet? Ahhoz vannak hitelkártyák. Hogy nyűg legyen a nyakadon? Arra találták ki a férjeket. Hogy nevet adjál nekik? Arra vannak háziállatok. Hogy megtanítsd beszélni? Papagáj. Hogy lásd hogy fejlődik? Cég vagy növény. Hogy veled legyen öreg korodban? Ápoló, ápolónő vagy/és barátok. Hogy legyen kinek örökölni? Társadalom. Egyetem, kedvenc jótékonysági alapítvány.

Mind a blogban, mind Ms. Vernon cikkében (az amerikai Marie Claire magazinban jelent meg), felsorolják a bántást amire olyan emberek mint mi ki vagyunk téve, valamint a néhai trükk amikhez folyamodunk, hogy kitérjünk a téma alól és így megszabaduljunk az emberek általános támadásától. Igazán érdekes, de főleg az a legjobb benne, hogy tudom most már, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csak engem szekíroznak a gyerek kérdéssel, és hogy nem csak én, az egész világon, gondolom, hogy a szülő élet egy stádium az ember életében az érettség felé, hanem egy út sok út közül, egy választás.

Ma, közben, megjelent egy újabb cikk a blogban. Ez alkalommal egy mama írt arról, hogyan veszti el az ember barátait amikor megjelennek a gyerekek az életében, és hogyan módosítják meg a gyerekek a kapcsolatait másokkal. Ezt lehet, hogy a gyerekes emberek nem veszik észre, de a gyerektelenek igen. Jönnek a drámák és az elvárások, és egy ember akivel jól ellehetett beszélgetni munkáról, moziról, az életről csak egy dologról tud beszélni: gyerekekről. Mintha nem is érdekelné, hogy az embernek nincs gyereke, hogy nem érdekli hány órát aludt az este, vagy milyen nehéz bekerülni egy jó oviba. Beszélhetünk a régi dolgokról? Valami jó kis könyv amit olvastunk a napokban? A mamának nincs ideje. Oké, mit szólsz egy tévé műsorról? Mamának nincs ideje. Fura, de jó, legyen. Mi van a munkával? Mamának most ahhoz nincs feje, mert ő jelenleg csak a gyerekre tud gondolni.

Így a gyerektelen szépen csendben marad, hallgat a szülőre, hogy adja ki magából a gyerek témát, talán majd lesz valami amihez hozzá tud szólni, vagy majd valamikor valami olyanról is fognak beszélni ami őt is érdekli, ami őt is érinti... de valahogy nem. A gyerek téma végeérhetetlen, és a szülő folyamatosan beszél majd úgy néz a gyerektelenre mintha mondaná "te úgy se tudsz erről". Ja, most beszélhetünk valamiről amiről mindketten tudunk? Nem. A gyerektelen általában tűri, reméli jobb lesz valamikor, sajnálattal gondol arra, hogy ott kell lennie barátjának, de a szülő nem ezt gondolja. Általában a szülő az aki eltávolodik, aki úgy dönti, hogy a gyerektelen nem tartozik már az életébe, nem fér bele, nem érti, untatja.

Mi idegesítjük, mi nem értjük, nekünk nincs már beszélnivalónk. Mi, hátramaradottak, akik a gyerek-monotémát nem vágjuk, de helyette képesek vagyunk több mindenről beszélni.

Eszembe jutott it Kari torz sógornője (szegény tényleg torz... de sógorom sem csinos, tehát nem is várhatott semmi jobbat), és az nagy nehezen összehozott beszélgetéseink. A sogi mindig körül van véve három lelkileg felbomlott fogadott gyerekével. Fura gyerekek, igazán. Olyan... tönkrementek. (Hát valahol a befogadott gyerekek használt gyerekek, mint a használt autók: az ember sose tudja igazából milyen bajok vannak bennük.) Ahogy elnézegetem őket, olyan mintha volna ez a három gyerek - genetikailag csinosak - és tovább nyomják a lelki eltorzulás irányában, és arra gondolok, hogy mi a pláne abban, hogy befogadsz három gyereket akit alig tudsz eltartani csak azért, hogy a meglevő gyötrelemre még több kínt pakoljon az ember.

Általában teljesen egyedül vagyok, még ha mellettem is vannak többen (kivéve amikor az apósom ott van), mivel mindenki mindig a saját világába merül és én olyan nagyon szívesen tenném azt és kivenném a számítógépemet a táskámból, vagy egy könyvet és olvasgatnék egy darabig. Van időm így nézegetni a gyerekek furcsa játék dinamikáját, a többiek gyatra viselkedését, kis egymás elleni gonoszkodásait, majd fejembe belemélyedni egyik kedvenc történetembe, vagy Odaátos részbe.

Sogi, sok perc után valamennyire nevel magába egy kis "helyes viselkedést", és próbál hozzám szólni. Fura ahogy ezt teszi, mintha azt gondolná, hogy nem értem majd szavait, vagy leharapom a fejét.

- Szereted itt?

Ó de okos kérdés! "Nem, csak épp azért jövök minden évben, és költöm a sok pénzt, hogy legyen mit utálnom".

- Persze, itt minden olyan szép! Tél, tavasz, őssz... csak épp a nyár nem tetszik. De olyan más! Friss cseresznét is lehet szerezni!
- Nem mindig - mondja sogi.
- De gyakrabban, mint nálunk.
- Costa Ricában terem a cseresznye?
- Nem tudok róla. Tudom, hogy amit én szoktam venni... amikor van, az Japánból jön.
- Milyen érdekes...

Kész. Érdekes, hogy minden kérdése olyan "turista-útmutató" szerű. Persze, meg vannak győződve, hogy nem tudok semmit politikáról, mert nem ismerem egyenesen a magyar politikát, tehát nem beszélnek erről... sőt, sose beszélnek politikáról, csak a néhai régi idők kitekert nyavalygása. Nincs élet-téma, nemzetkozi-társadalmi-téma... nincs. Sogi szülő. Sogi már eleve sokat tesz azzal, hogy cseresznyéket emleget.

 

Közben, sajnos, a cikk (vissza a Childrenfree blog cikkjére!) a gyerekesek szempontjából volt írva, miszerint a baj egyrészt az, hogy gyerekekkel kevesebb idő marad a barátoknak, de még a fennmaradó barátokkal is az a baj, hogy a gyerekteleneknél nincsenek játékok, hogy a picit játsszanak, nem is beszélve a sok drága és törékeny cuccról ami a gyerektelenek házába szokott lenni, és amit a gyerekek olyan könnyen eltörhetnek, és amitől a szülők olyan "bűnösnek" érzik majd magukat. Itt a szemöldököm a hajam vonaláig ért. Oké, tegyük fel sikerül nekem összegyűjtenem $36000-t egy Lalique Tianlong vázához, és erre jön valaki a gyerekekkel és a gyerekek ripityára törik a vázát. Akkor mi? Én, aki nem vállaltam gyereket vállaljam a $36000 veszteséget, mert végül is a gyerekek szülei nem biztattak engem, hogy vegyem meg, és nekem tudnom kellett volna, hogy mielőtt jönnek el kell minden törékenyt tenni? Hát ne is kezdjem azzal, hogy elsősorban vérben követelném a váza árát, még pedig a gyerekek véréből. 

Másodszor is, szememben ez megint előtérbe helyezi a szülők önző, undok mivoltát, ugyanis ők vállaltak gyereket, de a világnak alkalmazkodnia kell hozzájuk. Mikor látott már az ember gyerektelen embert aki követeli a gyerekes embertől, hogy tartson otthon gyerektelen életmódhoz alkalmazkodó dolgokat? A cikk szerint a szülők inkább más szülőkkel találkoznak, és más szülőkkel járnak, mert ez így kevésbé stresszes.

Én nem akarok gyereket, de nem kényszerítem másokat, hogy szintén ne legyen gyerekük (részemről abszolút nem zavarna, ha Karinak mástól lenne gyereke... csak ne legyen az enyém és ne nekem keljen velük foglalkozni...és ne éljenek velem se!), nem várom el, hogy olyan életet éljenek, mint amit én élek, nem szekírozom őket azzal, hogy most miért vállalnak gyereket, stb. Miért nem lehetnek ugyanezzel a tisztelettel ezek hozzánk? Elképzelésem? Azért, mert szülőnek lenni bizonyára igazán annyira rossz, hogy a szülők csak abban tudják lelni boldogságukat, hogy mások életét is látják tönkremenni.

Nem, nem vagyok "örök gyerek" aki nem akar felnőni, felnőtt vagyok aki tisztában van azzal, hogy mit akar és mit nem az életből. Nem vagyok "hátramaradott, fejletlen", mert ugyanis nem lehet azt mondani, hogy nálam fejlettebb a kislány aki 15 évesen szül gyereket, vagy az a nő aki azért szül, hogy maga mellett tartson egy pasit, vagy aki megszül egy gyereket, mert elvárt, de ki nem állhatja. Nem vagyok "tagadó állapotban", és majd "ha megtalálom a megfelelő férfit akkor majd akarni fogok". És ki legyen az a megfelelő férfi? David Villa? (Genetikailag tökéletes). És a megfelelő férfi feltétlenül az akivel az ember gyereket akar? Mert eszerint akkor mi nem is szeretünk senkit. Nem. Őszintén a gyerek dolog egy egyéni döntés amibe nem szabad az embereket belehajkurászni, mert abból csak boldogtalan szülőket és még boldogtalanabb gyerekeket szerzünk.

Szomorú, hogy annyi gyerekes ember annyira retrográd, korlátozott lesz, hogy képtelen a világ többi, gyerektelen részével kapcsolatba lépni, képtelen érteni, képtelen feltárni életét, témáit. Szomorú, mert a gyerek tulajdonképpen nem egy cuki kis micsoda amitől az ember tovább fejlődik, hanem egy fiatal ember aki intenzív tanulási ponton van, és aki majd ezt az önző, korlátozott világnézetet szívja be előbb.

Sajnálom.

Campus

Tegnap este bent voltam az egyetemen egy nehezen megszerzett gyűlésen a vezetőtanárral. Megint heteken keresztül kellett üldözni, hogy végre hajlandó legyen velünk leülni tárgyalni, és megint, mint idáig mindig, észrevettük, hogy nem olvasott el semmit a szakdolgozatból. Elővette a példányt amit neki nyomtattunk ki és küldtünk be augusztus 11.-én és akkor kezdte el lapozgatni, mondván, hogy itt is kell, ott is kell, amott  is kell egy javítás, mind igazán apró, hülye alapon, saját idióta feje után, olyan dolgokat javítgatva, amik már eleve jól vannak, és el vannak ismerve más helyeken.

Ide plusz ezt kérte, plusz azt, mind olyan dolgok amik nem is igazán szükségesek a munkába, de szerinte nekünk nehéz lesz hamarosan megszerezni. Persze, nem ismer minket.

Ígérgetett. Igen, hogy október 15.-e előtt letesszük a szakdolgozatot, de lebukott, mert Anyu maga mondta, hogy nincs ezen a ponton az la lehetőség, hogy december előtt letegyük. Lehetetlen. Megint hazudozik, megint játssza a  jó tanárt, de nem az. Fel is ajánlotta, hogy "majd csinálunk belőle egy cikket, vagy egy könyvet ami hármunk nevén jeleni meg". Anyu elrémült ezen. Ő nem csinált semmit, ezen az ő neve ne szerepeljen! Igaza is van. Milenával csak bólogatunk, csak legyen meg a szakdolgozat, azután mi majd kiadjuk, talán a Venado Szigeti Projekttel. Ő hoppon marad.

Megy ez, megy ez... valahogy.

Hősök

Az a legjobb az ünnepnapokban, hogy nem kell munkába menni. Ma pedig egy olyan ünnepnap van mi ezen a földrészen minden országnak a legfontosabb ünnepnapja: Függetlenség Nap. Magyarországon ilyen nincs, ahogy azt tudjuk, és mivel én itt nőttem fel, nagyon fura volt nekem, hogy Magyarországnak nincs ilyenje. Egyszer meg is kérdeztem Anyutól, hogy mikor van Magyarország Függetlenség napja, és valami olyat mondott, hogy "Haj, jaj! Abból olyan sok van!". Akkor aztán az fura volt! Tehát többször lett független és többször hódították meg?

Érdekes módon, nincs nekünk egy függetlenségi hősünk, egy saját hősünk. Sőt, sokáig az ország csak egy nemzeti hőst volt hajlandó elismerni, Juan Santamaría, akinek létezése is kérdőjeles. Tulajdonképpen hősök többen is vannak, főleg az 1856-os háborúból, mint Juanito Mora, az akkori elnök és Pancha Carrasco. Később kerültek színpadra, de fontosak voltak a függetlenségünk megtartásában. Ekkor az Amerikaiak ellen harcoltunk, akik el akarták foglalni Latin Amerikát, William Walker csapatjai alatt.

Juanito Mora (Juan Mora Porras) fontos volt a történelemben, mivel ő vitte a Costa Ricaiakat a harcba, és szónoklatai erősek voltak. Szavai a mai napig érvényesek, és a mai napig hívják a Costa Ricaiakat, hogy védjék az országot, a hazát, és ne engedjék se a külföldit, se a Costa Ricait eladni a hazát.

Amikor nemrég felhozták a parlamentben, hogy nevezzék ki Juanito Morát Nemzeti Hősnek, egy párt erőteljesen ellenezte. Ennek az okát mindenki tudja, ugyanis ez a párt (PLN) épp azok a Costa Ricaiak akik eladják az országot. Butaságukban, ugyanis, azt merték mondani, hogy nemzeti hős csak egy lehet, és már van egy. Eszembe jutott, hogy ezeket el kellene vinni Budapestre a Hősök Terére, hogy ott magyarázzák meg a világnak, hogy lehet, csak egy nemzeti hős, illetve csak egy elismert hős lehet minden országnak.

Az Oktatási Tanács kijelentette tegnap, hogy jövő évtől az iskolai és gimnazista diákoknak tanulniuk kell többet az 1856-os hősökről, és több könyvet is felírt kötelező olvasmánynak. Megjelennek a cikkek az újságban, ahol azok akik beletörődnek, hogy Juanito Mora hős lesz, hogy most többet fogunk róla hallani, és kezdik már a történetét átírni, mondván, hogy ő is olyan volt, mint a PLN, kiemelve, hogy cég ember volt, és hazudva, hogy Amerika barát volt. elfelejtik, hogy sok céges ember van, aki nem azt nézi, hogyan adja el az országot, hogy a saját gazdaságát gyarapítsa.

Mi lesz, mi lesz?

Gyerek Nap

Costa Ricában ma van a Gyerekek Napja, vagy Gyerek Nap, ami arra viszi az embereket, hogy gyerekes módon viselkedjenek. Nem mintha egyébként nem lenne így, de ma ráadásul büszkék erre. A telefonok folyamatosan szólnak ahogy mindenki rengeteg üdvözletet kap ismerőseitől, még az 50 éves nyanyák és papák is.

A Twitterben minden ott szereplő Costa Ricai feltette gyerekkori képeit mint icon vagy avatár vagy kép. Ja, nem tudom, hogy mondják magyarul azt a picike 100x100 vagy 150x150 képecskét amivel az ember a Twitterben vagy a fórumokban szerepel... vagy bizonyos blogokban és online naplókban. Természetesen én is feltettem a gyerekkori képemet, de nem ezt ahol Apuval vagyok (ugye teljesen olyan itt mint most az Ati?), hanem egy másikat ahol kiflit eszek. Mutatom, mutatom...

Na? Ugye szép? Persze, hogy szép, én vagyok rajta!

Ezeken a képeken látni lehet ki milyen rág volt gyerek, ugyanis van aki színes képet tesz fel, van aki fekete-fehéret, van akin modernebb cucc van, van akin majdhogy mammut bőrből készült rugdalózó pompázik.

Mindenesetre gyerek nap van, tehát boldog gyerek napot még azoknak is akik nem gyerekek!

(Ez a két csicsmók megy Magyarországra az év végén!!)