Üres Élet

Sok ember van olyan, akinek az élete elképesztően üres. Igen, lehet hogy van egy munkájuk, családjuk, gyerekük és egyéb társadalom által kitalált elem ami "teljessé" teszi az életet, mégis tulajdonképpen napjaikat nem tölti be semmi amiért érdemes lenne élni. Tengnek, lengnek vagy hülyére dolgozzák magukat, talán nyafognak is - sok nyafogó van soruk között, ugyanis miért nyafogna az akinek igazán teljes az élete? - de folyamatosan próbálják valahogy betölteni azt a kongó ürességet. Hogy jól próbálják vagy nem, hogy mástól követelik a betöltést vagy önmaguktól az más tészta.

A minap találkoztam egy barátnőmmel - sajnos egy illyes fajta ember - és leültünk beszélgetni, mert fontos mondanivalója volt. Történt az, hogy egy volt barátja - aki akkor otthagyta őt - felkereste valami munka dolgon keresztül, majd "bevallotta", hogy tulajdonképpen ő az életében az egyetlen akivel boldog tudna lenni. Ezt a történetet tulajdonképpen már évek óta hallom. Ő már ezer éve valaki mással van, van családja - nem teljesen boldog, sőt, merném mondani, hogy nem az, de ő ezt vadul tagadja - de valahogy nem tudja ezt a másik embert kiheverni.

Unalmas volt, bevallom, hogy csak erről az emberről akart beszélni, ugyanazt mesélgette nagy csillogó szemekkel, amit idáig ezerszer hallottam, majd nagy örömmel - de undort színlelve - mondta, hogy búcsúzáskor a srác megpróbálta megcsókolni. Na, itt majd megállt a szívem. Hogy tud ennek örülni?

Elgondolkodtam a barátnőmön és életén. Szorgalmas, dolgozó asszony ő és kedves, de milyen lehet igazán az élete és az önképe, hogy mások udvariatlanságát, merészségét, erőszakát ilyen boldogan veszi? Mennyire törött lehet önmagában, hogy még az erőszaknak is örül? Elgondolkodtam, és minél többet törtem a fejem rajta, annál jobban arra jutottam, hogy valahol, élete során, barátnőm elvesztette önmagát, rohamosan igyekezet betölteni az elvárt kockákat: férj, gyerekek, munka, ház, kocsi, kutya... De a kockák betöltése nem töltötte be önmagát. Barátnőm üres maradt és most már, öreg fejjel, nem is tudja hogyan kellene azt a kongó űrt betölteni, eltüntetni, és miközben sürög-forog, dobálja hisztérikusan mindent ami kezébe akad az egyre növekvő fekete lyukba, a talaj a lába alatt morzsolódik. Nem tudja miért érzi egyre rosszabbul magát. Próbál fogyókúrázni, tervezi, hogy mutogatni fogja magát apróbbnál apróbb ruhában (persze nem akartam neki mondani, hogy az olyan idős asszonyok, még ha szép is a testalkatuk, rettenetes rosszul néznek ki tini cuccokban), de semmi sem nyugtatja meg a korgást benne.

Tudom, hogy a barátnőm elveszett. Nem hallgat már az értelmes szóra, nem lát ki a fejéből, de remélem, valaki talán tud belőle valamit tanulni: akár mit is csinálsz, akármekkora is a nyomás rajtad, sose enged el önmagad!

Június!

Igen! Június! Harminc nap múlva a szülim lesz, és az év kellős közepe! Otthon jön a ronda meleg, itt pedig felhasad az ég és csak úgy zuhog! De most nem az a fontos. Az a fontos, hogy most, ebben a pillanatban, egy finom Subway ebéd után (pulykás szendvics) olyan nagyon álmos lettem! :-(  Mit csináljak? Nézzek meg egy filmet?

Milyen jó lenne, ha holnap nem kéne dolgoznom jönni! Most csak is az alváson jár a fejem. Már azt is sajnálom, hogy reggel beágyaztam, mert annyival is többet kell csinálnom mielőtt lefekszem. Waaaaah! Álmos, álmos vagyok ....zzzzzzzzzzzzzz

A Filozófusok Telítési Pontja

A minap kaptam egy e-mail-t a Gyulától. Gyulával 1995 óta ismerjük egymást és 1996 óta levelezünk. A miénk egy elég érdekes történet, amit nem emlékszem meséltem-e már vagy sem. Egy közös ismerősön keresztül ismertük meg egymást, egy András nevű srácok keresztül, aki akkor a vőlegényem volt, a Gyulának pedig egy iskolai barátja. Mi csak úgy, közvetítve ismertük egymást, de valahogy, amikor 1996-ban visszajöttem Costa Ricába, elkezdtük levelezni és ott változott meg a kapcsolatunk, és ismerősökből jó barátok lettünk, majd gyakorlatilag tesók.

Egy jó maréknyi való levelet írtunk egymásnak ahol mindenféle gondolatot fejtegettünk. Több oldalon keresztül megosztottuk gondolatainkat a szerelemről, a szeretetről, szabadságról, függetlenségről és egyéb filozófiához illő témákról. Leveleink nem voltak nagyon gyakoriak, talán kaphattunk 2-3 levelet évente, de telis-tele voltak felboncolt gondolatokkal amikből a válasz levél táplálkozott, amiket továbbra boncoltunk az atomjaiig, vagy újra építettünk és egy másik fény felé emelve forgattuk és nézegettük. Beszélgetéseink eltartottak évekig, könnyen egy évtizedig, ha nem több.

Mindennapi dolgainkról is beszélgettünk, Gyula életfogytiglani kutatása a tökéletes angyal lány után, az egyetemi dolgaim és a védelem a függetlenségért.

Egy idő után, viszont, a levelek csökkentek majd végül megálltak. Itt-ott e-mailek száguldoznak köztünk, telefonhívások, találkozások itt-ott Budapesten. Hosszú, velős beszélgetéseink valahogy abba maradtak, befejezetlenül, ha egyáltalán lehet arról szó, hogy ezeknek a kérdéseknek a választ be lehet valaha fejezni. Gyula a kedvenc levelező barátom, tehát időről időre igyekeztem feleleveníteni azt a szó-forrást, de már a szavaknak nincs ugyanaz az íze, és a filozófia sem csobog és csordul olyan könnyen, olyan bőségesen mint régebben. Most a kéz sokkal többet áll, a toll csak mered a papírra és várja a szavakat. Lassan elfogytak azok a napok amikor görcsülésig írt az ember, talán délután egytől este tizenegyig, majd másnap folytatta, mert még annyi mondanivaló maradt.

E-mailjében Gyula pontosan erről írt. (Jaj, de jó! Nem csak én!) Kifogytak a szavak, és amik maradtak, azok valahogy nem akarnak összeállni ugyanolyan szövegekbe. FElbukkan egy másik ellenség, egy olyasfajta "fásultság" - ha ez a szó - ami elveszi az embertől az író kedvet. Érthetelen sokszok, hogy lehet, hogy az aki százezer ötven lapos levelet írt valaha, most nem érzi magában a kedvet a szó rajzoláshoz. Hány millió szót nem kacskaringóztunk le egymásnak, és most a megszólításnál megáll a kezünk, a toll áll és vár mint egy beindított kocsi ami várja a gázpedált, a lap pedig mered az emberre, szinte nyúlik és nyomást gyakorol, hogy mikor telik meg ő, meg társai. Ahol a lapok repültek egymás után az ember keze alatt, és a bekarikázott számok száguldoztak, most egy fél lapot letenni hosszabb, mint elbiciklizni Kuala Lumpurig.

Kiírtuk volna magunkat tényleg?

Van ilyen. Van aki kirajzolja magát, aki ki add magából mindent egy adott dologból, vagy beszív mindent, majd elfogy, nem marad benne semmi, telítődik az érdek, meghal az adott vágy, a kíváncsiság. De olyan is van, ahol egyszerűen merültség van, változás, és ennek is meg lehet találni a módját, hogy adott dolgok folytatódhassanak. Már egy ideje leálltunk a kézzel írott levelekkel, tehát "kivárni" az idejét... ki tudja, lehet, hogy tényleg kiírtuk magunkat, lehet, hogy majd öreg(ebb) korunkba megint bele lendülünk, ki tudja. Egy dolog az biztos, még pedig az, hogy Gyulával nagyon szeretjük egymást és még van rengeteg mondanivalónk. Ugyanakkor, van egy bizonyos, igen kellemetlen érzés akkor amikor az ember észreveszi, hogy valami "kifogyott benne", főleg ha egy olyan valamiről van szó amit nagyon, nagyon élvezett. Vissza szerezni nem lehet, és akármikor próbálja az ember vissza állítani életebe, csak rossz, kellemetlen érzést kelt, de ugyanakkor elengedni fáj és egy erős űr érzést kelt. Amikor ez előfordul, hát előfordul. Ilyenkor jobb egy kicsit leülni, megnézni hogy alakulnak a dolgok, de nyitva lenni a következő lehetőségre. Mindig jön valami érdekes annak aki nyitott a lehetőségeknek. Filozófusoknak is!

Parkoltam!

Ha valaki figyel engem a Facebook-on, vagy követ Twitteren, akkor már erre a pillanatra tudja, hogy tegnap sikerült nekem TELJESEN EGYEDÜL hátrafelé parkolni. Tegnap szintén az első nap volt, hogy kivittem a kocsit gyakorolni egyedül. Már kezdtem megszokni, hogy Kari ott van mindig mellettem a kocsiban, hogy ha valami történik akkor ő behúzza a kéziféket, átveszi a kocsit, szól, hogy ne felejtsem el az indexet kitenni, figyelni, hogy erre is jöhetnek kocsit, itt és ott kinek van elsőbbsége, parkol, biztat, nyugtat, megért.

Hétfőn nem gyakoroltam, mert nagyon fáradtan értem haza amiért egész este nem tudtam aludni, nem is szólva arról, hogy szomorkás voltam amiért Karim hazarepült, pedig én már szépen beleszoktam abba, hogy munka után látom, kocsikázunk egy kicsit, vacsizunk, beszélgetünk, elmegyünk a boltba, vagy ő kalózoskodik míg én Internetezek, ő olvas az ágyon, én tévézek, vagy összehajtogatjuk a ruhát, ő nézi a futballt én bloggozom, vagy valami mást csinálok. Nem, hétfőn a fejem nem volt ott ahol lennie kellene, hogy vezessek, tehát nem is próbáltam meg. Tegnap viszont, ki voltam pihenve, jól aludtam és a szomorkodás kevesebb volt. Nem tagadom, ideges voltam, mert  - ja - nem volt Kari aki mellettem ült volna és segített volna, de azért neki láttam.

Kari megígérte, hogy a kocsit úgy teszi be a garázsba, hogy onnan én ki tudjak állni, és így is volt. (Nem mint Apuék, akik úgy tették be a kocsit, hogy neki mentem a kerítésnek!) Kiálltam szépen, áldozatok és károk nélkül, becsuktam a kaput és tettem egy kört a háztömb körül. Olyan jól ment, hogy tettem még egyet. Szerettem volna a bolt felé fordulni, de ekkor nem sikerült elindítani a kocsit. Ott izéltem egy darabig, míg próbáltam elindulni, és a bal lábam már kezdett nagyon remegni, de nem adtam fel magam. Mivel azért nehezen ment, gondoltam, "Na, inkább hazafordulok". Változtattam az indexet, és arra gondolva, hogy ha Amerikában is megválasztottak egy fekete elnököt, akkor én is el tudom érni a "lehetetlent". Igen, Barack Obamára elindult Sookie, :-) de nem mentem egyből haza, hanem most én makacsoltam meg magam, hogy de bizony én elvezetek a boltig, még ha estig ülök is a kocsiban és próbálom beindítani. Másodszorra se volt könnyű, de sikerült, megtettem a kört és hazajöttem.

Na, ideje volt a parkolással szembe nézni. Nem próbáltam meg úgy ahogy a Kari próbált tanítani (ugyanabban a sávban maradok amiben vagyok, és hátrafelé megyek, befordulok és úgy - KRESZ szerint), hanem Apu és Ati módra. Sookie orrát a szembelevő házhoz irányítottam, kinyitottam a kaput, betettem a kocsit ... Reverse-be (hogy hátrafelé menjen. Kari valami rühverszt mond), és hátrafelé indítottam lassan. Jobban ment, mint a KRESZ dolog, és be is tudtam tenni a kocsit semmi féle áldozat vagy kár nélkül. :-D Nem lett szép, nem lett egyenes, nem lett elegáns, de LETT! Természetesen eldicsekedtem fűnek-fának, hogy sikerült parkolnom.

(így parkoltam!)

Ma nem gyakorlok, mert dolgom lesz munka után, plusz megyek moziba megnézni Thor-t 3Dn vagy Fast Five... még nem döntöttem el. (Mindenesetre szombaton megnézem azt amit ma nem nézek meg ^_^). Holnap gondolom, megint gyakorlok egy kicsit, szombaton is - habár lehet, hogy szakdolgozat nap lesz, ezt még meg kell nézni - és vasárnap is. Talán majd hamarosan munkába is mehetek kocsival! ^_^

Anyuék nagyon hiányolják a Karit. Anyu mondta is tegnap, hogy hiányzik neki, hogy Kari jó étvágyat kívánjon. Azt is megjegyezte, hogy Kari egy arany ember, hogy látni milyen kedves, készséges, és tiszta öröm volt látni, amikor ketten sündörögtünk a konyhába és főztünk. ^_^ Jó ez a Kari! ^_^

Otthonos Hétvége

Az elmúlt hétvége volt Kari utolsó hétvége itt Costa Ricában, ezen a látogatásán. Sokat voltunk otthon ez alkalommal, és nem gyakoroltuk a vezetést annyit mint szerettük volna. Atiék is eljöttek egy kicsit és a Dani nálunk maradt. Az a helyzet, hogy szombatom eldöntöttük, hogy most már felhívjuk az Atit, hogy tekintse fel Sookie hangszóró helyzetét. A helyzet, pedig az volt, hogy venni kellett hangszórót. Érdekes módon a kocsiban volt négy hangszóró, de valamiért nem működtek. Három jó volt, de az egyik rossz volt. Így tehát elmentünk hárman, Kari, Ati meg én, egy közeli hangszórós boltba, ahol vettünk egypár Pioneer hangszórót. Egy párat, mert nem lehet csak egy darabot venni. Ati, majd fel is tette a hangszórót és egy jó darabig ott pepecselt vele a Karival együtt. 

Kari hozatott Amazon.comból egy számítógépes játékot, kalózost, ami a Daninak és az Atinak nagyon megtetszett. Dani leült a Karival játszani, ahol Kari úgy ahogy gyakorolta a Spanyolát, a Dani pedig átvette a Kari felmagyarosított, megfurázott Spanyolát. Amikor már ideje volt hazamenni, Dani megkérte az Atit, hogy maradhasson, majd amint engedélyt kapott egyből leült megint a Karival játszani. Anyuval csak csodálkoztunk, hogyan tudják ezek ketten megérteni egymást. Dani szüntelenül hadarja a Spanyolt, esélyt se add a magyarnak, és Kari valahogy próbál valami értelmet kihalászni az egészből. Egyszer azt hallom, hogy a Dani hadar valamit és a Kari szól neki spanyolul

- Dani! Nem értem! (már mint, hogy mit mond a Dani.)

Erre a Dani azt válaszolja szintén spanyolul:

- De én igen!

Hehehehehe! Ez vicces volt! ^_^ Egyébként egész idő alatt Dani nagyon szépen viselkedett. Már összebarátkozott a Karival, haverok, és szerintem nagyon megviselte őt tegnap, hogy a Kari már ma hazarepült.

Szombat este, közben, úgy döntöttük, hogy pizzát csinálunk. Elővettem egy régi könyvet és megkelesztettük a tésztát. Maga a recept nem nehéz. Kell hozzá 30 dkg liszt, 30g élesztő, egy kanál olaj, egy pohár langyos víz és só. Összekeverjük az élesztőt és a vizet. A víznek langyosnak kell lennie, mert ha meleg megöli az élesztőt, de ha hideg akkor is. Ezt fel kell futtatni, amit azt jelenti, hogy hagyni kell felhabosodni és felemelkedni. Segít, ha keverünk bele egy kis cukrot, mondjuk egy harmad kis kanál cukrot 30 g élesztőre. Lehet azt csinálni, hogy ekkor átöntjük a felfuttatott élesztőt egy keverő tálba, majd lassan hozzáadjuk a lisztet és a sót, majd az olajat. a tésztának puhának, lágynak kell lennie. Bemelegítjük a tűzhelyt, majd egy törlő ronggyal letakarjuk a tált a tésztával és közel tesszük a meleghez. Ha tél van akkor, rátehetjük a letakart tált a fűtőtestre. Ez nem süti meg a tésztát de segíti a kelesztést. Amikor szép nagyra dagad, kiolajozunk egy pizza formát, majd olajozott kézzel ki nyújtjuk. Igyekezzünk, hogy jó vékony legyen. Felhasználhatjuk csak a tészta felét, a többit másnapra és eltehetjük. Ezt megint letakarjuk egy kicsit és hagyjuk kelni még 5-10 percig, majd paradicsom szósszal megkenjük, orégano-val kicsit megszórni, husikákkal és egyéb finomsággal megrakni, majd sajttal letakarni. Sütőbe tesszük és közepes lángon sütjük10-20 percig, vastagságtól függően.

Mi megraktuk sajttal, pepperonival, szalámival és genoa szalámival, majd söröcskével, Snirnoff Ice-szal ettük meg. Vasárnap megint pizzát csináltunk, de Kari lángost is csinált, ami mindenkinek ízlett, és ami finomabb lett mint a pizza. Tud főzni ez a Kari! ^_^

Kellemes volt, és finom. És nyugis. Bepakoltunk, méregettük a Kari bőröndjét, pakolgattuk a cuccokat, egyebek közt a faragott tollat, amit a Kari most elcsaklizott tőlem. Igen, Kari elcsaklizta faragott, szép tollamat. Remélem nem történik vele semmi.

Ma már hétfő van, Kari hazarepült és vissza térünk a szokásos dolgainkra. Karinak el kell intéznie a költöztetésünket Óbudára, cuccainkat átvinni Palotáról. Nekem még vergődnöm kell a szakdolgozat témával és a hitelekkel. Még munka van, de egyre jobban közeledik az a nap amikor véglegesen haza megyek. :-)

Karib!

Hétvégén, ahogy előbb leírtam, lementünk Karival, kocsival a Karibi tengerpartra. Egyszerűen gyönyörű volt! Kék tenger, átlátszó vizek telis-tele élettel, lágy és langyos vizekkel amik vagy úgy habzanak, mintha szénsavasak lennének. Lágy, selymes homok terült el végig a parton, bizonyos helyeken fekete, finom, bársonyos a vulkáni ásványoknak köszönhetően. Ha az ember már belekerül a vízbe, akkor alig akarja elhagyni. Annyira  fincsi és nyugodt! De főleg olyan kevés ember van  (vagy volt amikor a Karival ott voltunk), hogy az ember nagyon is otthon érzi magát egy hamar. Körbe, körbe közben, dús növényzet van mindenhol. Magas fák telis-tele líkenekkel, pálma fák, bambusz és mindenféle olyan bokrokkal, növényekkel amiket nehéz leírni, megmagyarázni, vagy amiknek még mindig nem találtunk szól, vagy nevelt.

Az utat kora reggel kezdtük, de nem olyan korán, mint eleinte terveztük. Mivel nem voltam benne biztos, hogy majd hol kell lefordulni az útról, hogy a híres 32-es útra térjünk, ami elvisz Limón megyébe (ezt az utat is úgy fedeztem fel, hogy felléptem a Google Maps-ra és ott kerestem fel. Máskülönben itt Braulio Carrillo útnak, vagy Zurquí útnak hívják!), gondoltam jobb, ha minél előbb elindulunk, hátha tévedünk és vissza kell valahol fordulni. A végén nem is tévedtünk el, szépen megtaláltuk az utat és hegyek között elvezettünk a Karib felé. Oké, a Kari vezetett, valamennyire szerpentínos volt az út, majd Kari elkezdett nyavajogni, hogy minden más vezető majom és marha, és lassú és egyebek. A végén, már nem is volt kedvem elkérni a saját kocsimat vezetésre, nehogy most azért kezdjen el nyavajogni, hogy miért megyek lassan.Hát igen, Kari egy elég agresszív, senkivel-sem-elégedett, mindenkibe-belekötős vezetőnek nyilvánosult hosszabb utakon. Ki hitte volna, ugye? De ez van.

Szokás szerint (legalábbis a Costa Ricai szokás szerint) útközben megálltunk egy picike kis - hogy is mondjam? - megálló/kajálda szerűségnél, nagyon szegényes és egyszerű, ahol megreggeliztünk. Gallo pinto Karinak és mangó üdítő, sült sajt és kézzel, helyben készített tortilla aguadulce-vel (forró tejben vagy forró vízben oldott nem kifinomított cukornád cukor) nekem. Kellemes volt a hangulat, nyílt és nagyon egyszerű és tiszta. Eszembe jutottak a  nemrégiben felfedezett - vagy lebukott? - helyzetek, ahol híres, méregdrága éttermeket a főváros közepében azért csuktak be, mert annyira koszos és egészségtelen volt a konyhájuk, hogy több ember bele is betegedett, a tulajdonos pedig csak valamilyen vírus járványra fogta. Hogy lehet, hogy egy ilyen picike, szerény kis hely jobban tudjon ügyelni a tisztaságra, mint egy "előkelő", drága, menő hely? Itt egy picit elidőztünk, pihentünk, majd mentünk tovább.

Egész idő alatt kihasználtuk a technológia szépségét, és amennyire lehetséges volt, a Google Maps segítségével néztük merre kell menni. Limónban egy picit eltévedtünk, főleg azért, mert nem ismerem a város (persze, mert nem ott élek!), de kérdezgetve könnyen rátaláltunk az útra (Google Maps nem mutatja merre van az adott út iránya, tehát véletlenül ellenkező irányba lehetne fordulni, mint ami megengedett). Limónból lekanyarodtunk egy rövid megállás után, Puerto Viejo felé, a Karib egyik legszebb része felé, ahol igazán elképesztő partok vannak, köztük az egyik kedvencemmel, ahol a homok fekete. Az út nem volt egyszerű, mivel nagyon rossz állapotban volt, de kevés volt rajta a kocsi. A szállásunk megtalálása is egy kis kaland volt, de egy kis vezetés után rátaláltunk. Egy kellemes fából épült hely volt nagyon gusztusosan  felépítve ami egy Spanyolhoz tartozott, addig a napig, ugyanis épp eladta egy Amerikai fiatal párnak. Kihirdetett eladási ára US$220.000,- volt, de ki tudja a végén mennyiért adta el.

A szobák picik de nagyon kellemesek voltak, gyönyörűen berendezve, minden szép és funkcionális. Kihasználva a helyet talált egy olyan jó megoldást a szekrényre, ami egyszerűen zseniális és gyönyörű volt. Alapvetően egy pultnak felszerelt deszka volt az ajtó mellett ami a kis keskeny fürdőszoba egyik oldalától a másikig ment - totál kihasználva, hogy keskeny és egy 20-25 cm helyecske maradt volna az ajtó és a fal között -  fölötte pedig egy rúd és rajta fogasok (vállfák). Ki gondolt volna ilyenre? És voilà ! nem is kell egy nagy beruházás, csak egy maradék deszka és egy rúd. ^_^ A pici hely a szobában sem jelentett nagyobb gondot, mivel volt egy kellemes terasz ahova le lehetett ülni olvasgatni miközben egy picike kútból csordogált a víz, a madarak pedig komolyan ott röpködtek a levelek és fák között.

Karival felkutattunk, talán három különböző partot, mindegyik más volt, mindegyik egyedi volt. Volt ahol a Kari töménytelen halakat látott, volt ahol alig látott valamit. Én nem ezeket néztem, persze, én csak a vízben gyönyörködtem. ^_^ Imádni való ez a hely. Az Amerikai fiatal pár akik megvették a szállót (egyébként inkább Lodge mint szálló, ugyanis csak négy szobája volt, nem volt étterem se bár, se medence) mondták, hogy az volt az álmuk, hogy letudjanak jönni a Karibra élni. Érdekesen voltak ezek az Amerikaiak, talán túl fiatalok, talán... nem tudom. Túl sok álmot véltem látni szemükben, kevés realitást, de aztán ahogy elmagyaráztak, hogy majd hogy akarnak változtatni a helyen... ja, két kis butuska szőke a láthatáron. Nem az összhang, hanem a modern, szennyező kényelem járt a fejükben. Hamarosan tervezik leépíteni a kellemes, egyedi mediterrán-karibi jelleget, a kellemes, természetbe nyúló érzést, hogy valami otromba, nagy méretű, Hawaii stílusú rémséget faragjanak. Izgatva kérdezgették tőlem mint gondolok a helyről, mint akinek muszáj a többiek elismerését megnyerni. Ez lesz a helynek az átka.

Elbeszélgettünk erről, a Karival, és ő is egyetértett benne, hogy otrombaságra készülnek.

Puerto Viejo tele van amerikaiakkal, külföldiekkel, addig a pontig, míg több helyen szinte csak angolul lehet megszólalni. Elgondolkodtam, hogy talán ezért tetszik ez a hely ennyire Alenak: olyan mint külföldre menni, de nem kerül annyiba.

Karibról, Karinak megtetszett, tehát remélhetőleg még jönni fogunk, de legközelebbi alkalommal én is vezetni fogok, hogy legalább az út egyik részében ne keljen a Kari morgását hallani. Majd mondom neki: "Nézd a növényeket!" ^_^

(*) Sokkal több kép van, és ezeket fel is tettem a Facebook oldalamra, és az iwiw-re. ^_^

Hétvégi Tervek

Karinak már csak egy hete, két hétvége marad a Costa Ricai ez alkalmi ittlétéből. Csak most  hétfőn kezdi el majd a spanyol órát (amit az első hétfőtől kezdve elkezdhetett volna) és érdekes lesz megnézni hogy reagál rá. Persze, ez azt is jelenti, hogy csak egy hetet fog tanulni, de már csak ennyi ideje maradt ez alkalommal. Szintén csak egy hetem van kocsi gyakorlásból, tehát egy hét még gyakorlat Karival és utána magamra maradok!! :-S Ilyenkor emlékszem Laura barátnőmre és arra gondolok, hogy ha ő is tud, én is tudok. (Persze, Laurának automatikus kocsija van, nekem váltós, de nem ez a pláné.)

Közben most, ezen az utolsó előtti hétvégén Kari végre meg fogja ismerni a Karibi tengert. A Patty, rice-n-bean földje, mind kaják amiket Kari nagyon szeret. Itt lemegyünk az egyik legszebb partra, Puerto Viejo, ahol majd megszállunk egy hangulatos lodge-ban, Physis Lodge. Ezekről majd rengeteg képet csinálunk és majd felteszem, hogy láthassátok itt is és a Facebook-on. Talán az iwiw-re is!! ^_^

Ja, ha tudni szeretnétek, igen, Kari megpróbált meglocsolni, de nemet mondtam és nem locsolt meg. ^_^ Azért kapot csoki tojást ^_^.

Vége a Szent Hétnek, és már mennem kell dolgozni holnap. Holnap Magyarországon Húsvét lesz, locsolással és ünnepnappal, de nekünk itt már nem ünnep, ugyanis mi egy egész héten keresztül ünnepeltünk. A program holnapra koránkelés, munka, négy különböző projekttel dolgozni, megnézni megérkezett-e a Kari első Amazon.com-os rendelése, feladni egypár képeslapot, belekezdeni egypár levélbe, beszélni a Miléval a szakdolgozatról, dolgozni a szakdolgozat összefoglalásán és a slideshow-on amit készíteni kell, majd elmenni a fogorvoshoz, gyakorolni egy picit a vezetést, ha a Kari csomagja megjött, elmenni érte, és hazajönni pihenni.

Vége a pihenésnek, a meditálásnak, kezdődik megint a munka.

Milyen Volt Panama Város

Tegnap jöttünk vissza Karival Panamából sok érdekes megfigyeléssel, amikből most egypárat megosztok a nagy közösséggel, aki ezt a blogot olvassa (igen, mind a NÉGY emberrel ^_^). Kezdjük csak azzal, hogy nem voltunk ott sokáig, csak három éjszakát, ami alapvetően csak két teljes napot hagyott a kutatásra és mindenféle turistáskodó kirándulásra. Én voltam ott vagy 11-12 évvel ezelőtt, de a körülmények mások, amiért, hát az amire emlékeztem nem volt elég jó, hogy akármit is kezdhessünk vele, tehát alapvetően ketten voltunk ott akik nem tudtunk sokat a városról, se arról, hogy hogyan menjünk egy helyről a másikra. Segít, persze, hogy Panama Város nem olyan veszélyes biztonsági szempontból, mint Costa Rica, de nem segít, hogy minden vörös lámpánál van legalább egy darab Fast&Furious taxis aki 80+ Kmph sebességgel suhan el, legyen már az zebrán ember vagy nem.

Panama Város a Csendes Óceánra néz. Szépen ki van építve mindenféle magas égkarcolóval, köztük egypár érdekes formájú, mint egy csavar formájú égkarcoló, és egy vitorla formájú épület a part mellett - de komolyan, a part mellett! - ami a híres milliomos, Donald Trump-hoz tartozik. Közben itt-ott több szegényebb kis épület van, alacsony és szemmel láthatóan lerobbant. Van egypár nagyon gazdag város rész, de igazán gazdag város rész, mint az úgy nevezett Balboa, ahol régen az Amerikaiak laktak, akik a Csatornával dolgoztak, és amit most a Panamai Állam vett át, és ahol különböző állami intézmények vannak, de ahol szintén egypár gazdagabb rétegű ember is lakik. (Úgy kell mondani? Hát a gazdagabb réteghez tartozóak, na.) Amikor mentünk a hotelunkba, a vezető néni megfigyelte, hogy a gazdag zsidó emberek, például, ott mennek át ahol kedvük tartja az utcán, és a rendőrök meg is állítják a forgalmat. Ezt láttunk is. Itt is vannak gazdag emberek, és nagyon gazdagok, is, de azokat is ugyanúgy gázolja el a hülye vezető, mint a szegényebb embert. (Már előfordult olyan is, hogy a Pénzügy Minisztert (épp azt aki tanárom volt az egyetemen), vagy volt elnököt megállították az utcán és elrabolták a kocsiját. Itt egyenjogúság van a rablások és egyéb bűntett áldozatesésben. Ez lenne az igazi "demokrácia"?)

Karival alapvetően taxival mentünk ide-oda. Ez már egymagában érdekes volt, mert egyetlen egy olyan taxit nem találtunk amibe óra lett volna. Az ember először megállapodott az emberkével, hogy mennyiért viszi, és ennyiért vitte. Persze, közben az emberek az utcán igyekeznek lelegyinteni a taxikat - még ha már van benne ember is! -  és ordibálják, hogy merre mennek. Ha útba esik, a taxi felveszi őket is és viszi! Mi voltunk úgy, hogy beült hozzánk egy gyerek, és voltunk úgy is, hogy beültünk egy taxiba amiben már volt utas. A buszok is valahogy úgy működnek - tudomásom szerint. Nincs egy adott, központilag megadott ár, csak csupa saccolás és alkudozás.

Voltunk a Flamenco Szigeten, ami egy turizmusnak szentelt sziget, egy háromból ami egy kis csücsökből kiáll és amiket egy út köt össze. Azért turizmusnak szentelt, mert ott vásárolni lehet. Nincs ott semmi, csak Duty Free boltok és Yachtok. Komolyan nincs ott semmi más az ég adta egy világon. Persze, ott vettünk négy képeslapot (amit majd arra használtam fel, hogy írjak a levelező barátnőimnek magyarázatot arról, hogy miért nem válaszoltam még leveleikre), egy tollat (ez a Karinak kellett) és L'Occitaine krémeket, alapvetően azért, mert ott fele annyiért tudtam megszerezni, mint itt. ^_^

Aztán elmentünk megnézni a Panamai Csatornát, és ennek egy turisztikai ponton, aminek az a neve, hogy Miraflores (Virágnéző). Ott a Csatorna egyik ilyen medence szerűsége van, ahova beterelnek egy hajót és vagy felengedik, vagy leengedik vízzel a következő szintig. (A Panamai Csatorna nem ugyan olyan magas mindenhol, amiért van három ponton is ilyen medence szerűség - angolul a neve "lock" - amibe lassan beterelik a hajókat egyenként huzigálva négy kis vonattal. Amint benne van a medencébe, ennek a medencének a két végén ajtó van, és vagy kiengedik belőle a vizet, ha az az irány amerre a hajó megy alacsonyabban van, vagy töltenek bele több vizet, ha magasabban van. Amikor a víz eléri a megfelelő szintet, elől kinyitják az ajtókat és kiengedik a hajót, bezárják az ajtót és vissza engedik a vizet az előző szintig a következő hajónak. Állítólag a Csatorna közepén 250 méterre van a tenger szintjétől, ezért kellenek ezek a medencék.) Miraflores-nél persze fizetni kellett a belépőt, de két lehetőség volt: $5,-ért felmehettünk a kinézőre, $8,-ért mehettünk a múzeumba, a színházba és egyéb helyre. Mi, persze, kifizettük a teljes jegyet, de megjegyeztem, hogy valaki akit a Kari meg én ismerünk, csak a szimplát fizették volna ki, mert sajnálták volna a pénzt a múzeumtól.  (Egy bizonyos barátnőm és családja, ühüm...)

A múzeum nagyon szép volt, egy pici történelemmel, egy rész a természetről, ahol rengeteg kérdésem támadt, mint közgazdász és mint környezetvédő. Aztán volt egy részleg ahol a csatorna működését mutatták és egy hajó vezető kabinja volt, ahol a Kari eljátszogatott. Volt egy másik rész gazdasági adatokról ami nem volt annyira tüzetes, mint szerettem volna. A színházban megnéztünk egy videót angolul a Csatorna történetéről. A végén egy kicsit érdekes volt, mert nagyon úgy tűnt nekem, hogy el akartak egy ötletet adni, hogy a tervezett bővítés ami 2014-ben lesz kész, nem olyan jó, mint amilyennek mutatni akarják. Ezt érdemes lesz majd felkutatni.

Egyébként voltunk több bevásárló központban, ahol volt méregdrága, Krőzusnak tervezett ahol egy Columbia nadrág $85,-ba került, és olyan is ahol halomra lehetett $3,99-ért pólókat és galléros pólókat venni.  Itt a Kari úgy felvásárolt, mintha akkor látott volna életében először ruhát.

Voltunk aztán a Régi Város Részben (Casco Antiguo), ami igen szép volt, de egybe kevert rettenetes szegénységet és romantikus régies, koloniális elemeket. Ott található a Francia Követség, és nem messze tőle szakadt ajtók mögött élnek szegény emberek, hatalmas nagy szemét dombok és ketreng közepette. Itt található egy picike, gyönyörű park amiben a franciák emlékére és dicsőségére emeltek szobrokat (a Franciák kezdték el a csatorna építését a XIX. században). Apró sétányok, kilátás a Csendes Óceánra, mindenféle szépség van annak, akinek lelke együtt tud érezni a Latin Amerikai koloniális idejének különleges romantikájára, amikor a függetlenség arany volt, és az újszülött, független államok formálása nem egy hatalmas, félelmetes feladat volt, hanem egy megvalósult álom amiben mindenki örömmel és büszkeséggel vett részt.

Érdekes város, érdekes szokások és érdekes emberek. Egy az biztos, nehéz egy szempontból megállapítani, hogy fejlődtek-e vagy sem (a Costa Ricaiakhoz képest), szerintem azok, de a fejlődésük nem vette el tőlük szokásaikat. ^_^ És ez dicséretre méltó. Magyarország is tanulhatna tőlük.

Kis Kirruccánás a Szabi Kellős Közepében

"Bienvenidos a Panamá". Ezzel fogadtak ma délelőtt a Tocumen Panamai reptéren. Igen, elmentünk Panamába - amit már tudtatok - és most itt is vagyunk. Érdekes volt az egész, nem mondom, egy nehézkés web check in-nel a Copa Airlines oldalán (mert, hogy nem csak úgy lehet check in-olni, hanem fel kell iratkozni a rendszerre, majd úgy check in-olni), majd elintézni a transzfert a reptértől a hotelig. Ehhez fel kellett keresni a hotel telefonszámát, ami nem volt azon az oldalon ahol lefoglaltam a hotelt - és egyébként észrevettem, hogy sok minden amit az az oldal mondott, nem is úgy van, mint például, a transzfer nem ingyen van, ahogy az oldal kijelentette - és kiderült, hogy US$11,- ba kerül per fő (a taxi egyébként US$28,-t kér), de a végén ez is meglett. Reggel keltünk, Apu kivitt minket a reptérre, ahol élveztük a Web Check In jóságát: nem kellett sort állni - illetve, nem a nagy sort - és mivel nem volt feladandó poggyász, egyből mentünk is be a váró termekhez. Sajna már nincs olyan kártyánk amivel lemehettünk volna a VIP-be, és igazán sajnáltam, az alkoholos italok lehetőségének megszüntetését. A Kari még kérdezi minek a VIP. Ja, a rendesbe van Burger King, Papa John's (pizza) és két aszalt sütis hely. A VIP-nél van sushi, alkohol és nem tudom mi más.  

A teremben megnéztünk egypár boltot, és találtunk egy olyan faragott tollat, mint amit a Kari akar magának, csak nem olyan nagy, mint az enyém és nincs olyan hordó formájú tartója, mint az enyém. (A Kari, őszintén, az én tollamat akarja.) És ennek a tetején US$13,50-be kerül. Én kerestem Sookie-ba egy díszt, és találtam egypár álomfogót, de őszintén drágálltam az árát. Lehet, hogy majd itt szerzek valamit, vagy ha nem otthon a fura boltba, vagy a boszi boltba.

Panamába, HATALMAS sorba kellett állnunk a vámnál, ahol egy buta nő - annak ellenére, hogy COSTA RICA-i útlevelem van, fennakadt azon, hogy Magyarországon születtem, és megkeresett egy listán (ellenőrizni való országok listája), ahol többször is végignézte az Afrikai és Ázsiai országokat, Magyarországot keresve. Mit gondolt? És egyébként, is, az útlevelem Costa Ricai, nem kell rajta semmit nézni! Aztán amikor kikerültünk a transzfer néni ép elment, és úgy kellett a reptéri munkásokkal felhívni a hotelt, hogy küldjék vissza az asszonyt. Itt a gyerekek rendkívül készségesek voltak, maguktól hívták fel a hotelt. :-D Várni kellett a nénire olyan... 45 percet talán? Kellemes volt az út a hotelig. A hotelban érdekes dolog történt: nem volt meg a lefoglalásunk. Igazán nem is izgattam magam, ugyanis tudtam, hogy a szállás pénze le lett vonva a számlámról, tehát a hotelnek rohannia kellett ezt elintézni. Közben Karival felmentünk a tetőre (a legmagasabb emeletre, ami félig a tetőre nyílik) ahol egy picike étteremben ettünk egy picit és ahol Kari megkóstolta az egyik helyi italt: Seco Herrero, egy rum szerűség. Másfél órával utána lementünk és minden rendeződve lett. Kellett is, másképp, hogyan tudtak volna transzfert küldeni? Nem logikus. :-D Szerintem a csaj nem is tudja hogyan működik a gép. :D

Ez az első nap, még nem láttunk semmit, de majd fogunk :-D