Nemrég vettem észre, hogy egész júliusban nem írtam ide semmit, pedig lett volna miről írnom. Bocsi azért, majd megpróbálom behozni, de nem igérek semmit. Főleg nem most miután a saját netbook-om - Björn - nem hajlandó magyar billentyűzetet létrehozni nekem. Na, talán majd otthon Gyuszi tud a fejével beszélni. De most viszont van egypár dolog amiről mesélni szeretnék.
Tavaly, amikor úgy döntöttem, hogy megyek dietistához - ugyanis tudni illik, a munkahelyi doki már egy ideje azzal noszogatott, hogy mennem kell, hogy már túlsúlyban vagyok és nem tudom mi - volt itt egy lány - a főnököm barátnője - aki velem egyidős és aki akkoriban rengeteget lefogyott. Ez egy elég érdekes csaj, egy amolyan aki szeret fontoskodni és fontos emberekkel körülvenni magát és csillogni. Munka tudas szempontjából nem igazán... hogy mondjam... "okos", de nagyszerűen tudja tettetni magát, tudja kivel kell a dolgokat megcsináltatni és tudja mikor mit mondjon, hogy úgy nézzen ki mintha rengeteget tudna és a magasabb körökbe lenne beavatva. Nem kevesen is, azt szokták mondogatni róla, hogy alapvetően a térdén kúszott fel jelenlegi poziciójára. Tény ami tény, ez a lány rendkívül ügyel a hostess szerepnek megfelelni, és tökéletes feleség magatartást szeret felvenni.
Na, tehát, az a pláne itt, hogy egy a lány olyan tíz évvel ezelőtt csinos volt, szép alakja volt és sokat adott erre (tudni illik, a főnököm nős ember, tehát a barátnőjének igyekeznie kell). Aztán a lány, aki akkor vele dolgozott, elkerült egy magasabb főnökkel dolgozni, majd a belső politikai helyzett elég csúnyán kipenderítette a cégből egy leányvállalatba, ami nem valami fényes kis cég, ahol elég problematikus emberekkel kellett dolgoznia. Ez nagyon megviselhette, mert amikor sikerült a cégünkbe visszakapaszkodni, rettentően el volt hízva. Mivel ezekben a körökben úgy tűnik, hogy az ész csak akadály és a hiúság minden, a lány elment a dietistához és nekiállt lefogyni. Na, igy találkoztam egyszer vele, és alig tudtam elhinni, hogy ő volt az. Nem szerezte vissza a tíz évvel ezelötti testét, de rendkívül lefogyott. Megkérdeztem kihez megy és elkezdtem járni magam is.
Én már olyan 14 hónapja járok ehhez a dietistához, és mondhatom, hogy működik. Már kb 9 kilót adtam le! Néha kevesebbett, néha többet, de azért megyek előre, a célhez. Na, mivel egy a lány rettenetesen hiú és ezzel foglalkozik, gondoltam, hogy ő biztos hamarosan manöken vékonyra fogja fogyókúrázni magát, amikor egyszer csak az az érzésem, hogy a csaj kezd visszahízni. Eleinte megijedtem, és meg is beszéltem a dietistámmal, hogy ez most a fogyokúra része, hogy egy pontban a test kezdi vissza küzdeni magát vaskosabb formájára. A dietista megmondta, hogy nem igazán, hogy a test inkább az ember lelkiállapotára reagál, vagy, mondjuk, ha nem tartja be a diétáját. Nekem fura volt az a gondolat, hogy ép ez a lány ne tartaná be, de hát jó. Utánna, a lánnyal beszélgetve - miután kénytelen volt megjegyezni mennyit adtam már le - kiderült, hogy ő már egy ideje nem jár a dietistámhoz, mert nincs igazán ideje, és inkább egy másikhoz jár, közelebb hozzá. Nem akartam megjegyezni, hogy ez az új nem igazán segít, ugyanis lassan megint visszaszerzi bálna figuráját.
A diétám, hát akik ismernek tudják, munkával jár. Minden nap felkelek félórával korábban, hogy tornázzak egy kicsit, majd minden étkezés időt igyekszem időben betartani és a megfelelő dolgokat enni. Nem nehéz, nem lehetetlen, csak tudni kell hogyan és mit kell kérni. És néha-néha enged az ember magának egy kis nem-diétás napot. Az ember azt gondolná, hogy valaki aki egy hosszabb ideig járt dietistához ezt be is tartja, de nem így van. A lány összehívott egy három napos tovább képzős programot (ez egy teljesen más tészta, és lehet, hogy majd erről is beszélek, de nem most), ami folytán az első nap úgy alakult, hogy elmentem vele, a szakertővel és két másik munkatársammal enni. Nekem erősen az az érzésem, hogy a lány nagyon próbálja elcsábítani a szakertőt, aki nem is olyan csinos, de hát spanyol, Washington-ban él és egy rendkívül jó munkája van. Tehát, elmentünk ebédelni egy közeli libanoni kis kajáldába, és hát szokás szerint a diétám előírása szerint rendeltem. Legyen elég zöldség, megfelelő mennyiség szénhidrát, fejérje és gyümölcs. Nem figyeltem arra, hogy mit kért a lány csak amikor eléje tálálták. Alapvetően szénhidrátot rendelt szenhidráttal. Az ember elengedné. ha mondjuk, feltételezzük, hogy nem tudja, hogy a hummus alapvetően szénhidrát, nem zöldség (és akármennyire is mondja, hogy ő mekkora nagy konyha zseni, mennyi minden receptet ismer, mennyi minden országnak a kajáját tudja tökéletesen elkészíteni, fogalma se volt arról mi a babaganoush...), de hát nehogy valaki aki dietistához járt ne tudná, hogy a pita kenyér és a sült krumpli szénhidrát! A fiúk kiváncsian kérdezték mi mi a tányéromon, ugyanis ők, a szakertő meg én ugyanazt kértük, és magyaráztam nekik mi mi és miért egyensúlyozott.
Miközben ettük, és a lány járatta a száját rendkívül nagy sületlenségeken, elnézegettem és arra gondoltam, hogy lehet az, hogy megint elengedi magát. Most, hogy magam is diétázom, tudom milyen nehézségek vannak a lefogyással. Igen, megértem a lelkiproblemákat, hogy talán nincs ideje, talán ez van meg az, de hát, nem lesz az ember attól szomorúbb, hogy kicsit több zöldséget pakol a táljára. Miért muszáj elhanyagolni azt amiért olyan keményen küzdött? Hát nincs mégmindig ugyanabban a helyzetben? Okosabb már nem lesz, de legalább lehetne egészségesebb, nem? Akkor eszembe jutott, hogy sok ember úgy szokott lenni a dolgokkal, hogy amikor valami nem működik, vagy nem úgy megy ahogy szeretnék, vagy teljesen megunják, akkor gyökerestől kitépik életükből. Ha rossz dolgokről lenne szó akkor jó, de sokszor jó dolgokról van szó. Megint kövérre falják magukat, mert már nem akarnak diétázni. Nem csak abba hagyják a sportolást, de aztán egyáltalán semmit se csinálnak - még a gyaloglást is kerülik, mint a pestist. Vége az egyetemnek és akkor még a könyvekről sem akarnak hallani.
A diétázás, viszont, nem olyan mint a torna: ha egyszer elhanyagolod, másodszorra nehezebb lesz elérni célodat. A lány rövid, testhez simuló ruhákban öltözködik, amik sajnos nagyon kiemelik formáját... és fehérneműjét, és hogyan ez belevág a zsír rétegébe. Egy világban ahol minden a hiúságra alapul, ezt igazából nem engedheti meg magának, viszont döntései, cselekedetei nem veszik célpontul álmait.
Hogy lehet, hogy valaki rossz döntéseket hoz folyamatosan, látván, hogy minden egyes döntésével meszebb kerül céljaitóé? De főleg, tudva a választ gondjaira, miért nem veszi azt az irányt?
Rossz döntésekről, így, eszembe jutt Szitakötő barátnőm. Neki egy nagyon jó állása volt itt a cégben, és rendkívül jól keresett. Voltak gondjai másokkal, mint mindenkinek, és aztán egyszer úgy döntött, hogy lemond. A cégünk egy leépítős programot indított, ahol az emberek lemondhattak és rengeteg pénzt kaptak. Ez főleg azoknak volt jó akik nagyon közel voltak a nyugdíjhoz, ugyanis a munkapiac nem valami fényes. Jobb, persze, mint Europában, de nem olyan, mint régebben volt. Szitakötőnek volt egy terve, ugyanis a húga meg ő rendkívül ügyesek, és gyönyörű ékszereket csinálnak, aztán akkor szappanokat, testkrémeket és ilyeneket csináltak. A családja nem tartotta jó döntésnek, de hát ő belevágott. Három évvel utánna, Szitakötő elég ramatyul áll. A kis cége nem jött be, és most munkája sincs. Valahogy összehúzódik, alkalmi munkákat szokott csinálni, de hát már nem ugyanaz mint régen, amikor évi háromszor repült Mexikóba, utazgatott az Államokba és föl-alá Dél Amerikában (aki nem tudja, Dél Amerika az minden ami PANAMA alatt van, nem az USA alatt!).
Habár a bálna lány és Szitakötő helyzete teljesen más, tulajdonképpen mind a két helyzet ugyanaz: döntések és következmények. Ahogy ezen goldolkodtam és hírtelen mind a két helyzetet magam előtt láttam, észrevettem, hogy tulajdonképpen mind a kettő ugyanazt tette: szemet hunytak a valóságnak és inkább hittek a mindenféle "élet-egyetem-tudás" zagyvaléknak, és ez alapján léptek. Hányszor nem vétkeztünk mi magunk így? Áltatjuk magunkat olyan olcsó közmondásokkal, mint "aki nem kockáztat, nem nyer", vagy "bátrakat segíti a szerencse" (Vergilius), vagy csak azzal, hogy "hinni kell", és belevágunk valamibe anélkül, hogy alaposan kikutatuk volna, vagy lenne egy működő B tervünk. Érdekes módon, sok emberről akik így, "hisznek" hallottam. hogy siker eseteket idézgetnek, hogy saját kockáztatásukat alátámasszák. Steve Jobs hitt, Bill Gates hitt, és ezrével tudják a neveket olyanoknak akik ezt vagy azt a nagy márkát létesítették, és hát, ha azoknak is működött, akkor nekik miért nem? Nekem fura, hogy egy minimális statistikát nem alkalmaznak és nem számítják ki, hogy azok közül akik hisznek, mekkora annak a lehetősége, hogy be is valjon. Mert legyünk őszinték, Steve Jobs és Bill Gates csak kettő van (volt), de ország elnök több ezren, és tudjuk mind milyen nehéz azt a munkát elkaparintani. Na, akkor miért lenne könnyebb hinni mindennek szembe, csak hinni és sikert aratni?
Itt nem az a pláne, hogy ne törekedjen az ember, arrül van szó, hogy kutatni kell, a célt szemelőtt tartani és akkor lépni amikor már helyen áll a B terv. Igen, sok kellemetlen, beléthatatlan rossz dolog is tud történni, de miért töbszörösíteni a kellemetlenségeknek az eséllyél, hogy még több dolog mondhat kudarcat? Miért nem nyítni ki szemünket és megfelelően felkészülni? Nem tudom, ez még abból marad az emberekre, hogy megszokják, hogy mindig van valaki aki tartja a kezüket, mindig akad valaki aki segít, tehát nem is kell nekik maguknak igazán sokat gondolkodni ezen. Nem kell azzal törődni, hogy elveszti alakját és egészságét, ugyanis, majd akadni fog valamilyen pasi akit el tud csábítani, és az majd eltartja és minden gondját elűzi. Nem kell arra gondolni, hogy tényleg bejön a vállálkozás, mert úgyis ő maga nagyon tehetséges, vannak ismerősei akik segíteni fognak, és majd minden sikerülni fog. Igen, de szemelől vesztik, hogy az egyik évek óta férjhez akar menni, és csak olyan férfiakra akad akik csak titkos szeretőnek akarják, akármennyire is fittogtatni próbálja, hogy ő milyen jó trófea-feleség lenne, a másik pedig szemelől veszti, hogy a piac nem rohamos növésben, hanem kereslet-zsugorításban van. Az egyik elfelejti, hogy már 40 éves, hogy nem tudja sokáig fenntartani a régi státuszát, főleg a fiatalabb kis feszes libákkal szemben, a másik elfelejti, hogy idáig a kis vállalata a munkahelyi fizetéséből tudott alapanyagot szerezni.
Nem azt mondom, hogy minden döntésünk sikeres lesz, de hát, legyen azért ahhoz elég eszünk, hogy amikor egy döntésünk kudarcba fullad legalább tudjuk mondani azt, hogy mi azért komolyan kikutattunk és igazán megtettünk minden tőlünk tehetőt, hogy sikeres legyen. Legyen ESZÜNK a döntéshozásba, mert utánna tudunk mindekit hibáztatni, de legbelül magunk tudjuk jól ki a ludas.
