Ma történt velem valami igazán fura ami elgondolkoztatott. Nemrég találtam az Interpals oldalon keresztül egy levelezőbarátot - egy magyar férfit - aki angolul akart gyakorolni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk - én én azért magyarul is tudok beszélni! - folyamatosan csak angolul, vagy angolul és magyarul leveleztünk. Eleinte minden rendben volt és nagyon élveztem a beszélgetést.
A férfi mesélt egy kicsit a családjáról, de nem mondott sokat magáról. Aztán kiderült, hogy füllent dolgokról amiknek semmi értelme nem volt. Milyen és mennyi nyelvet beszélnek gyerekei és ilyenek. Hogy valaki miért tennei ilyet, az számomra érthetetlen. Aztán el kezdett engem felkutatni az Interneten, és olyan adatokra jutott, amik igazán nem hozzáférhetőek olyan emberek számára akik nem a barátaim. Ez egy picit meghökkentett, tehát szóltam neki.
Lassan a beszélgetés kezdett akadozni és ez a férfi folyamatosan kezdte lehordani magát. Mindig olyanokat mondott, hogy neki nincsenek érdekei, ő nem érdekes, ő nem olyan tanult, mint én, hogy én milyen jó vagyok, hogy olyan emberekkel is beszélek, mint ő, és sose éreztetem velük, hogy nincsenek a szintemen... Ez annyira furcsa volt, mert hát nem arról szól egy barátság, hogy mindenki méricskéli milyen diplomái vannak, vagy vizsgálják egymás tudását. Egy baráttal az ember az élet dolgairól beszél, és erről mindenki tud, aki csak él.
Leveleiben kezdett egy kicsit egy valamennyi elégedetlenség és társalmi erőszakosság is beszivárogni. Talán a megfelelő szó nem az "erőszak", de mindenesetre erős volt az elégedetlenség. Tudom, hogy a helyzet nem jó otthon, de látása rettentően sötét volt mindenről, és nehéz volt boldogabb témékra vinni. Szavaiban láttam azt a szokásos magyar módott, ami szerint a magyarok olyan nagy előszeretettel koncentrálnak arra ami negatív, ami rossz, és egyre jobban csak belemélyednek ebbe a lyukba. Beszélgetéseimben szeretem amikor az ember felfigyel a rosszra, de aztán a pozitívat is megkeresi, amikor álmodik jobb lehetőségekkel és lehetséges megoldásokkal. A magyarok - úgy tűnik - csak is a rosszban szeretik látni magukat, és akármilyen rossz is a helyzet, még rosszabbnak szeretik képzelni.
Amikor a levelezés már kezdett nagyon sötét lenni, igyekeztem elterelni más témákra. Aztán ez a barát kezdett nagyon sokat és nagyon gyakran írni. Én igyekeztem nem strapálni magam, és csak akkor válaszolni amikor van rá időm és mondani valóm. Aztán egy nap alatt már három levelet is küldött. Három külön, kissebb levél, de hát az összhatás olyan fura volt. Levele alján, nem volt olyan megjegyzés miszerint telefonról küldte volna, tehát ezeket mind egy számítógépről küldte. Komolyan nem tudtam mire véljem. Felkutat engem a neten, barátaimat is végig kutatja, füllent családjáról, nem mond semmit magáról, és mindent amit mond az csak önkicsinyítő.
Aztán ma kaptam tőle egy levelet amiben véget vett barátságunknak, alapvetően azért, "mert túl okos vagyok hozzá". Na, ez tényleg mident tetőz!
Erről eszembe jutott valaki akivel régebben barátkoztam, aki egyszer azt mondta, hogy nem tetszett neki a Kari, mint párom, mert "a Kari nem volt az én szintemen és én jobbat érdemlek". Nem értem mi lehet a magyarokkal, hogy azt hiszik, hogy az emberek csak a külsőségek áltál mérhetőek fel. Egy ember nem jobb egy másiknál, mert több pénzt keres, vagy mert nemes vére van, vagy mert nem tudom milyen diplomája van. Ezek mind külsőségek. A pénz az csak egy csere és mérték eszköz amit az emberek az élet EGY terén használunk. Az hogy ki honnan származik, az nagyon keveset nyom abban, hogy ki milyen. A gének csak egy apró része annak, hogy ki milyen emberré formázza magát. Aztán a diploma, az csak egy döntés az életben. Nem mindenhez kell diploma és nem ezért lesz több vagy kevesebb egy ember.
Emlékszem, hogy az az ember aki annyira lenézte a Karit, annak ellenére, hogy neki diplomája van, fele olyan jó és becsületes nincs mint a Kari. Ennek ellenére, úgy tűnik, hogy otthon elterjedt az az elképzelés, hogy az olyan ember aki műveltebb és diplomái, pénze és megfelelő családja van, az többet ér, mint a többiek, és aki nincs a "szintén" annak nincs is joga egy ilyen "magasabb" emberrel beszélgetni. Igen, én a szocialista időkben születtem, és azt hittem volna, hogy az emberekbe talán belerögződött az a gondolat, hogy mindeki egyforma és mindenki ér mint ember. Ennek ellenére, egy kicsavart, mérgező földesúr-jobbágy mentalitás maradt meg ami álltal egy kis csoportocska a hatalmon tiporni tudja a nagy többségeket, kifosztani őket, elvenni tőlük a tudást, a kenyeret és az eszközöket, gyerekeit butítani, hogy majd újra az iga alá kényszerítség.
Miért kell ebben élni? Miért nem lehet ebből a hülye mentalitásból kitörni?
