A heti egy post-ból mintha havi kettő lett, de ez van. Sajnálom kedvesek, de valahogy fontosabb volt most nekem az angol bloggom, és inkább annak szenteltem gondolataimat. Ugyanakkor, most elgondolkodásra jutottam ezzel a bloggal kapcsolatban. Most itt vagyok már Magyarországon, ahol mindenki magyarul beszél, és ahol magyarul beszélő új barátaim lesznek. Már lassan talán nem csak a Kari, a Marcsi Mama, a János papa és a Gyuszi olvasnak engem (és az az egypár titkos olvasó! Sziasztok!!! ^_^), hanem egy egyre nagyobb és nagyobb közönségnek lehetnének kitéve a gondolataim. A TITKOS gondolataim! Mert míg Costa Ricában voltam, ki olvasta volna a magyar bloggomat aki majd jöhetett volna másnap nyavajogni, hogy miért gondolom, hogy ez meg az?
Most hova menjek azokkal a gondolatokkal amiket fel akarok bloggozni (mert az embernek van olyan titkos gondolata amit jobb inkább az internet sötét kamráiba rakni!) de főleg milyen nyelven? Franciául?? (még lehet...) Tehát, ja, ez is foglalkoztatott a napokban.
Ma viszont valami más ok miatt jöttem ide kipakolni a szívemet és a lelkemet.
Mint minden jó kislány, ma elmentem a templomba. Kicsit későn értem be, de semmi gond, a beszédhez még nem ért még a lelkész és még csak akkor kezdte el nyávogni a közönség a mindenféle énekeket. Nem mindenkinek van éneklő hangja, de van egypár aki olyan lelkesedéssel és élesen énekel mintha operai kórusban szerepelne, és észre sem veszi, hogy két szembekerülő, területét védő kandúr sokkal kellemesebb hangot tud kiadni. szeretek templomba menni, de ezt a részét nagyon nem szeretem, és nem csak a fülsértő hangokért amiért legszívesebben odafordulnék a kipipiskedett, álszent arcú hölgyhöz, hogy "hölgyem, kérem halkabban! Most csináltattam meg a szemüvegemet!", de még azért sem, mert a zene sem annyira jó és a szöveg nem egyezik meg azzal amit hiszek.
Nagyapámékat nem láttam akkor, de semmi gond, én ott voltam, ültem és élveztem a beszédet. A végén összefutottam velük és a nagynéném boldogan mesélte az egyik néninek, hogy most már nem látogatóban vagyok itt, hanem örökre! ^_^ Ez nagyon jó esett, és az is jól esett, hogy biztattak a munkatalálásban. ^_^
Kicsit utána azért nem lett olyan jó a dolog. Felmentem a nagyapámhoz ebédelni és miután pesszimista munkalehetőségi nézeteit megosztotta velem - és én pozitívan és reményteljesen válaszoltam neki - elkezdett faggatni a házassági terveimről. Mondtam neki, hogy nincsenek, hogy nem áll szándékomba megházasodni, mert én nem vagyok olyan házasság-féle ember. Nagyapám család, tehát még megengedem neki, hogy ilyenekről kérdezzen, máskülönben az lett volna a válaszom, hogy az az én magán életem és csak rám és a Karira vonatkozik. Az is. Na, a nagyapám rázendített arra a régi, elavult számra, hogy "bűnben élek" és "az Isten ezt gyűlöli a legjobban" és "vagy a házasság vagy az Isten" és százezer ilyen nyavaját. Szívem szerint mondtam volna, mit gondolok, de ez rá nem szokott hatni, tehát csak "jó, jó"-val elintéztem. Igen ám, de ő aztán kergetett az egész lakáson keresztül a folyamatos "Isten bosszújával" és "mennyire gyűlöli az Isten" és nem tudom mi a francot, annyira, hogy aktívan kezdtem el keresni a menekülő utat. Nagy csodálatomra, alapvetően kijelentette, hogy nem tehetem be a lábamat a templomba, ha nem házasodom meg a Karival, vagy nem "áldozom fel". Hogy gondoljam meg, vagy az Isten, vagy a Kari.
Nem volt kérdés nekem: nem adom fel az Istent, és nem adom fel a Karit, mert szívemben tudom, hogy az Istennek semmi baja azzal, hogy a Karival vagyok. Az Isten teremtett engem olyannak amilyen vagyok, és ő tudja pontosan miért vagyok olyan amilyen vagyok. Plusz, végre sikerült a Karit meggyőzni arról, hogy nem egy papíron vagy pap áldásától függ, hogy szeretem vagy nem, és hogy nekem jobb tudni, hogy kötelek nélkül vagyok vele, saját akaratomtól, és mindennap elmehetnék, de azért vagyok vele mert mindennap vele választok lenni, mint felkelni minden nap azzal a tudattal, hogy azért vagyok vele, mert nem mehetek máshova, mert zárva előttem minden út és hozzá vagyok bilincselve. És az Isten ezt is tudja, és a Karin, az Istenen és rajtam kívül, ki másnak kell erről tudnia? Senki másnak.
Az választom gondolni, hogy a nagyapám maradi, primitív szemléletével, csak a jót akarja nekem, és aggódik, és halálos komolysággal hiszi el azt a sok marhaságot amit elmondott. Tudatosan választom nem azt hinni, hogy haszontalan öregember akinek folyamatosan panaszkodnia kell, és nem boldog ha a többiek nem érzik rosszul magukat körülötte. Ennek fényében, mivel engem az Isten kereszténynek teremtett és nem tudom magamat más vallásban jelenleg elképzelni, úgy döntöttem, hogy ha őt ennyire zavarja ez a kapcsolat amiről régen tud, akkor nem megyek vele templomba, és gondolja azt, hogy akkor pogány lettem. És ha az is zavarja, hogy "pogány lettem", akkor megmondom neki, hogy ha úgy gondolja, nem látogatom tovább, ne keljen neki ezért se szenvednie, de egy az biztos, én a Karihoz nem megyek és nem hagyom el csak azért, hogy ő jól érezze magát. Ez az én életem, nem fogom a kedvéért keseríteni vagy torzítani.
Nem tagadom, dühít, mert pontosan tudja milyen vagyok és tudja, hogy rám lehetetlen hatni kényszerrel vagy noszogatással. És miféle Istenről beszél nekem? Mi az, hogy egy bosszút álló Isten aki többre tartja a látszatokat, mint azt ami az emberek szívében van? Mi az, hogy "jobb ELVÁLNI mint 'bűnben élni'", vagy egyáltalán, jobb nem is templomba menni, mint úgy menni, hogy az ember úgy él valakivel, hogy előtte nem pénzelte le az egyházat, hogy tartson egy elavult rituálist egy magán dologról, csak azért, hogy egy társadalom aminek semmi köze a kapcsolathoz kielégítse nyavajás, együgyű beleavatkozását? Sajnálom, hogy nem tud különbséget tenni az Isten és az egyház között, hogy nem képes lelkével felismerni az Istent, de inkább bújja a mindenféle torzító könyveket amiknek egyetlen céljuk az, hogy az emberek boldogtalanok legyenek, hogy még több "segítség" könyvet vegyenek.
Sajnálom, komolyan, de az én életem az enyém és csak is én döntök benne. Ezt nem vezetheti "jobb belátása" szerint, mert itt én tudom jobban mi jó.
