Sok ember van olyan, akinek az élete elképesztően üres. Igen, lehet hogy van egy munkájuk, családjuk, gyerekük és egyéb társadalom által kitalált elem ami "teljessé" teszi az életet, mégis tulajdonképpen napjaikat nem tölti be semmi amiért érdemes lenne élni. Tengnek, lengnek vagy hülyére dolgozzák magukat, talán nyafognak is - sok nyafogó van soruk között, ugyanis miért nyafogna az akinek igazán teljes az élete? - de folyamatosan próbálják valahogy betölteni azt a kongó ürességet. Hogy jól próbálják vagy nem, hogy mástól követelik a betöltést vagy önmaguktól az más tészta.
A minap találkoztam egy barátnőmmel - sajnos egy illyes fajta ember - és leültünk beszélgetni, mert fontos mondanivalója volt. Történt az, hogy egy volt barátja - aki akkor otthagyta őt - felkereste valami munka dolgon keresztül, majd "bevallotta", hogy tulajdonképpen ő az életében az egyetlen akivel boldog tudna lenni. Ezt a történetet tulajdonképpen már évek óta hallom. Ő már ezer éve valaki mással van, van családja - nem teljesen boldog, sőt, merném mondani, hogy nem az, de ő ezt vadul tagadja - de valahogy nem tudja ezt a másik embert kiheverni.
Unalmas volt, bevallom, hogy csak erről az emberről akart beszélni, ugyanazt mesélgette nagy csillogó szemekkel, amit idáig ezerszer hallottam, majd nagy örömmel - de undort színlelve - mondta, hogy búcsúzáskor a srác megpróbálta megcsókolni. Na, itt majd megállt a szívem. Hogy tud ennek örülni?
Elgondolkodtam a barátnőmön és életén. Szorgalmas, dolgozó asszony ő és kedves, de milyen lehet igazán az élete és az önképe, hogy mások udvariatlanságát, merészségét, erőszakát ilyen boldogan veszi? Mennyire törött lehet önmagában, hogy még az erőszaknak is örül? Elgondolkodtam, és minél többet törtem a fejem rajta, annál jobban arra jutottam, hogy valahol, élete során, barátnőm elvesztette önmagát, rohamosan igyekezet betölteni az elvárt kockákat: férj, gyerekek, munka, ház, kocsi, kutya... De a kockák betöltése nem töltötte be önmagát. Barátnőm üres maradt és most már, öreg fejjel, nem is tudja hogyan kellene azt a kongó űrt betölteni, eltüntetni, és miközben sürög-forog, dobálja hisztérikusan mindent ami kezébe akad az egyre növekvő fekete lyukba, a talaj a lába alatt morzsolódik. Nem tudja miért érzi egyre rosszabbul magát. Próbál fogyókúrázni, tervezi, hogy mutogatni fogja magát apróbbnál apróbb ruhában (persze nem akartam neki mondani, hogy az olyan idős asszonyok, még ha szép is a testalkatuk, rettenetes rosszul néznek ki tini cuccokban), de semmi sem nyugtatja meg a korgást benne.
Tudom, hogy a barátnőm elveszett. Nem hallgat már az értelmes szóra, nem lát ki a fejéből, de remélem, valaki talán tud belőle valamit tanulni: akár mit is csinálsz, akármekkora is a nyomás rajtad, sose enged el önmagad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése