Pontosan Mi is a Pláné?

Ezekben a napokban otthon vannak az unokaöcsék. Nem, szemmel láthatóan nem örülök neki. Nem mintha nem szeretném őket, de annyira fárasztóak! Kivéve, persze, a Dani, aki olyan szépen el tudja foglalni magát. A többi gyerek, akik a kissebbek - mert Dani a legnagyobb - zajosak és folyamatosan valamit akarnak, folyamatosan velem akarnak beszélni/játszani vagy ki tudja mit, és hát én inkább olvasnék.

Forrás:
https://listado.mercadolibre.com.ar/

Az a helyzet, hogy a Yuly most egy kis termelő vásáron dolgozik Herediában, ahol kiállítja a pozsgásokat amiket termel. Igen, a Yuly jelenleg abban dolgozik, hogy ezeket a poszgásokat termeli és mindenféle kézműves dolgokat csinál "découpage" és "vintage" stílusban. Ezt már egy ideje csinálja, és valamennyit tud is ezzel keresni, ami jó. Otthon nagyon örülünk annak, hogy végre talált magának egy foglalkozást amit élvez és amivel szintén hozzá tud járulni a családi kötségeknek, és ezek a kis termelő/kis kézműves vásárok nagyon jól jönnek neki. Általában ezek egy hétvégét vesznek igénybe, de ez alkalommal két hétig tart, ami csak jó, főleg a karácsonyi napokban. Ennek viszont, az a háttulütője, hogy közben valahova kell tenni a gyerekeket, és az ránk marad, illetve főleg az Anyura. És négy gyerek nagyon fárasztó.

A gyerekek néha nálunk aludnak - kivéve a Felipe, aki még nagyon picike - és hát minden este vannak lefekvési csaták, mert senki se akar lefeküdni (ezeket a gyerekeket lefekvési óra nélkül nevelik...), senki se akar fogat mosni, senki se akar szót fogadni. És emellett van a ki azt mondja, hogy a gyerekek áldás? Had kételkedjem. (Nem úgy kell mondani, ugye?)

Az a helyzet, hogy az utóbbi napokban érdekes dolgok történtek. Egyszer az öcsém azt mondta Fernandónak (a második gyerek), hogy mondja el NEKEM az esti imát. Égnek állt a hajam! Miért nekem? No jó, ez kibírható, persze, nincs vele semmi gond... de miért nem a nagymamának? Miért épp a pogány nagynéninek? Nem volt belőle a végén semmi, de azért fura volt. Aztán tegnap a Yuly azt mondta az Anyunak, hogy bizonyosodjon meg arról, hogy a Fernando elolvasson két fejezetet a gyerek bibliából. Én csak nagyokat pislogtam.

Persze, mindenki úgy éli a hitét ahogy azt megfelelőnek érzi - hát ezt főleg én mondhatnám - de hát... egy picit fura nekem. Első sorban, miért csak a Fernando? Miért nem kell imatkozni a többi gyereknek, vagy bibliát olvasni? Másodszor, mi értelme imátkozni és bibliát olvasni amikor az élet többi részében nem viszik tovább a hitet? Ez valahogy egy "polc hit"-nek tűnik nekem, egy olyan hitnek ami csak valamennyi szertartásban jelenik meg, egy-két szokásban, de egyébként tejlesen másképp élnek.

Persze, lehet, hogy én vagyok az aki nem érti, vagy nem látja át jól a helyzetet, de szerintem a hit az életnek egy szerves része. Ez nem azt jelenti, hogy minden külső jelet és szertartást fenn kell tartani, de szerintem az amiben az ember hiszik, az természetesen megnyílvánul szavaiban és cselekedeteiben, nem? Talán én nem látom, mert nem élek velük és nem tudom a mindennapjuk, minden egyes kis rezzenését, de hát... fura volt.

Ígéretek és Ígergetés

Kedves Bloggocskám!

Vannak az ember életében olyan emberek akikről az ember nem is tudja pontosan miért is áll még velük szóba. Ismered az érzést? Miért van az, hogy léteznek olyan emberek akik folyamatosan nagyobbnak, jobbnak, többnek akarnak tűnni, mint amilyenek? Emberek akik valahogyan nem fogják fel, hogy minket nem érdekelt ez az egész felpakolt álca, és kedveljük őket olyannak, amilyennek látjuk... Vagy lehet, hogy mi is rosszul láttuk őket?

Mert aztán jön a bunkó viselkedés. Amikor már nem tudnak minket elkápráztatni kitalált történeteikkel, felfújt sikereikkel, túlméretezett gondjaikkal, személyes sértésnek veszik, hogy nem sajnáljuk vagy irigyeljük őket. Megbocsáthatatlan gúnynak veszik, ha az ember azt mondja nekik: "de hát én téged olyannak szeretlek amilyen vagy". Annyira utálják magukat, hogy megtagadják maguktól még az igaz, őszinte, baráti szeretetet?

Hát igen, kedves Bloggocskám, ilyen is létezik. Fura, nem?

Na, az a helyzet, hogy van egy barátom. Rég nem láttam, most nemréh futottam össze vele, és az az érzésem, ő arra számított, hogy majd megint szemelől veszít. Így hát mesélt nekem egy cifra tündérmesét az életéről. Benne volt minden szokásos összetevő amit minden nagyravágó pasas bele szokott adni történetébe, hogy egy zseninek mutassa magát aki jobb mindenki másnál, DE mások rosszvoltából lejjebb sülyedt életében. Igen ám, de az a baj, hogy én nem léptem le a színpadról egyből, hanem ott maradtam, beszélgettem itt-ott emberekkel, többször is belefutottam, és mivel elhittem, hogy amit mesél az igaz, itt-ott felkutatgattam (nagy akadémikusnak adja ki magát, így hát felkutattam cikkjeit és elolvastam őket). Lassan de folyamatosan kiderült, hogy hát nem úgy áll a dolog ahogy azt ő beállítja.

Tudom, hogy egy ilyen embernek az önbizalma olyan törékeny, mint egy habcsók, tehát nem mondtam neki, hogy mennyire gagyi a kutatása, de megmondtam neki, hogy hát örülök, hogy összefutottunk, miért nem megyünk egyszer kávézni és beszélgetni. Ja, nem tud, mert a felesége olyan nagyon féltékeny. O... k.

Beszélgettünk még egy párszor és tett minden féle ígéretet. Persze, menjünk ebédelni, jaj nem tud. Beszélgessünk holnap, jaj nem tud... De ő mindig betartja az ígéreteit... ígérte. Ühüm... Azokat amiket önmagának tett, azokat is betartja?

Most már kezd saját fantázia világába is belegabajodni, és sejtem, hogy nem a feleséggel a baja, hanem azzal, hogy nagyon kezd leégni előttem. Könnyebb egy olyan ember előtt tettetni a tudóst, a sikeres akadémikust, aki nem érti ő miről is beszél. Én, sajnos, értem. Én észreveszem. Én sakkba teszem.

Túl Okos?

Ma történt velem valami igazán fura ami elgondolkoztatott. Nemrég találtam az Interpals oldalon keresztül egy levelezőbarátot - egy magyar férfit - aki angolul akart gyakorolni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk - én én azért magyarul is tudok beszélni! - folyamatosan csak angolul, vagy angolul és magyarul leveleztünk. Eleinte minden rendben volt és nagyon élveztem a beszélgetést.

A férfi mesélt egy kicsit a családjáról, de nem mondott sokat magáról. Aztán kiderült, hogy füllent dolgokról amiknek semmi értelme nem volt. Milyen és mennyi nyelvet beszélnek gyerekei és ilyenek. Hogy valaki miért tennei ilyet, az számomra érthetetlen. Aztán el kezdett engem felkutatni az Interneten, és olyan adatokra jutott, amik igazán nem hozzáférhetőek olyan emberek számára akik nem a barátaim. Ez egy picit meghökkentett, tehát szóltam neki.

Lassan a beszélgetés kezdett akadozni és ez a férfi folyamatosan kezdte lehordani magát. Mindig olyanokat mondott, hogy neki nincsenek érdekei, ő nem érdekes, ő nem olyan tanult, mint én, hogy én milyen jó vagyok, hogy olyan emberekkel is beszélek, mint ő, és sose éreztetem velük, hogy nincsenek a szintemen... Ez annyira furcsa volt, mert hát nem arról szól egy barátság, hogy mindenki méricskéli milyen diplomái vannak, vagy vizsgálják egymás tudását. Egy baráttal az ember az élet dolgairól beszél, és erről mindenki tud, aki csak él.

Leveleiben kezdett egy kicsit egy valamennyi elégedetlenség és társalmi erőszakosság is beszivárogni. Talán a megfelelő szó nem az "erőszak", de mindenesetre erős volt az elégedetlenség. Tudom, hogy a helyzet nem jó otthon, de látása rettentően sötét volt mindenről, és nehéz volt boldogabb témékra vinni. Szavaiban láttam azt a szokásos magyar módott, ami szerint a magyarok olyan nagy előszeretettel koncentrálnak arra ami negatív, ami rossz, és egyre jobban csak belemélyednek ebbe a lyukba. Beszélgetéseimben szeretem amikor az ember felfigyel a rosszra, de aztán a pozitívat is megkeresi, amikor álmodik jobb lehetőségekkel és lehetséges megoldásokkal. A magyarok - úgy tűnik - csak is a rosszban szeretik látni magukat, és akármilyen rossz is a helyzet, még rosszabbnak szeretik képzelni.

Amikor  a levelezés már kezdett nagyon sötét lenni, igyekeztem elterelni más témákra. Aztán ez a barát kezdett nagyon sokat és nagyon gyakran írni. Én igyekeztem nem strapálni magam, és csak akkor válaszolni amikor van rá időm és mondani valóm. Aztán egy nap alatt már három levelet is küldött. Három külön, kissebb levél, de hát az összhatás olyan fura volt. Levele alján, nem volt olyan megjegyzés miszerint telefonról küldte volna, tehát ezeket mind egy számítógépről küldte. Komolyan nem tudtam mire véljem. Felkutat engem a neten, barátaimat is végig kutatja, füllent családjáról, nem mond semmit magáról, és mindent amit mond az csak önkicsinyítő.

Aztán ma kaptam tőle egy levelet amiben véget vett barátságunknak, alapvetően azért, "mert túl okos vagyok hozzá". Na, ez tényleg mident tetőz!

Erről eszembe jutott valaki akivel régebben barátkoztam, aki egyszer azt mondta, hogy nem tetszett neki a Kari, mint párom, mert "a Kari nem volt az én szintemen és én jobbat érdemlek". Nem értem mi lehet a magyarokkal, hogy azt hiszik, hogy az emberek csak a külsőségek áltál mérhetőek fel. Egy ember nem jobb egy másiknál, mert több pénzt keres, vagy mert nemes vére van, vagy mert nem tudom milyen diplomája van. Ezek mind külsőségek. A pénz az csak egy csere és mérték eszköz amit az emberek az élet EGY terén használunk. Az hogy ki honnan származik, az nagyon keveset nyom abban, hogy ki milyen. A gének csak egy apró része annak, hogy ki milyen emberré formázza magát. Aztán a diploma, az csak egy döntés az életben. Nem mindenhez kell diploma és nem ezért lesz több vagy kevesebb egy ember.

Emlékszem, hogy az az ember aki annyira lenézte a Karit, annak ellenére, hogy neki diplomája van, fele olyan jó és becsületes nincs mint a Kari. Ennek ellenére, úgy tűnik, hogy otthon elterjedt az az elképzelés, hogy az olyan ember aki műveltebb és diplomái, pénze és megfelelő családja van, az többet ér, mint a többiek, és aki nincs a "szintén" annak nincs is joga egy ilyen "magasabb" emberrel beszélgetni. Igen, én a szocialista időkben születtem, és azt hittem volna, hogy az emberekbe talán belerögződött az a gondolat, hogy mindeki egyforma és mindenki ér mint ember. Ennek ellenére, egy kicsavart, mérgező földesúr-jobbágy mentalitás maradt meg ami álltal egy kis csoportocska a hatalmon tiporni tudja a nagy többségeket, kifosztani őket, elvenni tőlük a tudást, a kenyeret és az eszközöket, gyerekeit butítani, hogy majd újra az iga alá kényszerítség.

Miért kell ebben élni? Miért nem lehet ebből a hülye mentalitásból kitörni?

Még egy Próba Ugyanabból

Forrás: Google.com

Szombat egy nagyon érdekes nap volt számomra. Szombaton volt a szakdolgozatom elő-védése és szombaton volt az egyik barátnőm születésnapja. Általában mindig ezzel a barátnőmmel szoktam tölteni születésnapunkat, de valahogy az utóbbi időben nagyon nem találkozunk, amiért gondoltam, hogy talán nem is fogunk ezen a napon találkozni. Nem mintha gond lenne, ugyanis már rég alig találkoztunk és hát nekem más dolgom is volt.

Szombat reggel felköszöntöttem, majd én voltam az aki megkérdezte, hogy vannak-e tervei a születésnapjára. Mondta, hogy igen, hogy majd egy masik közös barátnővel el akarnak menni vacsorázni, majd meghívott, hogy menjek. Mondtam neki, hogy van előtte egy egyetemi programom és csak hatkor leszek kész. Kicsit hideg volt, de ok.

Egyetem után felhívtam és szóltam, hogy itt meg itt leszek (egy olyan helyre mentem ahol tudok várni és ingyenes a parkolás) és megint az volt az érzésem, hogy nem tetszett neki. Barátnőm mondta, hogy a másik barátnője már megy érte, és majd mennek előbb egy másik helyre, egy boltba, egy bizonyos parfümöt venni. Ez kb 5 óra tájt volt. Hatkor írtam neki egy üzenetet, hogy küldje el az étteremnek a nevét, ahova majd megyünk. Nem válaszolt.

Fél nyolckor már nagyon megelégeltem magam, mert hát már két és fél órája vártam rájuk és se szó, se beszél, és nem is küldték el az étterem nevét. Akkor épp egy könyvet olvastam, és már a végén jártam, tehát gondoltam, hogy nyolcig maradok ott (mert kértem egy kávét és meg akartam inni), és majd felpakolok és megyek. Hát épp beszélgettem Laurával és meséltem neki a helyzetet, amikor három negyed nyolckor elkezdek üzeneketek kapni a másik kettőtől. Hogy nagyon sájlálják, hogy már félórája próbálnak egy UBER-t hívni (tehát olyan negyed nyolckor...) de nincs semmi, hogy nem tudok-e én értük menni. Ettől nagyon feldühödtem, mert még nem is volt bennük annyi kedvesség, hogy az előző üzenetemre válaszoljanak, nem is azért hívnak, mert szólnak, hogy késnek, hanem azért, hogy menjek értük. Hát ez szép. Nem válaszoltam, hanem fogtam magam és hazamentem.

Amikor végre beszéltem velük, azt mondtam, hogy sajnálom, de nem láttam az üzeneteket. A szülinaposnak pedig volt mersze haragudni rám amiért én nem veszem fel a telefont, amiért én nem válaszolok az üzeneteire. Megbeszéltünk egy találkát csütörtökre, de nagyon nincs kedvem rá. Csütörtökön már eleve lesz egy találkozóm egy ügyfelemmel, így hát azt gondoltam, hogy oda megyek, az ügyfél után pedig moziba. Nem fogom felhívnim, nem fogok üzenetet küldeni, és ha mozi után nincs ott, hazamegyek és az lesz végre a barátság vége.

Egy Fejezet Vége

Forrás: Zastavki.com

A múlt hétvégén sajnos egy olyan pontra jutottam egy barátommal kapcsolatban, hogy kénytelen voltam elfogadni, hogy a barátságunk fentarthatatlan lett. Szombat óta ez az ember már nem része az életemnek, és ezzel kapcsolatban sok gondolatom is támadt.

Akik ismernek tudjak, hogy talán két éve egy semleges ismerősöm akit családomon keresztül ismertem meg, közel került hozzám, mint barát. Ezt itt úgy akarom érteni, mint "haver", nem mint párkapcsolatban "barát". Ő lelkész, és amikor elkezdtünk barátkozni (ő ösztönözte, gondoltam, hogy azért, hogy még közelebb kerülhessen a nagyapámhoz), akkor megjegyezte, hogy tetszik neki az, hogy én nem úgy kezelem, mint egy lelkészt, hanem, mint egy "rendes embert". Más szóval, hogy megmondom neki azt amit gondolok, és nem mérem mondanivalómat azzal szemben, hogy neki mi a szakmája.

Első sörözésünk alkalmával, megkérdeztem tőle, hogy nem-e nehéz lelkésznek lenni az elvárások miatt. Ugyanis, egy mérnők munkájában mérnökösködik, de aztán haza megy és éli saját magán életét, és senkit se érdekli, hogy most ő meleg, szereti-e Lady Gaga-t vagy Metallica-t, mert ez nem befolyásolja azt, hogy most jó vagy rossz mérnök. Ez nem a helyzet egy lelkésszel: egy lelkész munkája nem végződik miután leveszi magáról a papi ruhát, és minden egyes pillanatban lelkész marad. Ő akkor azt mondta, hogy nem, de nekem az volt az érzésem, hogy nem értette a kérdést (vagy nem akarta érteni). Ő közben már az elejétől tudta, hogy én hogyan gondolkozom, milyen véleményeim és nézeteim vannak a világgal, társadalommal és vallással kapcsolatban.

Telt, múlt az idő és ez a baráti-kapcsolat valahogy más volt, mint minden más barátság ami valaha is volt nekem. Egyrészt szerintem az is befolyásolta, hogy én egy haveri kapcsolattra épültem, ő pedig valami mást akart. Sokszor nem voltunk ugyanazon a hullám hosszon és ez többször is gondott okozott, amiből aztán veszekedés volt.  Ezek a veszekedések engem mélyen zavartak, mert én nem szoktam a barátaimmal veszekedni, ő vele pedig már hat hónappal azután, hogy már komolyabban kezdtünk beszélni, már össze is kaptunk azon, hogy ő hogyan viselkedik velem kapcsolatban.

Ő sokat mozgott "hullámokban". Voltak egészen normális, értelmes időszakai, de aztán rájött az "udvarló" időszak, és folyamatosan úgy beszélt, és olyan dolgokat mondott, mintha a pasim lenne. As if! Persze, amikor nem úgy válaszoltam ahogy az ő szerette volna, akkor előhozakodott mindenféle passzív-agresszív viselkedéssel, aminek épp a veszekedés volt az eredménye. Már többször is gondoltam arra, hogy abba kéne hagyni a velevaló kapcsolatot, ugyanis szemmellátható volt, hogy az egyetlen ember aki egyáltalán barát a kapcsolatban az én vagyok, mert ő nem is tud barát lenni, vagy gondolom, hogy nincs meg benne a képesség, hogy egy nővel barátkozzon.

De a hullámok jöttek és mentek, és aztán valahogy megint normális lett, és inkább rengeteg mindent mesélt saját életéről, és valahogy haverabb lett. Az ilyen dolgok között észrevette, hogy ő sok mindenben nagyon nem úgí viselkedik, vagy vélekedik mint az illene egy lelkészre. Nem csak a magán életével kapcsolatban, családjával kapcsolatban - habár ebben sokszok komolyan úgy vélekedett, mintha amit tesz az teljesen helyenvaló lenne és ok. De, nem az én családom, nem az én mindennpom, nem az én férjem, tehát nem az én felelőségem. Ha nekik így minden megfelel, akkor jó. Hogy nem fest jól szakmája szempontjából... hát magára veheti. De aztán voltak vélemény különbségek is politikai, társadalmi és emberi jogi dolgokban amik egy kicsit mélyebbek voltak. Egy ilyen dolog volt, hogy ő menekült-ellenes.

Sajnos eleinte nem tudtam mennyire, csak azt hittem, hogy nem informált igazán, és bevette kérdőjelzés nélkül a kormány propagandáját. Ő ugyanis kormány párti.

Amikor eleinte szóbaesett ez a téma, igyekeztem egy picit jobban képbe állítani, hogy hát nem szép bántalmazni azokat akik ilyen nagy szükségben vannak, és akik ennyire ki vannak téve. Nem esett szó többé a témáról. Gondolván, hogy ezen ő majd elgondolkodik, és megtalálja a szívében a szeretet és elfogadás választ amire vallása épül, nem faggattam többé a témát és helyében inkább néha, néha a meleg kérdés és a pogány kérdés elfogadására központosítottam. Ezt nem kell úgy elképzelni, mint egy aktív, agresszív beavatkozást, hanem inkább amikor olyanokat mondott, hogy nem működik, a "buzi telefonja", én igyekeztem emlékeztetni rá, hogy egy ilyen kifejezés nem helyes és megbánthat embereket. Persze, magyaráztam, hogy ez nehéz lehet, mert az ilyen megszégyenítés már benne van a kulturában, de lehet ez ellen tenni azzal, hogy magunk ilyekszünk nem ilyen szavakat használni.

Az a helyzet, hogy nemrég megint rájött az udvarló hullám. Már egy ideje tartott és visszaestünk a szokásos körökbe: ő udvarol, én mondom, hogy ne legyen hülye, ő eleinte igyekszik ellenem fordítani a dolgot, mintha én lennék a nem normális, mert visszautasítom az udvarlását (ami szerinte "csak bók", vagy "csak játék"), és amikor durvábban mondom neki, hogy csak hülyét csinál magából ezzel, akkor elkezdni a kicsinyeskedést és a passzív-agresszív kis marhaságait. Idáig mindig olyan abszolút agyalágyult taktikákkal jött elő, amitől az ember azt gondolja, hogy ez biztos egésznap csak szappanoperákat néz, vagy csodálkozik, hogy egyáltalán van annyi esze, hogy egyáltalán képes emberi beszédre.

A múltkor is így kezdődött a dolog, és most én azt a technikát választottam, hogy megváltoztaton a témát amikor rájött a hullám, majd a kikosarazott reakciói. És ekkor, hírtelen csinált valami nagyon csúnyát. Eyg apróbb politikai megfigyelésem után (ami a szabad véleménynyilvánításról szólt), elkezdett mondani egy bizonyos menekültellenes dolgot úgy, hogy eleinte mondta, hogy találkozott egy ismerősével aki egy adott helyen dolgozott ahol sok menekül van (megmondta az országot, de nem az országrést, tehát megnehezíti a keresztellenőrzést), aki nem politikailag érdekelt (igyenszik maximálisan hitelesíteni a forrását, habár maga a forrás megint ismeretlen vagy felkutathatatlan, tehát nem lehet keresztellenőrízni), és aki egy bizonyos helyzetet mesélt ami rendkívül megrázó és feltűnően valószerűtlen. Majd mondta, hogy mindezt a kormány teljes titokban tartja, ezért nem tud senki erről semmit (megint, megtagadja a keresztellenőrzés lehetőségét), majd saját véleményét fejtette ki, mint egy jogos, keresztény ebber aki ezen felháborodik, és aki ezekkel szemben teljesen jogosnak látja a menekültek kirekesztését és hallgatólagosan elfogadja az ellenük történő bántálmazásokat.

Itt nálam persze, hogy kicsapott a biztosíték. Szószerint reszkedtem a méregtől és a mély csalódástól. Ráordíbáltam amiért ilyeneket mer terjeszteni, amiért ilyen manipulatív módon ilyekszik ilyen mende-mondákat vélemény alkotó pszeudotényekként felmutatni, hogy ezekkel jogosítsa fel, helyesítse a xenofóbia és a gyűlölet legljasabb formáit. Őt ez nem zavart mind addig, míg azt nem vágtam a fejéhet, hogy szép az ilyen gyűlölet beszéd attól akinek vasárnaponkét van pofája az Isten Szeretetéről prédikálni? Vagy talán az ő istenének szeretete nem jutt azoknak akik háborútól menekülnek és mindenüket elvesztették?

Ezen ő felkapta a vizet, és elkezdett velem veszekedni azon, hogy "én alattomos módon beleviszem a szakmáját a veszekedésbe" (egy szóval se mondja azt és sose mondta, hogy ő nem menekült ellenes, vagy nem hinné, hogy Isten őket is szereti vagy védené), majd hogy én milyen "gonosz módon gúnyolom a hivatását" (mert én gúnyolom az igazsággal, és nem ő a képmutatással).

Már rég tudtam én - és mind a Mama, mind a Papa tudják, mert ezt mi már megbeszéltük - , hogy ő benne igazából nincs lelkész hivatás, úgy ahogy azt az átlag ember érti. Ő nem példa annak a "Istennek tetsző életnek" amiről a szószékről prédikál, már annyira se amit azzal lehetne palázstolni, hogy hát, "az ember bűnös és hibás". De egy dolog az amit ő saját magán életében orvosolhatna, de úgy dönt tudatosan, hogy nem teszi, és teljesen más amikor aktívan, vagy alattomos módon dolgozik a gyűlölet és alapvetően a háború és az emberek pusztulása érdekében. Nekem ez sok volt. Sok volt, hogy nem képes észrevenni mekkora nagy kárt tesz a társadalomba ilyen beszédekkel - mert ő lelkész, az emberek hajlamosak hinni neki! - és ahelyet, hogy ezt elismerné és talán orvosolna, képes volt kifacsarni a témát és inkább saját magára igyekezni irányítani (mert neki az volt a baja, hogy én bántom őt, nem az, hogy én szembeszálltam vele a menekültek védelmézesében), egy szinte tipikus manipuláló mozdulatbam, ahogy ahogy csak tudott igyekezett megint elterelni a figyelmet saját gyűlöletes véleményéről és inkább az én "gonoszságomra" koncentrálni.

Bevallom, hogy büszke vagyok magamra amiért kiálltam elveim mellett, és nem mentem bele játékába, de folyamatosan arra tereltem a szót, hogy itt a menekültekkel való viselkedésről van szó.

Egy szószünetben elkezdtem megint gondolkodni azon, hogy mit is hoz ez a kapcsolat az életemben. Azt hittem, hogy volt egy barátom, pedig tudtam, hogy ő nem az és nem is akar az lenni. Érdemes cak azért megtartani, hogy gyakoroljam a magyar nyelvet? Hogy legyenek magyar barátaim? Elgondolkodtam azon, hogy nehezemre esik valami jóra gondolni vele kapcsolatban, amikor általában barátaimmal szemben nehezemre esik valami rosszra gondolni. Érdemes egy kapcsolat amiben olyan rüvif idő alatt ennyit összevesztünk? Ahol ezelőtt minden más összekapás alapvetően arról szólt, hogy ő nem képes tiszeteletet mutatni?

Én meg tudom védeni magam, de miért kell magamat egy barát ellen védeni? De itt nekem egy elv dologról volt szó. Igyenszem toleráns lenni és elfogadni az embereket olyanoknak amilyenek és úgy is szeretni őket, de ezt, a gyűlölködés, a gyűlölet terjesztést, a képmutatást, a vallási magasabb pozíció kihasználását a bántalmazottak, nincsletelnek, szegények, segítségreszorultak, a védetlenek, a menekültek, a sebezhetők gyűlölet terjestésére az már egy olyan pont amin nem tudom túl tenni magam, amit nem tudok elfogadni.

Nem tudom, hogy talán az lett volna a helyesebb, ha nem robbanok ki, és igyekszem segíteni, hogy észrevegye mennyire rossz az amit tesz és amit mond, de persze, nem tudom, hogy ennek lett volna valamilyen hatása. Egy pici lelkifurdalást érzek amiért talán kiléptem ebből a kapcsolatból anélkül, hogy valamit tettem volna annak érdekében, hogy minimalizáljam egy a gyűlöletet. Nem ez az ember miatt, hane félek, hogy tehettem volna valamit annak érdekében, hogy szavainak kissebb hatása lenne, hogy talán legalább egy bántálmazást, és gyűlölet cselekedetet megelőzzek. Mert ha nekem mondta, akkor biztos másoknak is mondja, és szajról szájra terjed a gyűlölet és ennek halál és háború lesz a vége.

Ő egy pillanatban minimizálni akarta a dolgot, mondván, hogy "csak egy történet", de nem volt az. Kérem! Azért tudok én egyet és mást Neuromarketingről! Tudom mikor "csak egy történek" és mikor egy szöveg amit vélemény formálásnak szánnak. Ez nem egy történet, és az igazi gyűlölet gonosz műve.

Nem, nem maradhatunk barátok, nem lehetünk soha többé azok.

Ezt a bejegyzést ezért is írtam meg: kérem, aki olvas figyeljen fel a kitüntetett elemekre, hogy észre tudja venni mikor próbálják manipulálni véleményüket, de főleg, sose hagyjuk, hogy a gyűlölet lelkünkbe költözzön. Ennek a jelében, az sem a szándékom, hogy ezt az embert bántalmazzam. Igen, nem hiszem, hogy megfelelő lelkésznek, és igen. hiszem, hogy sok olyan hibája van amit meg tudna előzni, ki tudna életéből írtani, ha érdekében állna, de ez nem teszi egy gonosz emberré. Nem kell őt bántani, de tudni kell kezelni. Óvatosnak kell lenni azzal amit mond, azzal amit tesz és amennyiben akárkinek lehetősége van, igyekezni kell neki segíteni abban, hogy észrevegye, hogy ez amit tesz nincs helyén.

Leckék II. Lajostól

Forrás: Goodreads

Már majdnem egy hónapja (ha nem több), hogy olvasom az "Erzsébet királyné" című könyvet Hamann Brigitte-től. Szerintem nem titok senki számára, hogy nagyon szeretem Sissi császárnét és történetét, és minden könyvre lecsapok amit róla vagy vele kapcsolatosan találok. Ezt a könyvet már egy ideje szereztem be, de csak most kezdtem el olvasni miután két barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy Februárban elolvasuk. Ja, azt hiszem csak én olvasom.

Még nem fejeztem be (72%-nál tartok), de már most sok mindent tanultam a császárnéról amit más könyvekben nem tanultam idáig, sem a sok Gödöllői és Schönbrunni látogatásom után. Ebben a könyvben Sissi valamennyivel ellenszenvesebbnek tűnik, önzőnek és felelőtlennek. Alapvetően egy olyan embernek aki nem akar semmit se önmagáért tenni, aki elváarja, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá, hogy mindenki folyamatosan esedezzen a kegyeiért, de főleg aki elvárja, hogy a világ folyamatosan szolgáljon neki indokokkal a panaszkodásra. Más szóval, Hamann könyvében Sissi egy ember aki folyamatosan az áldozat szerepet keresi.

A könyvben több részen említést tesznek Sissi császárné verseire, és többször is teszik szóvá, hogy hát nem volt jó költő. Olvasva a számtalan verseit, tényleg nagyon átjön a császárné affektált stílusa, a túl erőltetett képvilága és szó-választása. Van szerintem talán egy jobbacska vers, ami politikai beütésű, ahol mellőzi túl produkált sorait, de alapvetően... gőgös.

Forrás: valahonnan a Google-ból.
Rajz: You Higuri

A könyv tizedik fejezetében, "Sas és Sirály", Sissi és II. Lajos kapcsolatáról szól. Mint más sajnálatos esetben, II. Lajosról nem a történelem könyvekben olvastam először, hanem egy japán manga-ban olvastam. Nem tudok sokat róla, csak annyit, hogy magányos volt, szép kastélyokat építettett, szerette Richard Wagnert, bekattant - vagy lassan de folyamatosan megbolondult -, szinte Ophelia módra lett öngyilkos (megfulladt egy tóban), és állítólag szerette a férfiakat. Nem sokat lehet tudni róla ebből a könyvből - de nem is róla szól - habár az az érzésem, hogy Hamann olyan véleménnyel van a Wittelsbachokról, mint ami Sissinek volt a Habsburgokról: nagyon nem jó. Mindenesetre volt egy dolog ami nagyon megragadt.

Az a helyzett, hogy öt évvel II. Lajos halála előtt ők eltöltöttek egy kellemes időtt a Starnbergi-tavon (épp az amibe II. Lajos majd öngyilkos lesz). Valamiért ez nagyon megragadja Sissi képzelőerejét és egy évvel II. Lajos halála előtt odamegy megint  látogatni. A király nincs ott, és a császárné hagy neki egy verset amiben a királyt egy sassal reprezentálja és magát egy sirállyal. A vers egy alkalmat elevenít fel, amikor a tavon csónakoznak. Magát a verset - véleményem szerint - nem igazán érdemes felidézni. Az önmágát tehetséges költőnek tartó császárné produkált a saját affektált stílusa szerint. Erre a versre II. Lajos szintén verssel válaszol, még pedig a következővel:

Forrás: szintén Google.
Rajz: You Higuri

Messzi partról sirályüzenet
A sas fészkébe megérkezett.
Könnyű szárnyakon hozta itt
Régi idők emlékeit,
Hogy rózsa-lehű öblök felett
Sirály és sas együtt lebegett,
Büszke ívben találkozának,
Köszöntek így - és messze szálltak.
A sas megtér szirtek magasába,
S híven gondol dán-parti sirályra,
Vágyik: szárny-suhanása elérne
Víg üdvözlettel tenger tükörére.

(Forrás: "Erzsébet királyné", Brigitte Hamann, 1988. 450-451. oldal)

Talán azért, mert előtte sok gyenge verset olvastam Sissi-től, de ez a vers megragadott mélyen. Mélabús, szinte épp megérinti a gondolatokat, hiányzik belőle a túl produkálás, a dráma, a figyelemre való sóvargás ami a császarné szavaiból folyamatosan csöpög, és épp ez teszi ennyire szépnek számomra. Szomorú, de nem hint a halálos gondolataira amiket majd a következő esztendőben végre is hajt. Édeskésen szomorú és emlékekbe kortyolgató. Talán ő élt mélyebben a mesék világában, de valahogy benne nagyobb őszinteséget találok, mint Hamann Sissijébe. Ugyanakkor, nagyobb tehetséget látok egyszerű soraiban, természetes szavaiban.

Most sokkal többet szeretnék tudni II. Lajosról, többet olvasni róla, meglátogatni kastélyait, és a tavat amibe életét oltotta. Amit tudunk róla bizonyára csonkítva van, és el kell azon gondolni, hogy nem épp emiatt a csonkító társadalmi kénzszer az ami halála mögött áll. Király és elmebeteg, de volt ő ennél több, mint amit a társadalom megengedett? Szép versei meghatóbbak, mint azoké akik költőnek akarták magukat képzelni. Mint ez a vers, szinte csendbe fulladt sok minden róla. Mi lett volna, ha tényleg meleg volt? Összedőlt volna a királyság, ha lett volna mellette egy szerető férj (king consort) és nem épp egy királyné? Mi lett volna, ha nem tutkolják, hogy elme gondjai vannak és kezelik? És mit tükröz és ránk most?

Nem vagyunk mind egyformák, és ez így rendben van, de sajnos a társadalom ma is csonkítani, letakarni, eltűntetni akarja a II. Lajosokat akik köztünk járnak. Bántalmazzuk a melegeket, kicsúfoljuk őket, mintha szégyenletes lenne valakit szeretni, vagy valaki iránt vonzódni. Ütjük, verjük őket, kigúnyoljuk, megalázzuk őket, de bezzeg a korruptot, a gyilkost, a becsvágyót, az erőszakot követőt, a családját béntalmazót azt békén hagyjuk. És íme, van aki mind ezt teszi, helyeseli, nem hajlandó észere venni, vagy csak épp gyenge fejcsóváló szavakra méltatja, míg egy "szerető istenről" szónokol a többieknek.

Starnbergi-tavat hozunk létre amibe mi magunk fullasztjuk meg a II. Lajosokat akik sasok tört szárnyain próbálnak egyszerűen túlélni. És nem egy képmutató sirály sikolt majd fel haláluk alkalmával, miközben tehetett volna valamit, hogy életben segítsen. Lassan ideje, hogy megállítsuk a II. Lajosok szenvedéset, de nem azzal, hogy megmentsük őket, hanem úgy, hogy megszüntetjük Starnbergi-tó viselkedésünket és képmutató sirály nyavajgásunkat.

Naplók, Naplózás és miért is Naplózik az Ember

Stormberry tulajdona

Egy ideje nem bloggoztam (azt ti is észre tudjátok venni magatoktól, tudom), és a naplózást is több hete sem csinálom. Nem, nem hagytam fel vele - dehogy!! - hanem inkább az van, hogy nincs igazán kedvem írni, vagy lenne kedvem, de nincs igazából miről írni, vagy lenne, de nincs időm, vagy épp egy olyan ponton érzem magam, hogy nem tudom rávenni magamat, hogy ezeket a dolgokat leírjam. Most télen otthon voltam hat hétig, és volt ott egy időszak amikor szinte megszálltan naplóztam, mert úgy éreztem, hogy minden élményt és minden gondolatomat meg akarok rögziteni. Érdekes módon, viszont, akármennyit is írtam, nem tudtam kiírni az egészet magamból. Egyszerűen nem volt ehhez elég idő.

Tíz éves korom óta naplózok, de még azelőtt is mindig csiklandozta a kíváncsiságomat a naplózás. Lassan harminckét éve naplózok, és ez idő alatt kétszer voltam úgy, hogy megszállottan írtam és napokig egy bizonyos esetett rögzítettem. Az 2004 vagy 2005-ben volt, Christian történetével, ami nemrég elevenedett meg megint bennem. Most sok dolog történt és több eseményt akarok megrögzíteni, több emberrel való kapcsolatomat, gondolataimat és érzelmeimet akarom papírra vetni. És a blog? Na, az komplikáltabb, mert akármennyire is elég nyíltan írogatok ide, persze nem MINDENT írok meg, vagy bizonyos dolgokat valamennyire megváltoztatok, hogy védjem a "szereplőket". De aztán most megy is ezerrel a pénzügyi szakdolgozat megírása, tehát nincs is igazán időm sokat írni. (Vagy nem lenne, de hát, tudjátok, hogy szokott ez lenni velem.)

Tavaly megnéztem egy japán rajzfilmet - Kimi no Na Wa - ami nagyon megtetszett, és aminek a DVD-jét most nemrég vettem meg. Ebben a filmben a főszereplők telefonjukban vezetnek egy naplót. Illetve eleinte csak a srác - Taki - teszi, de aztán azt lehet kivenni, hogy mindketten kezdenek naplózni... Na, meg kell ezt néznetek, mert nem akarom lelőni a poént. Miért fontos ez? Tulajdonképpen itt csak maga a naplózást akartam kiemelni. Sok könyvben ami történelmi esemlyeket elemez, vagy embereket, hagyatkozni szokott több ember személyes naplójára, sőt, többek ki is szoktak állítani múzeumokban és tudományos helyeken. Papír naplókat mégmindig lehet venni, és több naplónak a kinézetéből kiindulva, az ember arra is tudna következtetni, hogy sok fiatal ember ebben tudja lelni örömét.

forrás: RedBubble

Persze, egy kezem ujjain tudom megszámolni hány ismerősömről tudom, hogy naplózik. (Szerintem csak egy.) A legtöbb embertől azt szoktam hallani, hogy igazán nincs rá szükségük, nem is tudnák mit írjanak, de főleg, hogy nem szeretnék, ha valaki megtalálná. Persze, én se örülnék nagyon annak, ha valaki beleolvasna, de egy naplót az ember nem másoknak ír, hanem önmagának. Amióta valahogy Odin isten tölti gondolataimat, a napló egy tudatos erőfeszítés, hogy megtartsam emlékeimet, hogy elkerüljem Emlékezet vesztését. Magyarázom.

Egy ideje a vallást pogány szempontból nézem - más szóval, egy ideje pogány vagyok, nem keresztény, habár hitem és kapcsolatom az Istenséggel semmit sem változott - ami alapján most isteneim vannak, nem csak Isten. A pogány hagyomány szerint, az ember lassan, idővel megtalálja isteneit. A Wicca hagyomány szerint az embernek van egy fő istene és egy fő istennője. Én nem vagyok Wicca, de mivel ebből van a legtöbb könyv, valahol itt van a kezdeti támasz pontom. Fő isteneim általában úgy éreztem - és érzem - hogy Minerva, Neptune és Mercure. Valahogy ezekhez állok közel, amiért érdekes volt, hogy egy pár hónapja Odin kezdett nagyon előttem lenni. Odin és hollói, Hugin (Elme) és Munin (Emlékezet). el kezdtem ezekről kutatgatni, és így bukkantam rá erre a versre:

Elme és Emlékezet
nap mint nap felderíti
a földi tájakat;
aggódom, nem tér majd
vissza egyszer az Elme,
bár Emlékezetért
szívem még szorongóbb. 

forrás: Wikipedia.

Ez a vers az öregkorra emlékeztet, arra, hogy eljut az a pont amikor az agy és a logika még tudna működni, de az ember kezdi elveszíteni önmagát ahogy kiszöknek belőle az emlékek, életenek alkotó elemei. Talán most is ezért naplóztam olyan lázassan a télen, mert nem voltam hajlandó elményeimet elengedni, elhalványodni ahogy Munin egyre messzebb szárnyal fel. Ugyanakkor, a naplózás segít felemészteni emlékeimet, érzelmeimet, élményeimet. Legyen az magyarul, angolul, franciául, talán egy picit németül... néha spanyolul, habár nem igen szoktam spanyolul naplózni (érdekes módon, spanyolul naplózni számomra idegen), de jól esik gondolataimat papírra vetni, önmagamnak, tudván, hogy talán sose fogom visszaolvasni, talán igen.

A minap beszélgettem egy barátommal különböző dolgokról amik az életében történnek és amikről nem tud a legtöbb emberrel beszélni. Sok dolgot mondott, amiről az jutott eszembe, hogy jó lenne ha ezeket le tudná írni vagy valahogy felrögzíteni, talán jobban át tudná látni a helyzetet, és talán nem gabajodna, bele annyira a dolgokba. Gondolom nem mindenkinek fontos, talán nem mindenki tartja hasznosnak vagy értelmesnek a naplókat. Miután megint megnéztem az a japán filmet amit eleinte említettem, megint eszembe jutott a barátom és gondoltam, hogy talán még egy picit noszogatom, talán a telefonjába tudna telepíteni egy napló app-ot. Nem lehet annyira nyűg időről időre kinyítni, amikor érzi, hogy valakivel meg kellene a dolgokat osztani, és bepötyögni érzelmeit. Olyan lenne, mint egy üzenetet írni önmagának, nem?

Elgondolkodtam a barátomon, és azok, hogy vajon a jövőben, amikor mindketten nagyon öregek leszünk, nem-e fognak neki ezek az elmékek és gondolatok hiányozni. Persze, egy napló is el tud veszni, a telefonját kicserélhet, az app-ot és jegyzeteit is elveszítheti, de nem segítene neki leírni most, hogy mi szorongatja a szívét? Tudom, hogy több barátomnak voltam valamikor a titok tartója, hogy az istenek engem valamilyen egyedi varázzsal áldottak meg, ami által többen nyíltak meg velem és lelték bennem a bizalmat, hogy sötét titkaikat megosszák, de biztos vagyok benne, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokat mondtak el nekem, ez nem mind, nem teljes. Miért nem bízni egy naplóba? Miért nem próbálni meg?

Vagy lehet, hogy elfogult vagyok és csak én látom ebben a választ a lelki gondoknak?