Találkozások

Az idén arra gondoltam, hogy be szeretnék iratkozni egy négy hetes intenzív német kurzusra a Goethe intézménnyel, hogy azért egy kicsit felpofozzam gyatra németemet. Gyatra, igen, mert annak ellenére, hogy már felsőfokú órákra járok továbbra is úgy ézrem, hogy nagynehezzen elérem a középfokot.Terveim szerint egy düsszeldorfi kurzusra mentem volna (vagy mennék, ezt még nem tudjuk igazán) szeptember-október tályán. Igen, az Oktoberfest miatt. Ehhez húsz nap szabi kellene (minimum) ami épp meglenne... ha a főnököm megendegte volna, hogy ledolgozzak három napot a Szent Hétből ami kellett volna. De nem engedte. Persze, azért még eltudnám valahogy intézni, de hát pénz kérdés is ez au egész, nem csak idú kérdés, és a házépítéssel és mindennel, lehet, hogy a kurzust el kell majd halasztanom.

De most nem az az fontos, hanem az a fontos, hogy nem mehettem dolgozi se hétfőn, se kedden, se szerdán, és kényszer szabira küldtek. Csütörtök és péntek itt ünnep.

Forrás: Stormberry tulajdona

Egy ideje próbálok minden hétfő délutánt levélírásra szentelni, hogy hát meg tudjak írni minden levelet amire választ kell adnom. Mivel nem dolgoztam, ezen a hétfőn elballagtam egy közeli bevásárlóközpontba ami jelenleg nagyon menő (pedig elég pici és üres), és a mozi részleg VIP oldalán levő kis kávézóba leültem - egy be nem tervezett könyvvásárlás után - levelezni. Na most, aki ismer tudja, hogy amikor írok - például levelezek, vagy tanulok - teljesen ki szoktam terjeszkedni az asztalon. Papír mindenhol, mert egy kupacban van a papír amin írok, másikban amit már megírtam, egz harmadikban a lap amire válaszolok, negyedikben amire már válaszoltam, ötödikben amire még válaszolni kell... és erre jön a minimum 12 töltőtoll és legalább négy ecsettoll, és ha van pecsét, akkor az is.

Hát válaszolgatok én szép rendesen, hajam két kontyban mert olyan nagy a meleg és frissen akartam tartani a tarkómat, és jóga cuccban. Hát egyszer csak hallom, hogy nevemet szólítják, és amikor felnézek jön felém nem más, mint Federico. Én csak néztem bután, mert mit keresne ő Herediában (ő és a családja San José-ban laknak), és miért állnak emberek terasz ajtajában, mintha most törne ki a pestis? Felálltam, üdvözöltem és átöleltem, ahogy ő is átölelt. Na, kiderült, hogy az emberek az ajtóban a családja volt. Az EGÉSZ családja. Szülei nagy nehezzen felismertek és örültek nekem, de a felesége - akir akkor mutatott be - nagyon nem örült. Kifejezetten ellenszenvessen viszelkedet. Nem volt undok, de nagyon minimálissan volt udvarias, habár udvariasnak se mondhatnám.

- Látom, vettél könyvet - jegyezte meg Federico.

Ezt rólam megjegyezni az olyan lenne, mintha én megjegyezném rólatok: "Látom továbbra is lélegeztek". De udvarias voltam, nem hülyéztem le. Helyette mosolyogtam és megmutattam a zacskómba lapuló könyveket - csak gyorsan, nem mintha ott akárkit is érdekelné milyen regényeket olvasok.

- Hát persze, - vállaszoltam.

Forrás: stormberry tulajdona

Azán ők tovább mentek és én tovább leveleztem. Időről időre felnéztem, mert nekik a velem szembe asztal kellett, nem akármelyik a benti részből, és figyeltem a családi dinamikájukat.

Hát ők nem olyanok, mint az Apuék vagy a Papáék, vagy a nagyapámék. Ahogy elnéztem, az apa - Federico apja, aki történész, rengeteg könyvet írt, és tavaly írt egy fertelmes könyvet Luxemburg Rosa-ról aminél rosszabbat nehéz elképzelni (és így is egy nemzeti díjjat nyert, ami arra a következtetésre vitt, hogy vagy nem volt egyetlen egy könyv se ebben a kategoriába, vagy meg volt ez bundázva) - nem szólt egyszer se Federico feleségéhez, aki vagy csendben volt, vagy Federico anyjához vagy maga Federicóhoz beszélt, de egyszer se az apósához. A don Rodrigo (az a neve), közben alg beszélt szinte a feleségéhez, és inkább a Federicó-val diskurált.

Annak ellenére, hogy az Erika (a feleség) olyan ellenszenves vot velem, sajnáltam, hogy ebben a családban találta magát. Egy igazi patriarchális kis csomó, ahol mind a két asszony alárendelt, fele értékű személyek akikkel nem is érdemes szót váltani. Erikát én már láttam fényképeken, és meglepett, hogy mennyivel kövérebb és mennyivel elhagyaboltabb személyesen. Én nem vagyok nagy divat szakertő, de a szűk fekete nadrág és az égő piros (rajta) szűk póló egy vizuális választást keltett amivel teste egyetlen egy részét nem lehetet előnyösen kihangsúlyozni. Na persze, én akkor nem hangsúlyoztam ki semmit, DE én nem terveztem találkát, nem mentem egy másik válosba, és rajtam kényelmes ruha volt, mert ez volt nekem a pláne.

Egy dolog ami nagyon megragadta a figyelmemet a fülei voltak. Nem volt rajta smink, de a füle telis tele volt olcsó, ócska, törött fülbevalókkal. Igyekezetem nem nagyon bámulni, de olyan fura volt hogy a füleiben nem párjával voltak a fülbevalók, hanem úgy néztek ki, mintha egy rakás régi, páratlan fülbevalót tett volna be a mindenféle lyukaiba, nem is figyelve, hogy egyáltalán jól nézki az egész vagy sem. Aznap ép elvesztettem az egyik fülbevalóm záróját, de a fülembe akkor még csillogott két apró kis kövecske. Hatalmas volt a kontraszt köztünk és lehet, hogy ő ezt is sínylette.

Forrás: Dark Hunter Wiki Fandom

Érdekes hogyan dolgoznak a Moirák, de valamiért ez a találkozás fontos volt. Talán valamikor megtudjuk, hogy miért. Talán idővel tiszta lesz az üzenet, de jelenleg ezt szűröm le:

1. Federico igazán nem tudja megállni, hogy velem beszéljen, ha egy apró lehetősége is nyílik rá. Ami hülye, mert beszélhetne velem amikor csak akar. De ahogy fél a feleségétől, ha rajta kapja azon, hogy sokat üzenget velem, úgy szinte nem félt, hogy családjával együt, ott hagyva mindenkit (mert ott hagyta őket), hozzám rohanjon üdvözölni.

2. Federico családja rosszabb, mint azt gondoltam, és az apja sokkal felvágósabb, mint azt mondták nekem. A családját jobb messziről elkerülni.

3. A felesége egy nagyon bizonytalan ember, aki nem ad sokat magára.

Persze, az ember azt goldolhatja, hogy Federico, úgy mint az apja, úgy választott feleséget, hogy egy olyan nőt keresett maga mellé aki sose fogja kihívni, aki sose vesziészre mennyire nem olyan okos, mint azt mondani szereti magáról. Egy olyan társat választott maga mellé aki érintetlenül hagyja a kis buborék világot amit magának kitalált. Egyetemi éveiben bizonyára észrevette, hogy köztünk, közgazdasági diákok közt, sose találna valakit aki nem tiporná szét hazugságait, aki nem röhögné ki, vagy gúnyolná ki, vagy csak emlékezne rosszallóan arra, hogyan szokták tanárjaink  elhallgatni, vagy mindenki előtt megmondani, hogy nagyon is téved.

Igen, mi nem vagyunk jók a családjához. Mi gondolkodunk.