Guanacaste

Tegnap este elindultunk az Atiék, Anyu, Kari meg én egy bérelt kocsival, Guanacaste felé. Atiék találták ki a kirándulást, ami nem is egy rossz ötlet, de egy kicsit nagyon fárasztó, nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudtam megfelelően felkészülni rá. Ja, én nem tudtam megfelelően felkészülni. Út közben leálltunk aludni, és olyan nagyon fáradt voltam, hogy nem is tettem fel a mobilomat tölteni, amiért ma Samara tengerpartján lemerült fényképezés közben. :-(

Most eljöttünk Malpaís-be, itt maradunk az éjszakára, talán megnézünk valami mást (nem tudom a programot) és holnap visszaindulunk - talán meglátogatva Montezuma-t, az egyik kedvenc tengerpartomat.

Nem olyan Boldog :-(

Kaptam egy nem nagyon jó hírt. Várható volt, de azért nem örülök neki. Hivatalos levél alapján, a főnököm főnökének a főnöke csak az engedélyem felét engedélyezte. Mit jelent ez? Hogy kértem egy év fizetés nélküli engedélyt és ő csak fél évet engedélyezet. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik. Persze, gondolom van arra lehetőség, hogy augusztusban már legyen munkám otthon, de mi van ha nem? Ha valamiért nem lesz munkám? Mi van ha nem tudom az engedélyt még 6 hónapra hosszabítani? Akkor jöjjek vissza? :-(

Nincs különösebb ok erre, csak annyi, hogy ez jutott eszébe.

Bosszantó.

Na, most kérem mindenkit, hogy kívánjatok nekem sok, sok szerencsét a munkakeresésben, mert kelleni fog!!! Had legyen nekem munkám augusztus előtt, hogy írhasak vissza ennek a jó madárnak: "Nem hosszabítom meg az engedélyt, de nem is megyek haza. Tegye oda a munkámat, ahova jobban elfér!"

O_O

Írt!!

Előre Naplózgatva

Karival eldöntöttük, hogy veszünk a Daninak szülinapjára egy búvár szemüveget. Már vettünk egy társasjátékot, egy kölbis pólót, de még valami más kellett és ez a búvár szemüveg volt. Kari szerint ahhoz, hogy az ember ilyet vegyen, fel is kell próbálnia, tehát ma elvittük a Danit a bevásárló központba és nem kevés kérlelés és dráma nélkül (Dani szégyellős, és nem szereti ha ő a figyelem központja) végre sikerült venni neki egy szép szemüveget lélegző csővel. (Atinak is venni kellett egyet magának, hogy a Dani ne érezze, hogy egyedül ő neki kell felvennie a fura kinézetű szemüveget.) Utána elmentünk egy Mexikói étterembe - Los Antojitos - ahol mind (Anyu, Ati, Dani, Fernando, Kari meg én) megebédeltünk. Dani, aki eleinte húzódott, és mondta, hogy az neki nem ízlik, hamarosan kijelentette az új kedvencének.

Kellemes volt a helyzet, a gyerekek élvezték magukat és mi nagyok is jól éreztük magunkat. (Nekem volt egy Kék Margarita, tehát én még jobban éreztem magam!) Fizetéskor Karival úgy döntöttük, hogy mi hívjuk meg őket (ugyanis miénk volt az az ötlet, hogy menjünk el mind keresni szemüveget a Daninak). Kicsit tanakodtunk azon, hogy ki fizessen, de a végén végül is majdnem mindegy, ugyanis lassan kezdünk egy pénztárca alapján működni. Hamarosan költözünk haza és gondolni kell bútorokra, bevásárolni valókra és egyebekre, amikre majd kell pénz és amiket ketten veszünk majd meg. Határidőnaplómba már beírtam a feladatokat:

- bevásárolni

- jóga órát találni

- scrapbook boltot találni

- kitakarítani a lakást

- lakást berendezni...

És így tovább.

Nekem ez természetes, és nagy eséllyel sok más embernek is, amiért olyan... fura találni olyan embereket, olyan párokat akik továbbra is úgy viselkednek, mintha nem volna családjukhoz semmilyen kötelességük, nem segítenek, nem járnak hozzá a kapcsolathoz és a háztartáshoz, csak tarják a markukat, hogy kapjanak abból amit a többiek megteremtenek, vagy - ellenkezőleg - lesik mikor tudnak a másikból valamit kicsikarni. Hogy lehet így élni? Miért ragaszkodnak a társas élethez amikor szemmel láthatóan inkább az egyéni életre vágynak?

Ja, nemrég rendeltük az utolsó Amazon.com vásárlásunkat. Karinak sok PC játékot, nekem pedig mangák, egy márvány mozsár (igen, nekem kell az ilyen), egy Echo Pulse Smartpen és kellékei és egyebek. (Könyvek is!) Kértem egy Llewellyn Datebook-ot is az Alenak és a María Josénak, ha majd folytatni akarják a pogány vallás kutatását és átölelését (ők inkább nem kutatják, hanem inkább gyakorolni akarják... úgy veszem észre). Ezekből remélem a nagy része megis érkezik mielőtt mi hazamegyünk.

Hooters!

Tegnap Kari meg én elmentünk az Aleval és a Joséval Hooters-be. Mi még mindig nem találkoztunk ez alkalommal (a Kari egy utazási alkalmával, úgy értem), és gondoltuk, hogy mi lenne, ha most elmennénk négyesbe valahova. Eleinte az volt a terv, hogy elmegyünk egy kis hangulatos helyre aminek az a neve, hogy "La Puerta de Alcalá". Én voltam egyszer ott, de nagyon régen és nem emlékszem az útra - még kevésbé, ha vezetnem kell - tehát úgy akartuk megoldani a dolgot, hogy akkor az Aleékkal megyünk, akik tuti tudják az utat oda.

Nem tervezgettük sokat, hanem tegnap a Facebook-on keresztül meg is beszéltem az Aleval, hogy találkozzunk és menjünk el oda. Nekem kedvem volt újra látni azt a régi helyet, és az Alenak meg voltak a saját tervei a hellyel. (José oda vitte az egyik nőjét, Alet pedig sose vitte oda.) Tehát megbeszéltük, hogy megyünk négyesbe, de amikor arra került sor, hogy mikor is menjünk, Kari meg én korán szerettünk volna menni (olyan 7 és 1/2 8 között), de az Aleék addigra nem is voltak készen. (Valahogy ők is a Yuly-féle "rugalmas órák" hívei, miszerint egy ebédet este 7-kor is lehet tartani, és elmenni vacsorázni olyan 1/2 10-kor is lehet...). Amikor felhívtam az Alet olyan 6 felé, épp ügyfelekkel volt, és mondta, hogy a José nem indul haza csak olyan 1/2 8 és 8 körül. (José egy egyetemen dolgozik. Az egyetem most szünetet tart.) Majd mondta, hogy amint tud felhív. O_O Hétkor a Karival úgy döntöttük, hogy megyünk mi valahova, és az a valahova Hooters ^_^ Én választottam ^_^

Épp készülődtünk amikor felhívott az Ale, hogy José még úton van, hogy mi legyen. Mondtam, hogy nekem nagyon késő lenne sokat várni rá, fél 5-kor keltem, de mit szólna, ha mi elmegyünk érte és ő szól a Josénak, hogy találkozzon velünk Hooters-ben. Ale mondta, hogy jó, majd mesélte, hogy eleinte José nagyon húzta az orrát, mert Hooters nagyon drága. Igen, az, de neki van rá kerete! Elmentünk az Aleért, majd onnan Hooters-be, ahol José már várt ránk egy asztalnál. Valahogy szemei nagyon pirosak és fáradtak voltak. Mivel visszafelé én vezettem - megbeszéltük a Karival - a José, az Ale meg a Kari kértek egy kancsó sört és én egy kólát citrommal. Enni én kértem egy Fish & Chips tált (ami a képen látható), a Kari valamilyen Jalapeño sült kumplit rengeteg mindennel, és az Ale meg a José kettőjüknek egy tál 10 darabos Buffalo wings. Eleinte azt hittem, hogy az az egyikük kajája, de nem, ketten osztozkodtak ugyanazon a tálon. (A Buffalo wings az csípős szószban sült csirke szárnyak. Az nem egy nagy adag!)

Egy darabig nevetgéltünk a Hooters felszolgáló lányok butaságán, de aztán hamarosan kihalt a beszélgetés. (Amikor elfogyott a kancsó sör, és kértünk egy újat, a felszolgálok zavarba esett, ugyanis a kancsót poharakkal kell kihoznia, és a poharakba még volt sör. Aztán megkérdezte, hogy hány poharat hozzon. Mondtuk, hogy úgy mint előbb, de ettől is zavarba esett, annak ellenére, hogy látta a poharakat. Meg kellett mondani, hogy hármat.) A beszélgetés ezek után két részre oszlott: Ale meg José és Kari meg én. Még gondoltam is, hogy minek is hívtuk meg őket! Én közben nézegettem is egy Amerikai Futball meccset (egyetemi, nem NFL), és beszélgettem a Karival amennyire a zaj engedte, de nem tudtunk sokat beszélni velük szembe. Nem tudom mi volt a Kari érzése, de nekem valahogy kifejezetten kényelmetlen volt, hogy ott vannak, mintha az utamba lennének. Nem vártam volna, de ilyen volt.

Ale kedvéért, meg kérdeztem a Josétól, mit szólna ha legközelebb elmegyünk mind "La Puerta de Alcalá", ahol trova zenét is lehet hallgatni. José hirtelen megfeszítette az arcát, majd kijelentette, hogy nem ismeri a helyet. Egy vak is észrevehette, hogy hazudik. Próbálta a sztoriját tartani, és mi engedtük. Én abba hagytam volna - nem is akarok oda velük elmenni már, inkább magunk kutatjuk fel az utat - de az Ale csak nyomta és nyomta a témát. Igen, menjünk, ő ismeri a helyet, tudja hol van (nekem előtte azt mondta, hogy nem is tudja), hogy régen járt ott, nagyon szép... és már időpontot is akart rá szabni.

Sajnálom az Alét. Ott ültek ketten, kar karban, beszélgetve egymással de egyikük sem tiszteli a másikat. José élősk9dik rajta és csalja, egy fillért se ad haza, de mindent használ a házba, elvárja, hogy főzzenek neki, de nem mozgatja a kisujját sem. Ale, közben, akinek egy jó szava nincs a Joséról, aki állítólag követteti egy privát detektívvel aki épp akkor nem dolgozik amikor kéne, aki mindenfélét kitalál, de mégse csinál sose semmit, csak tűr és marad a helyén. Ott voltak ketten, mint egy hamis kép. Hamis mint ők maguk, a két kóros hazudozó. Undorító.

Vissza a Paradicsomból a Munkába

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! ^_^ Íme itt van már 2012 és megint Januárra fordult a naptár. Az este volt koccintás, bulizás, hangos tűzijátékok és végeérhetetlen utcai bulik. Igen, végeérhetetlenek, ugyanis ahogy Karival mentünk a reptérre reggel bocs, HAJNALI fél hétkor, Santo Domingo utcáin még javában folyt a buli. Csajok igen rövid, csillogó ruhácskákban és Chrysler-épület magas magas sarkú cipőkben mentek ide-oda barátaikkal  a Karib tengert szegélyező sétányon, itt-ott szeszes üvegekkel - nagy eséllyel rumos üvegekkel - miközben hatalmas nagy partik elöntötték az utcákat, ahol a kocsik nem is mehettek be. Annyi embert nem láttunk egész ottlétünk alatt soha! Folyt bőségesen a rum, bömbölt a zene (láttunk olyan kocsikat amik olyan hangosan zenéltek, hogy négy sarokra is lehetett hallani mintha ott lenne az ember a kocsiban!) és senki se ment haza. Csak mi.

Vége lett a szabinak, ahogy mindig vége lesz, és felpakoltunk, elrendeztük a számlát, taxiba ültünk (egy előre megszervezett taxival), és elmentünk a reptérre, ahonnan majd vissza röpítettek minket Costa Ricába. :-( Innen aztán mosás, és a holnapi munka cucc elkészítése. Belépőkártyám leakasztása az íróasztal mellöl és be a táskába, vagy nem tudok bemenni az irodába. :-/ Nincs több kád, fincsi fürdő (itthon nincs kád, csak az apuék fürdőszobájába), és újság olvasás a buborékok közt, mint egy film díva. Ideje dolgozni a következő díva pillanatig... majdnem, ugyanis köztudott (de nem az irodában), hogy én most csak egy hónapot és talán két hetet fogok ledolgozni, és aztán pakolok megint és Karival együtt megyünk vissza Magyarországra, ahol ennek a kedves, szép, okos, szorgalmas, talpraesett közgazdásznak új munkát kell keresnie. (És miközben megtalálom az a munkát pihengetni fogok, rendet rakni az új lakásomba, és látogatni fogom a Marcsi mamámat és a János papámat, majd meghúzom a Gyuszi fülét amiért már nem e-mail-ezik, nem hív és nem is levelezik. Mi lett veled, Gyuszi?)

Az ittlétünk nem volt hosszú de érdekes volt. Elsősorban most volt az első alkalom, hogy a kihívott taxit nem kellett várni, hanem a bácsi ott várt minket egy kis táblával amin a nevem volt. Ez kellemes volt. A hotel - Meliá Santo Domingo - egy igen szép hotel volt, de cseles. A reggeli nem volt beleszámítva a szoba árába (mindig ilyet keresek! Gondolom a Meliá nem adott a Booking.com oldalnak ebből engedményt), és a wi-fi sem volt ingyenes, de inkább $6-ba került 24 órára. Kari szokása szerint nem használtuk a minibárt, habár engem nem zavar annyira onnan fogyasztani az italokat és rágcsákat, de kihasználtuk a room service-t vacsira. ^_^ Megtetszett! (Nekem legalább.) Olyan kellemes csak felemelni a telefont és kérni kaját a szobába! Nem kell lemenni, sort állni, várni, hogy a pincér észrevegye, hogy ott éhezünk... az ember csak telefonál és hamarosan ott terem a tonhal szendvics, a meleg tej, a sajtburger baconnnal, a leves, az ital... amit az ember csak kíván! Olyan mint amikor az irodából rendelek reggelit vagy ebédet! ^_^

Dominikánában az emberek kedvesek, aranyosak, kivéve a rengeteg turista vadász aki nem kopp le és csak próbálja az embert rávenni, hogy had lehessen az idegenvezetője, had vigye lovas kocsin a város körül, majd hol spanyolnak, hogy kolumbiainak néznek. Costa Ricai! Costa Ricai vagyok! Brrr! Persze, nem segített, hogy a Kari olyan fehér és szemmel láthatóan európai, ÉS nem beszél spanyolul rendesen.

Az első nap - mivel mindig csak a magunk orrunk után megyünk - Santo Domingo szegény és lepattant részeit láttuk (habár lehet, hogy nem is a legrosszabbakat!). Az utca telis-tele volt összetört kocsikkal. Igen, összetört. Hiányzott róluk egy-két lámpa, a lökhárító, sarkak és oldalak be voltak horpadva, a festék le volt ütve (a látható sok baleset miatt!), az ablakok össze voltak törve, vagy helyettük egy műanyag volt... és ezek voltak a taxik. És nem egy, nem kettő, hanem a kocsik nyomó többsége jelentősen össze volt gyűrődve! Volt egy hely ahol legalább harminc kocsi állt - mind taxi - egy egyetlen egy nem volt félig-meddig jó állapotban! Más országban ilyen kocsikat kijelentik totál károsnak, itt taxinak használják. Ezek láttán Kari meg én csak gyalogoltunk. Ki vettünk volna egy kocsit a kölcsönzőből, de már nem voltak. De taxiba ülni? Nem. Ha úgy néz ki a taxi, hogyan nézhet ki az utas?

Kari eleinte (és lehet, hogy még mindig!) csalódott a szigeten. Nem ezt várta. Valahonnan elképzelte, hogy ez az ország olyan szegény, hogy nem tudom ki vagy kik kizsákmányozzák a népet és ezért van az, hogy mindenki, de mindenki a szigeten olyan hatalmas nagy szegénységben él... Én csak pislogtam. Azt hiszem valaki (Kari) túl sok Méhes György regényt olvasott (a rosszakból!), mert teljesen alaptalanul kezdte el magától ezt a "A Szegény, Szenvedő Nép" mesét mondani. Nekem nem tűnt fel olyan szörnyen szegénynek, sőt kifejezetten irigykedtem a partjukra (habár a hotel környékében nagyon koszos) és a rengeteg, szép szobraira és emlékműveire. Persze, másnap még több irigykedni valóm is lett!

A következő nap, elmentünk egy sétáló utcára - Calle Conde - , aminek az eleje nem olyan bizalom gerjesztő, de ahogy az ember halad nyugatról dél felé (a Bolívar parktól a Damas utca felé), csak csodáltuk a rengeteg, szépen megtartott régi épületeket. Persze volt lerobbant is, de rengeteg nagyon szép is volt. (Tudni illik Kolumbusz Kristóf erre a szigetre ért először, ez volt Amerika első felfedezett része. Mivel a szigetet azon a napon látták meg amikor a hajók mér vissza fordultak volna Spanyolországba  - már előtte meg akartak fordulni, de Kolumbusz kért a matrózoktól még négy hónapot, ígérve, hogy a tengerbe dobhatják, ha addigra nem találnak semmit - Kolumbusz elnevezte a szigetet San Salvador-nak (Szent Megmentő). Később az lett a neve, hogy La Española  - vagy La Hispanola - ami azt jelenti, hogy "A Spanyol" (nő nemű, tehát lehet, A Spanyol Nő).) Itt nem csak régi erődöket találtunk amik a tengerre néztek, hanem egy házat is amit 1492-ben építettek!

Rengeteg helyi babonával is találkoztunk, mint üveget tele fa darabokkal és füvekkel (speciális fa és fű) aminek az a neve, hogy Mama Juana. Erre rumot kell önteni és meginni. Állítólag mindent gyógyít, de főleg a májat. Rengeteg ember 31-én vízzel mosta ki a házát és rengeteg tömjént égetett, hogy ez majd szerencsét hozzon az új évben. Gondolom nem hiába van nyugatra tőlük Haiti.

Nem tudtunk elmenni úszni, ugyanis a partok ahol fürödni lehet messze voltak és kocsi kellett volna, de szereztünk valamit amire nekem nagyon fájt a fogam: larimar követ. A Larimar egy különleges drága kő (vagy fél-drága... mint a jade), ami a világon csak egy helyen van: Dominikánában. Egy kék kövecske aminek olyan ég, vagy tenger formája vagy rajza van. Szereztünk eleinte a hotelban egy gyűrűt amibe barna is volt - nagyon szép - majd a Conde utcában egy nyaklánc-fülbevaló-karkötő készletet. ^_^

Nagyon megvagyok elégedve ezzel az úttal. Én szívesen visszajönnék megint ide nyaralni. Ki jönne velem? ^_^