A Hiány

Hazament tegnap a Kari. Utoljára tegnap hajnalkor láttam, amikor készültem a munkába menni, hajnalok hajnalán, a sötétben és a paplan és szúnyogháló alatt. Másfél hónapon keresztül mindig ott volt, és ahogy készülődtem a munkába mindig sötétben kellett tapogatnom a cipőmért, nem hagyhattam a rádiót tovább zenélni míg teljesen fel nem ébredtem, csendesen (már amennyire) sündörögtem és mielőtt kiléptem volta az ajtón mindig odahajoltam az ágyhoz és kaptam egy csókot és egy "Szeretlek"-et. Most megint az enyém az egész ágy, rádiózhatok, felkapcsolhatom a villanyt, de hiányzik - őszintén - a Kari amint ott göngyölődik össze egy nagy paplan-kukac formába. Hiányzik látni munka után, hallani a hangját és nevetgélni hülyeségeken. Van-e program, vagy nincs, valahogy mindig olyan jó amikor otthon van.

Elkezdtem ekkor gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehetett a Karinak amikor én jöttem ide félév együtt élés után. Hiányzott neki a reggeli járkálás miközben készülődtem a minden napi gyaloglásomra? Hiányzott, hogy nem voltam otthon amikor hazajött? A könyvek, a rengeteg toll, a tévé ami folyamatosan megy - valahogy szeretem a tévé zaját hallani, még ha nem is nézem! Gondolom a folyamatos nyaggatást nem hiányolta. Mosogasson el, eltüntetem a kávéfőzőt ha megint ott álldogál mosatlanul, ne tegyen újságot az asztalra, egyen rendesen... Vajon hiányzott neki a házhoz szállított pizza amit Don Pepe-től hozattunk nem ritkán, vagy a moziba hurcolás, az időről időre felbukkanó újabb meg újabb könyvkupacok, a L'Occitane zacskók és a töménytelen sok termék a fürdőszobában. 

Gondolom hiányzott neki ez meg az, itthon pedig már most hiányzik ő, és mindenkinek hiányzik. tudjátok mit mondott az Anyu? Hogy Kari annyira, de annyira család, mintha az Atival meg velem nőtt volna fel. (Gondolom az Anyu arra céloz, hogy a Kari jobban bele illik a családunkba mint a Yuly, de ez biztos csak azért, mert a Kari magyar és magyarul beszél.) Már tegnap nagyon hiányolta és mondogatta, hogy mennyire jó lett volna, ha itthon maradhatott volna. Hiányzott látni a macskákat dögönyözni, kávézni vele, vacsizni... és egyáltalán.

Hát most így állunk, most várni kell.

Montezuma Tengerpart

Kari el akart menni még egyszer a tengerpartra mielőtt hazarepülne most szerdán. Gondoltam volna én, hogy egy nyaralás a Csendes Óceánon Új Év táján és egy nyaralás a Karib tengeren, Kuba hírhedt Varadero partjain elég lett volna, de nem: Karinak még több tengerpart kellett - amennyiben lehet, Karib. Ha hiszitek, ha nem, pár nap alatt elintézni egy tengerparti utazást nem egyszerű, de főleg nem amikor nincs elég idő és magas szezonban vagyunk. Igen, magas szezon, mert habár a Costa Ricai turisták már mind visszavonultak a munkába, a külföldiek most özönnek be, messzi fagyott tájakból, hogy épp itt süssék pirosra és ropogósra vakítóan fehér húsukat. És komolyan, nem kevés a vakító szőke aki szeplős arccal járkál hol fura, hol nevetséges, hol nem illő turista ruhájában  amiből minden egyes alkalommal kilógnak nyers-fehér lábaik-karjaik, és amikről az embernek az a gondolat támad, hogy ezek biztos olyan medúza jellegűek lehetnek, és ha az ember megfogja őket biztosan gusztustalanul szétmállnak az ember ujjai között.

Karib tengert nem tudtam produkálni, de emlékeztem egyik kedvenc tengerpartomra a Csendes Óceánon, Montezuma. Itt egyszer jártam, egy millió évvel ezelőtt (olyan 10 éve, talán) Rosa barátnőmmel, Blanca nővérével és templomi barátnőjükkel, Rebecca. Akkor annyira megtetszett, hogy emlékszem írtam is rengeteget a Gyuszinak, aki akkor mondta is, hogy majd ide akar költözni élni. És ki nem akarna itt élni? Montezuma egy apró kis falu szerűség amit valamikor évekkel ezelőtt hippie-k és szörfölők hoztak létre egy meredek, szinte megközelíthetetlen szakadék oldalán. A két utcából álló falu tele van laza kis hotelekkel, pizzazókkal, organikus és vegetariánus éttermekkel, internettes kávézókkal és nagy lazasággal. Bankot nem igazán látni, csak egy bank automatát ami többet van működő képtelen helyzetben, mint működésben, és két kis közért. Kártyát majdnem mindenhol elfogadnak, és a tengerrel párhuzamos utcán végig sorakoznak az asztalkák tele ékszerekkel amiket az helyiek saját fantáziája kitalál.

Nem sokat változott a hely, habár most már van világítás a főúton, aminek nem feltétlen örülök, mivel az is hozzátartozott a helyhez, hogy esténként az árusok mind kitettek egy gyertyát asztalukra, és így az utca varázslatos gyertyafényben tündökölt.

A hotel is megváltozott, új vezetőség alá került, aki jobban kiemelte a laza-komfortos élet elemeit egy közös terasszal ahol a vendég hintaágyban olvasgathat vagy alhat, közös konyha ahol helyi kék madarak érdekes kis fekete tollas fejdísszel - szerintem angolul bluejay-nek hívják, de nem vagyok benne biztos - minden található cuccal garázdálkodnak. Van spanyol óra, jóga óra, poi (tűz tánc) óra és ki tudja még mi más. A szobák szebbek mint amire emlékeztem, de sajnos a zuhanyban a víz igen kevés.

Az első nap Kari lerohant a tengerbe - illetve óceánba - de itt olyan veszélyes és kifürkészhetetlen a víz, hogy hirtelen felkapta és éles kövekhez vágta. Nem, nem halt meg, de csurgott le róla a vér patakokban amikor jött vissza. Rohantam is a boltba alkoholért és vattáért, hogy gyorsan fertőtlenítsük, majd ma felmentünk a közeli városkába - Cóbano - ahol fel akartunk venni pénzt (mivel Montezumában az automata hallani sem akart a munkáról), és egyből egy patikába is bementünk fertőtlenítő cuccért. Komolyan mondom, az ilyenek után nagyon meggondolom, hogy mégis menjek hozzá a Karihoz, így legalább amikor egyszer majd belehal valami marhaságba legalább én örökölni fogok. De mondjuk, ez alkalommal nem az ő hibája volt, nem láthatta előre milyen itt a víz.

Van aztán Montezumában egy használt könyv könyvesbolt. Tíz évvel ezelőtt is itt volt, és vettem benne egy könyvet: "Rosemary Fia", ami Ira Levin könyvének "Rosemary Babája" folytatása, és amit maga Ira Levin írt. Tegnap zárva volt, de ma nem, amiért egyből bementünk és vettünk is könyveket. Én találtam három érdekesnek látszó könyvet, és Karinak a tulajdonos talált egy könyvet magyarul. Igen ám, magyarul. Ki hitte volna, nem?

Holnap megyünk már haza korán, ugyanis komppal kell menni egy darabig, és ennek nincs sok járata, amiért sietnünk kell, hogy felférjünk rá. Mosni kell majd, és a kocsikat lemosni - úgy tűnik, hogy majd nekem kell a saját kocsimat és az Apu kocsiját (Apu Grand Vitarajával jöttünk, ugyanis az út nagyon rossz, és kell ide egy négy kerék hajtásos kocsi) - amiket csak kívülről fogok lemosni, és majd szerda előtt Kari kitakarítja őket belül. Kocsimra nagyon, de nagyon ráfér egy mosás, már azért is, mert a minap észrevettem, hogy alig lehet kinézni az ablakán  -vagy szélvédőn! - amikor rásüt a nap. :-P

Hétfő, kedd, szerda... munka, munka, munka, de szerdán Kari megy megint haza - és biztos nem rendet rakni megy, sajnos - tehát ki kellene az időt használni, és nem csak megfelelő, tervezett pakolással, hanem talán egy kis kiruccanással valahova vacsizni, nem gondoljátok? :-)

Múzeumos Bulis Vasárnap

Képzeljétek el, tönkrement az egerem. Most, nemrég, épp azután, hogy e-mail-t írtam a Mamának és a Papának. Most majd fel kell írjam a listámra a samponnal együtt. Most a Kari egerét használom.

Jövő hétvégén - ha szerencsénk van - lemegyünk megint a tengerpartra, mivel a Kari még egyszer le szeretne menni. Nem egyszerű azért, mert most van a magas szezon itt - ilyenkor a legjobb az időjárás, több a nap, de nem rettentően meleg - és habár a Costa Ricaiak már visszamentek munkahelyükre, a külföldiek most özönlenek ezresével tengerpartjainkra, hegyeinkre, vulkánjainkra és egyéb érdekességeinkre. Tele vannak a hotelek és az árak elképesztően magasak. Igen, komolyan. A dupla szoba ami nemrég $93 volt, most $500. 

Erre a hétre kicsit nehéz lett volna elintézni, ezért maradtunk itthon és inkább más dolgokat intéztünk el, mint a kisebb bevásárlásokat. Szerettünk volna elmenni a kávé túrára, de sajnos az a bizonyos kávé túra amire el szerettünk volna menni, azt már nem rendezik. Egy vasárnapi parki koncertre is elszerettünk volna menni, de a zenészek most szünetelnek. Így hát elmentünk a Costa Ricai Szépművészeti Múzeumba. A kiállítás továbbra is három XX. századi Costa Ricai művésznek a munkáját mutatta: Paco Zúñiga, egy festő/szobrász aki sokat foglalkozott az indián nőkkel és figurákkal, Rafael Zeledón, egy szobrász aki most ott volt, és aki eléggé erős műveket faragott, sok erősen, brutálisan szexuális elemekkel, vagy rémségekkel; és aztán a kedvencem, Juan Manuel Sánchez, egy szintén festő/szobrász akinek rajzait gyerekkori könyveimben láttam sokat.

Ez a múzeum egy régi reptér épületben van, közel a munkahelyemhez. Nem mutatnak sokat - szinte semmit - a reptér történetéről, de azért több elem megmaradt benne, mint egy váró terem amit a reptér alapításárok csináltak, és ami teljesen ki van rakva réz domborművekkel amiken látni lehet Costa Rica történetét Kolumbusz Kristóf előtti időktől (mi ezt az idők "precolombin" időknek hívjuk) egészen a reptér alapításáig.

Múzeum után elmentünk Atiékhoz, ahol a Daninak rendeztek szülinapi bulit a szomszéd gyerekekkel. Volt grill, torta, fagyi, ehető asztal díszek, csokis gyümölcsök, játékok, egy piñata (egy kartonból készített figura, tele cukorkákkal és kis játékokkal. Bekötött szemmel a gyerekek bottal igyekeznek ütögetni míg el nem törik a figura és ki nem esik belőle a cukorka) és ezer más játék. Nem tudtam, hogy gyerek buli lesz - ha tudtam volna nem mentem volna el. Akkora volt a zaj! Kosz, rendetlenség, futkosás... annyira örültem, hogy nekünk nincs gyerekünk!

Danika eleinte nem nagyon élvezte a buliját, de egy kis idő után teljesen belejött és ott rohangált a többi gyerekkel. Volt ordibálás, veszekedés és egy pár kibírhatatlan, rettenetes gyerek aki folyamatosan a többieket szekálta és cuccaikat lopkodta.

Most már végre itthon vagyunk, és olvasgatom az év harmadik könyvét. Ez egy könyv amit Kubában vettünk, és Luxemburg Rozsáról szól. Idáig elolvastam a Skarlát Betűt - nagyon tetszett - és Az Éhezők Viadalát. Erre az utolsóra nagyon kíváncsi voltam miután megnéztem a filmet és megtetszett. Azt hiszem még otthon láttam. Most a következő két részét akarom elolvasni, de mivel még nem vettem még meg - és nem tudom elég jó az Amazon Prime Membership-em, hogy kikölcsönözzem - akkor elkezdtem a Luxemburg Rózsaról szóló könyvet. Majd meglátjuk mi lesz.

Most viszont mennem kell aludni. Holnap dolgozni kell.

Hát Mit Mondjak

Már javában elkezdődött az év, és sok dolog történt. Karival voltunk Kubába, ami nagyon érdekes volt, és nagyon nem olyan amilyennek mondták. Gondolom mindenkinek meg van a saját verziója arról, hogy milyen is ez a sziget. Erről írtam már az angol bloggomba, és nem akarom ismételni magamat, viszont itt igen is megmondom, hogy volt két Spanyol nő akik olyan rémesen viselkedtek, hogy örültem, hogy Latin Amerikai (is) vagyok, mert nem akartam, hogy semmi közöm legyen velük. De mi is történt? Hadd meséljem el.

Ahogy azt tudjátok, meg akartam lepni Karit karácsonyra egy utazással. Mi most ulta-spóroló helyzetbe állítottuk magunkat, hogy lehetőséget teremtsünk annak, hogy hazamehessek és együtt élhessünk boldogan örökkön örökké... vagy valami úgy. Ezzel szemben megbeszéltük, hogy minimálisra vesszük költségeinket ami azt is jelentette, hogy nem fogunk majd utazgatni. Mivel tavaly még nem kezdtem el a spórolást részemről, mert volt bőven költeni való, el kezdtem nézegetni meglepi utazási árakat. Tudtam, hogy Kari meg akarta ismerni Kubát, tehát azt néztem meg, és mivel kifizethető volt, le is foglaltam. Kari közben észrevette, hogy lesz meglepi utazás, de csak Karácsonykor tudta meg, hova is megyünk.

Az utazás rövid volt, ugyanis odaértünk csütörtök este és vasárnap hajnalban már indultunk is vissza. Szombatra beprogramoztunk egy kirándulást Varaderora, Kuba - és a világ! - egyik legszebb tengerpartjára. Az út reggel 6-kor indult... volna. Tisztán meg is mondták nekünk "reggel 6-kor indul a kisbusz, és több hotelen megy, hogy felvegyék az embereket". Az nap reggel, Karival felkeltünk korán és szépen várakoztunk a kisbuszra. Amikor megérkezett kiderült, hogy nem csak mi mentünk volna, hanem két Spanyol nő is: María Elena és María Ángel. A Máriák nem csak, hogy elaludtak, de volt merszünk azt mondani, hogy menjenek értük egy órával később, mint sem érdekelve, hogy mások is várják a buszt. Az idegenvezetőnk, mondta, hogy ad nekik 20 percet, mert mások is várnak rá. A Máriák feltápazkodtak, elkészültek, de mivel nem telt el a 20 perc, beültek megenni valamit.

A nők valami sokadik évükben lehettek, de olyan sokadik amit igyekeznek eltakarni és épp emiatt annál jobban mutatkozik. Vastagon állt rajtuk a megcsomósodott smink és flitteres, fém színű macska nadrágban mutogatták csontvékony lábaikat, miközben száma-szerűre égetett festett hajuk hatalmas, csiri-csáre kalapjuk alól szökdécselt mint egy rosszul megkötött seprű.

A Máriák bocsánatot se kértek, helyébe egyből nagyra vágó beszélgetésbe bocsátkoztak. Hogy ki milyen hatalmas esküvőben volt, hogy milyen Arab elnök vett részt, hogy Giorgio Armani melyik szuper manökenje a legjobb barátnőjük, hogy milyen világhíres flamenco énekes nő a gyerekük kereszt anyja, és milyen világhíres flamenco zene szerző a legjobb barátjuk...

Végig mondogatták, hogy milyen exkluzív világban élnek, milyen fényűző az életük... és mennyire nem jó minden amit Kubában lehet szerezni. Ilyenek voltak Habanából Varaderóig, majd Varaderótól Habanáig két új srác mellett - akiket szinte rátukmáltak az idegen vezetőre, hogy vigyük Habanába, mivel "amúgy is van hely" - még jobban űztek fényűző nótát a "milyen rossz és ronda minden Kubában" nótával párosítva.

Mi volt a bajuk? Nem voltak előtte soha Kubában és azt hitték, hogy Puerto Rico lesz vagy a Bahamas? Ha annyira jobban szeretik Cartagenát vagy Miamit, miért nem mentek oda? Ha annyi pénzük van, miért a mi hotelunkba szálltak meg és miért ezzel a kirándulást-szervező céggel szervezték útjukat és nem privát kocsival?

Ez csupa bunkóság, és sajnos sok ilyen ember van a világban, akik csak akkor érzik jól magukat, ha elhitethetik másokkal, hogy milyen szupi az életük. Sajnos, azt nem tudják, hogy ez nem szokott működni. Amikor az ember valahova utazik, feltehető, hogy valamennyit tud arról a helyről ahova megy, és élvezni fogja. Még ha a szállás nem a legjobb, vagy az időjárás, nem a legkellemesebb, kell, hogy legyen valami azon a helyen ami az embernek tetszik, és amiért kiválasztotta. Vagy ki az az idióta aki olyan helyre megy ahogy semmi se tetszik neki, vagy úgy megy, hogy nem tudja, hova megy, és hajlamos, hogy ne tetsszen neki semmi abból mit lát? A Máriák, akik csak fel akarnak vágni mások előtt, és a sok fecsegés után csak azzal tudják magasztalni képzeletbeli világukat, vagy saját hiányos önszeretetüket, hogy másokat bántanak.

Pocskondiázni egy országot, államát, elnökét, hőseit, munkaerejét, termékeit saját területén, egy idegenvezető előtt vagy akárki előtt aki ott lakik, vagy onnan való az ízléstelen. A Máriák ízléstelenek voltak, de sajnos ők nem az egyetlenek. Oroszok között sokat találtam ilyet, aki itt lakik, itt talált munkát, itt volt lehetősége házat venni, mégis pocskondiázza Costa Ricát és a Costa Ricaiakat. És tudjátok mit? Magyarok is vannak sokan, itt is, otthon is, mindenhol, akik úgy viselkednek mint a Máriák.

Nem mókás ez a viselkedés, szégyellnivaló. Ilyen viselkedéssel, nem csak önmagukat járatják le, hanem az egész nemzetett amit jelképeznek. Tehát, mielőtt nyafira és pocskondiázásra nyitjuk szájunkat, gondolkodjunk el, és emlékezzünk egy itteni mondásra:

"calladito más bonito" (csendben szebb).

Új Év és Sok Terv

Elkezdődött egy új év, 2013, vége egy korszaknak - volt aki hülyén azt hitte, hogy a világ vége jött el, de aztán van akinek annyira kilátástalan az élete, hogy csak a Nagy Végére tud és akar várni, mert nem hajlandó változtatni saját körülményein. Megvolt 2012, sok változással, tervvel és álommal, amiből egy rész valóra vált, egy rész nem igazán és egy másik rész átgondolásra és újratervezésre került vissza a dolgozó asztalra. 2013 nem csak egy folytatás, hanem egy új lehetőség, ahol ezer millió új dolgot és tervet lehet kezdeni, megtestesíteni, valóra váltani és befejezni. Annyi minden van amit csinálni lehetne! Miért ne csináljuk meg? Miért ne indítsuk el ezt a gyönyörű tervet, ezt a nagy, szép élet kereket és megnézni meddig tudunk vele menni?

Az élet egy fantasztikus dimenzió, tele kalandokkal és élményekkel, ezer és ezer kinccsel ami a miénk lehet, ha hajlandóak vagyunk értük nyúlni. Hát tegyük meg, nem? Ki tart velem? ^_^ 2013 isteni lesz!

Sok boldogságot és áldást mindenkinek!