Nemrég fedeztem fel egy isteni bloggot ahol a gyerektelen életről írnak. A neve is egyszerűen gyönyörű: "Childrenfree" (gyerekektől szabad). A napokban is kezdtem felfedezni egy csomó embert és csoportot akik úgy éreznek, mint én, akik értik és átélik ugyanazt amit mi: a gúnyt amiért komolyan semmi kedvünk gyerekekkel bajlódni, amiért nem akarunk szülők lenni és amiért mi merjük azt hinni, hogy az ember lehet teljes anélkül, hogy világra hozzon gyerekeket. Őszintén, nagy irigységgel olvastam Polly Vernon cikkét, ahol elmeséli, hogy van neki egy barátja aki elfogadja és tiszteli kívánságait, hogy ő nem akar gyereket. Persze, erre feltámadt bennem A Hang és súgta a fülembe "Ugye mondtam, hogy nem kell nekünk 'barát'. Látod? Feladod a függetlenségedet egy olyas valamiért ami fele annyit se add mint az egyedüllét". Hát abban a pillanatban letagadhatatlan volt.
Igaz, nekem semmi kedvem gyerekekkel bajlódni, látni sem akarom őket, törődni se akarok velük és nem is kellenek ahhoz, hogy boldog legyek, csak nyűg lennének a nyakamon. És minek is kell a gyerek? Hogy felegye a fizetésedet? Ahhoz vannak hitelkártyák. Hogy nyűg legyen a nyakadon? Arra találták ki a férjeket. Hogy nevet adjál nekik? Arra vannak háziállatok. Hogy megtanítsd beszélni? Papagáj. Hogy lásd hogy fejlődik? Cég vagy növény. Hogy veled legyen öreg korodban? Ápoló, ápolónő vagy/és barátok. Hogy legyen kinek örökölni? Társadalom. Egyetem, kedvenc jótékonysági alapítvány.
Mind a blogban, mind Ms. Vernon cikkében (az amerikai Marie Claire magazinban jelent meg), felsorolják a bántást amire olyan emberek mint mi ki vagyunk téve, valamint a néhai trükk amikhez folyamodunk, hogy kitérjünk a téma alól és így megszabaduljunk az emberek általános támadásától. Igazán érdekes, de főleg az a legjobb benne, hogy tudom most már, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csak engem szekíroznak a gyerek kérdéssel, és hogy nem csak én, az egész világon, gondolom, hogy a szülő élet egy stádium az ember életében az érettség felé, hanem egy út sok út közül, egy választás.
Ma, közben, megjelent egy újabb cikk a blogban. Ez alkalommal egy mama írt arról, hogyan veszti el az ember barátait amikor megjelennek a gyerekek az életében, és hogyan módosítják meg a gyerekek a kapcsolatait másokkal. Ezt lehet, hogy a gyerekes emberek nem veszik észre, de a gyerektelenek igen. Jönnek a drámák és az elvárások, és egy ember akivel jól ellehetett beszélgetni munkáról, moziról, az életről csak egy dologról tud beszélni: gyerekekről. Mintha nem is érdekelné, hogy az embernek nincs gyereke, hogy nem érdekli hány órát aludt az este, vagy milyen nehéz bekerülni egy jó oviba. Beszélhetünk a régi dolgokról? Valami jó kis könyv amit olvastunk a napokban? A mamának nincs ideje. Oké, mit szólsz egy tévé műsorról? Mamának nincs ideje. Fura, de jó, legyen. Mi van a munkával? Mamának most ahhoz nincs feje, mert ő jelenleg csak a gyerekre tud gondolni.
Így a gyerektelen szépen csendben marad, hallgat a szülőre, hogy adja ki magából a gyerek témát, talán majd lesz valami amihez hozzá tud szólni, vagy majd valamikor valami olyanról is fognak beszélni ami őt is érdekli, ami őt is érinti... de valahogy nem. A gyerek téma végeérhetetlen, és a szülő folyamatosan beszél majd úgy néz a gyerektelenre mintha mondaná "te úgy se tudsz erről". Ja, most beszélhetünk valamiről amiről mindketten tudunk? Nem. A gyerektelen általában tűri, reméli jobb lesz valamikor, sajnálattal gondol arra, hogy ott kell lennie barátjának, de a szülő nem ezt gondolja. Általában a szülő az aki eltávolodik, aki úgy dönti, hogy a gyerektelen nem tartozik már az életébe, nem fér bele, nem érti, untatja.
Mi idegesítjük, mi nem értjük, nekünk nincs már beszélnivalónk. Mi, hátramaradottak, akik a gyerek-monotémát nem vágjuk, de helyette képesek vagyunk több mindenről beszélni.
Eszembe jutott it Kari torz sógornője (szegény tényleg torz... de sógorom sem csinos, tehát nem is várhatott semmi jobbat), és az nagy nehezen összehozott beszélgetéseink. A sogi mindig körül van véve három lelkileg felbomlott fogadott gyerekével. Fura gyerekek, igazán. Olyan... tönkrementek. (Hát valahol a befogadott gyerekek használt gyerekek, mint a használt autók: az ember sose tudja igazából milyen bajok vannak bennük.) Ahogy elnézegetem őket, olyan mintha volna ez a három gyerek - genetikailag csinosak - és tovább nyomják a lelki eltorzulás irányában, és arra gondolok, hogy mi a pláne abban, hogy befogadsz három gyereket akit alig tudsz eltartani csak azért, hogy a meglevő gyötrelemre még több kínt pakoljon az ember.
Általában teljesen egyedül vagyok, még ha mellettem is vannak többen (kivéve amikor az apósom ott van), mivel mindenki mindig a saját világába merül és én olyan nagyon szívesen tenném azt és kivenném a számítógépemet a táskámból, vagy egy könyvet és olvasgatnék egy darabig. Van időm így nézegetni a gyerekek furcsa játék dinamikáját, a többiek gyatra viselkedését, kis egymás elleni gonoszkodásait, majd fejembe belemélyedni egyik kedvenc történetembe, vagy Odaátos részbe.
Sogi, sok perc után valamennyire nevel magába egy kis "helyes viselkedést", és próbál hozzám szólni. Fura ahogy ezt teszi, mintha azt gondolná, hogy nem értem majd szavait, vagy leharapom a fejét.
- Szereted itt?
Ó de okos kérdés! "Nem, csak épp azért jövök minden évben, és költöm a sok pénzt, hogy legyen mit utálnom".
- Persze, itt minden olyan szép! Tél, tavasz, őssz... csak épp a nyár nem tetszik. De olyan más! Friss cseresznét is lehet szerezni!
- Nem mindig - mondja sogi.
- De gyakrabban, mint nálunk.
- Costa Ricában terem a cseresznye?
- Nem tudok róla. Tudom, hogy amit én szoktam venni... amikor van, az Japánból jön.
- Milyen érdekes...
Kész. Érdekes, hogy minden kérdése olyan "turista-útmutató" szerű. Persze, meg vannak győződve, hogy nem tudok semmit politikáról, mert nem ismerem egyenesen a magyar politikát, tehát nem beszélnek erről... sőt, sose beszélnek politikáról, csak a néhai régi idők kitekert nyavalygása. Nincs élet-téma, nemzetkozi-társadalmi-téma... nincs. Sogi szülő. Sogi már eleve sokat tesz azzal, hogy cseresznyéket emleget.
Közben, sajnos, a cikk (vissza a Childrenfree blog cikkjére!) a gyerekesek szempontjából volt írva, miszerint a baj egyrészt az, hogy gyerekekkel kevesebb idő marad a barátoknak, de még a fennmaradó barátokkal is az a baj, hogy a gyerekteleneknél nincsenek játékok, hogy a picit játsszanak, nem is beszélve a sok drága és törékeny cuccról ami a gyerektelenek házába szokott lenni, és amit a gyerekek olyan könnyen eltörhetnek, és amitől a szülők olyan "bűnösnek" érzik majd magukat. Itt a szemöldököm a hajam vonaláig ért. Oké, tegyük fel sikerül nekem összegyűjtenem $36000-t egy Lalique Tianlong vázához, és erre jön valaki a gyerekekkel és a gyerekek ripityára törik a vázát. Akkor mi? Én, aki nem vállaltam gyereket vállaljam a $36000 veszteséget, mert végül is a gyerekek szülei nem biztattak engem, hogy vegyem meg, és nekem tudnom kellett volna, hogy mielőtt jönnek el kell minden törékenyt tenni? Hát ne is kezdjem azzal, hogy elsősorban vérben követelném a váza árát, még pedig a gyerekek véréből.
Másodszor is, szememben ez megint előtérbe helyezi a szülők önző, undok mivoltát, ugyanis ők vállaltak gyereket, de a világnak alkalmazkodnia kell hozzájuk. Mikor látott már az ember gyerektelen embert aki követeli a gyerekes embertől, hogy tartson otthon gyerektelen életmódhoz alkalmazkodó dolgokat? A cikk szerint a szülők inkább más szülőkkel találkoznak, és más szülőkkel járnak, mert ez így kevésbé stresszes.
Én nem akarok gyereket, de nem kényszerítem másokat, hogy szintén ne legyen gyerekük
(részemről abszolút nem zavarna, ha Karinak mástól lenne gyereke... csak ne legyen az enyém és ne nekem keljen velük foglalkozni...és ne éljenek velem se!), nem várom el, hogy olyan életet éljenek, mint amit én élek, nem szekírozom őket azzal, hogy most miért vállalnak gyereket, stb. Miért nem lehetnek ugyanezzel a tisztelettel ezek hozzánk? Elképzelésem? Azért, mert szülőnek lenni bizonyára igazán annyira rossz, hogy a szülők csak abban tudják lelni boldogságukat, hogy mások életét is látják tönkremenni.
Nem, nem vagyok
"örök gyerek" aki nem akar felnőni, felnőtt vagyok aki tisztában van azzal, hogy mit akar és mit nem az életből. Nem vagyok
"hátramaradott, fejletlen", mert ugyanis nem lehet azt mondani, hogy nálam fejlettebb a kislány aki 15 évesen szül gyereket, vagy az a nő aki azért szül, hogy maga mellett tartson egy pasit, vagy aki megszül egy gyereket, mert elvárt, de ki nem állhatja. Nem vagyok
"tagadó állapotban", és majd
"ha megtalálom a megfelelő férfit akkor majd akarni fogok". És ki legyen az a megfelelő férfi?
David Villa?
(Genetikailag tökéletes). És a megfelelő férfi feltétlenül az akivel az ember gyereket akar? Mert eszerint akkor mi nem is szeretünk senkit. Nem. Őszintén a gyerek dolog egy egyéni döntés amibe nem szabad az embereket belehajkurászni, mert abból csak boldogtalan szülőket és még boldogtalanabb gyerekeket szerzünk.
Szomorú, hogy annyi gyerekes ember annyira retrográd, korlátozott lesz, hogy képtelen a világ többi, gyerektelen részével kapcsolatba lépni, képtelen érteni, képtelen feltárni életét, témáit. Szomorú, mert a gyerek tulajdonképpen nem egy cuki kis micsoda amitől az ember tovább fejlődik, hanem egy fiatal ember aki intenzív tanulási ponton van, és aki majd ezt az önző, korlátozott világnézetet szívja be előbb.
Sajnálom.
