Csöpögős

Nin után belekezdtem egy új regénybe, Egyetlenem Méhes Györgytől. Istenem milyen rémes! Abszolút nem vártam, de elképesztő mennyire buta, ciki, csöpögős, gőgös, hülye... és milyen félelmetesen rosszul van megírva! Mi történt Gina írójával? Meghalt? És ki volt az a szellemileg hátramaradott kiadó aki ezt merte megjelentetni? Az első k.b. 20 oldal annyira pocsék, annyira gyatra, hogy nincsenek szavak rá. Feltehetőleg szuper-romantikus és jaj-de-érzelmes, de nem az. Bután van összeállítva és azokra a nagy hazugságokra emlékeztet amiket a nem-komplet pasik szoktak a nőknek mesélni amikor, szellemi és fizikai elégtenelségük miatt a nők sajnálatára kell apellálniuk.

Két lehetőség van: vagy Méhes György elvesztette írói képességét halála után, vagy az aki helyette ír nem olyan jó mint maga Méhes György.

Lefoglaltam a Jegyemet!

Még nem vettem meg, de már le lett foglalva a jegyem. Most teljesen más volt mint ezelőtt, amikor két napon keresztül noszogattam a kiszolgálót, hogy pontosan erre meg erre a járatra tegyen, ekkora legyen a váró idő, mert nekem kedvem van kimenni a városba, ezzel a géppel vigyen ide, nézze meg azt a másikat és "igen, minden évben utazom, higgye el nekem, van egy AF#### ami épp ekkor indul erről a kapuról, és még kell, hogy helye legyen". Igen, én egy olyan ügyfél vagyok. Ez alkalommal, viszont úgy foglaltam le a jegyemet, hogy mondtam a srácnak, hogy a testvérem nemrég foglaltatott le egy (csomó) jegyet, hogy legyen szíves engem is azokkal a járatokkal küldjön. Igen. Hát nem tudom, de szerintem az Atiék jobban is tehették volna. Pici átszállási idők itt-ott, hülye időpontok... miért nem kérdezték meg hogyan is lehetne ezt jobban elrendezni? Csak 2 óra Amszterdamban? Mit lehet max. két óra alatt megnézni? Jaj, jaj, amatőrök.

Hát jó. Főnököm már e-mailben is megadta az engedélyt a szabimra, most már csak a kölcsönt kell elintéznem, de semmi sietség, ugyanis a hitelkártyát húzom le, majd ezt fizetem ki, tehát bőven van idő. A programok azok amik jelenleg foglalkoztatnak. Hotelt kell lefoglalni Bécsen és Pozsonyban, amire előbb időpontot kell kiszabni. Már választottam időpontot, de még egyeztetni kell a Karival. Remélem nem ellenzi választásomat, mert három hétbe beilleszteni két három napos kirándulást nem könnyű. Aztán el kell menni Marcsi mamához, persze, ezt már az Apu is kezdi a nyakamra kötni, meg a Marikához, és az Apu főiskolai baratjához is, a Jánoshoz. Aztán templom, Gödöllő és egyebek. Húúúú, rengeteg dolgom van!

Utazás Tervek

Hát úgy tűnik, hogy nem igazán lehet engem messze tartani Magyarországtól év végén. Ahogy tudjátok, az volt eleinte a terv, hogy most csak akkor megyek haza, amikor már véglegesen haza nem megyek, és addig is a szakdogával és a fizetnivalókkal foglalkozom/küzdök. Ezek szerint, persze, az következet, hogy nem megyek haza év végére (nem viszem a havat). Igen ám, csak hogy megtudtam, hogy az Atiék mennek (Ati, Yuly, Dani és Fernando), és nekem muszáj a Danit téli cuccban látni. Így hát gondolkodtam rajta, hogy menjek-e vagy maradjak a régi tervem mellett. Nehéz döntés volt, amiért felhívtam a Karit. Jövőben nem hívom fel.

Mondtam a Karinak, hogy az a helyzet, hogy Atiék mennek és én is menni akarok, DE ha megyek akkor később mehetek csak haza, ugyanis akkor növelem az adósságaimat, illetve csökkentem fizetőképességemet, tehát 1. lássuk többet most egymást és legyünk többet együk, vagy 2. menjek haza véglegesen hamarabb. Kari itt elkezdett mindenféle dologba beleavatkozni, hogy akkor hogy áll majd a pénz ügy, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, kell idő ezt átgondolni... Mit kell ezen gondolkodni? Egyes vagy kettes? Kész. Mint a szavazásokon. Lecsaptam a telefont és döntöttem, hogy megyek, később megyek haza, de hát ez van.

Persze a dolgok nincsenek még teljesen elrendezve, ugyanis még meg kell néznem mennyi szabim lesz, ki tudom-e venni a napokat, majd engedélyt kérni kedves főnökömtől, majd lefoglalni a jegyet (ugyanazokat a járatokat amiket az Atiék foglaltak le), kivenni a kölcsönt a jegyre, megvenni és kész.

Habár még nem 100% biztos, hogy megyek, lehet, hogy nincs elég napom vagy valami, már elkezdtük a tervezést. Megyünk 3 napot Bécsbe, szokás szerint - ez teljesen kimaradhatatlan - majd ebben az évben elmegyünk Pozsonyba. Efelől megint vita kerekedett, mivel eleinte Prágába akartam menni, de Kari kijelentette, hogy ő nem akar oda menni ahol már volt. Mi? És csak ezért én hagyjam ki és ne ismerjem meg a helyeket? Talán mondjam neki, hogy jó, akkor itt Costa Ricában sem mutatok meg neki semmit, mert én már voltam mindenütt? Miféle beszéd ez! Ezt egyszer megtette, és nem mentünk Velencébe emiatt, amiért, most megmondtam neki, hogy jó, én oda megyek ahova akarok, ő pedig ha akar jön, ha nem nem.

Mindenesetre Pozsony jól jött, mert ő sem volt még ott, úgy, hogy megállt volna megnézni a várost.

Ezen kívül majd egyeztetni kell a Marcsiékkal, hogy mikor menjünk föl, majd Tiborékkal megbeszélni, hogy lesz-e vagy nem új évi buli. Ha lesz akkor az Atiékat is levisszük. Ja, egyébként az Atiék hozzák magukkal a Juni-t is, Yuly hugát... mint társalgó nőt.

Nem leszünk kevessen.

Közben már azt is eldöntöttem, hogy hova NEM fogok elmenni. Na találjátok ki? Az is megvan, hogy miért: "megviselt az utazás és jelenleg nagy betegen fekszem a nagynénémnél". Hehehehehehehehe!

Csak Gyosran, Hamar Egy Pár Sor

A héten volt egy elég érdekes beszélgetésem Károllyal egyéb dolog miatt - egy téma ami már a múlt hétvégén előbukkant - és egy valamennyire göröngyös út után, telis tele felháborodással és ilyenekkel, feltárt elém egy pár tény. Megtanultam egypár dolgot róla, felfedeztem egy pár dolgot amit igazán nem is sejtettem, majd észrevettem, hogy tulajdonképpen ismerem.

Igen, nem csak az, hogy tudom hogy fog reagálni erre vagy arra, de tulajdonképpen belső szerkezete sem titok számomra.

Ismerem Károlyt.

Hárpia Anyós Dolgok

Tegnap, a napi beszélgetésünk alkalmával, kénytelen voltam emlékeztetni a Karit, hogy miket vétett anyja ellenem. Elképesztő, hogy az ilyeneket az embernek újra meg újra el kell mondani, mert ő olyan könnyen elfejeti. Persze, gondolom ezek normális dolgok - hogy ő ezekről megfeledkezzen - hiszen az ember nem szívesen vessz tudomást mások gonoszkodásáról, főleg, ha az a "mások" az ember saját anyja. Naívnak tűnt - drága kedves Karim! -, hogy komolyan feltételezi, azt, hogy az anyja nem veszi észre, hogy folyamatosan bánt és gúnyol engem. ha egyszer előfordul, az ember elengedi, gondolja, hogy jó, szeleburdi és valamennyire neveletlen - iskolázatlan, sose tanították meg illedelmesen viselkedni - ember, másodszor már gorombaság, de harmadszor és túl már kifejezetten bunkóság. Tudom, Karinak hinnie kell, hogy mamája nem komolyan, nem direkt goromba és undok, de hát... az.

Kicsi Szívem azért aggódik, mert én nagy bölcsén - én mindig nagy bölcsen - úgy döntöttem, hogy a szembesülés nem járható út, hacsak nem azt tervezzük, hogy most igen kitör a harmadik világ háború Armagedonnal együtt. Így okosan távol tartom szüleimet a gonosztól, és magam is mindig jó távol leszek, mindig kész ürügyekkel arra, hogy miért megyek. Karim - egyem meg a drága szívét - aggódva azt mondta, hogy hát mamája nem hülye, észre fogja venni, hogy kerülöm. 1. Sose mondtam, hogy hülye, csak azt, hogy undok, képmutató és agresszív. 2. Ja, nem veszi észre, hogy minden egyes alkalommal bánt engem és támad, DE ő nem hülye és észre fogja venni, hogy kerülgetem. Hn, itt valahogy nekem nem jön össze a matematika. Ha az egyiket nem veszi észre, a másikat, sem. Ha az egyiket észre veszi, a másikat is. Ha csak az egyiket veszi észre, de a másikat nem, kétségtelenül nyilvánosul az első tételem. 3. Nem az a szándékom, hogy ne vegye észre, csupán az, hogy nekem ne keljen látni. Ha majd észre veszi és szóvá teszi, legközelebb azt üzenem, SŐT telefonon felhívom és megmondom, hogy nekem nagyon unszimpatikus, allergiás vagyok rá és nem fogok menni. Jól vagyok egyébként, köszönöm szépen, ja, és már ne hívogasson, mert komolyan sose fogok elmenni, ja, és ne is jöjjön látogatni, az unszimpatikussága a világ minden helyére terjed: nem a hely, hanem ő.

Persze, akkor nagy eséllyel azt csinálja, amit most csinált, azért mert a szüleim nem mentek őt meglátogatni (csak is azért mert ő volt rájuk kíváncsi. Szüleimet abszolút nem érdekli ki ő vagy mit csinál. Őt csak is a Kari foglalkoztatja. Kari a fontos, hogy ki vagy mi a családja az az én reszortom). Ő Undoksága Karira rontott. Az ÉN Karimmal veszekedett. Na, ettől - ahogy mondjuk itt - felment a vezetéknevem. Kari az ENYÉM és ha valaki veszekedni fog vele, vagy a buksijára koppintani, AZ CSAK IS ÉN LESZEK! Hogy meri AZ ÉN KARIMAT bántani!!! Ezt én nem felejtem el. Szerencséje van, hogy itt vagyok Costa Ricában, mert csak ezért felkerestem volna konyha deszkával vagy baseball ütővel és egy új arcot kalapácsoltam volna a régi helyére - teljesen ingyen.

Miért nem lehet a Kari mamája jobban olyan, mint az én Marcsi Mamám!

Jaj, jaj, kicsi kis Karim! Bár csak idejöhetne míg haza nem tudok menni, hogy senki-senki se bántsa meg nekem! Drága kis édes szíve, jó érzelmei, kedvessége... miért kell ellene hárpiáskodni? (Ehem, nekem mindig is indokolt okom van, még pedig az, hogy nem figyel. Majd amikor Karim megtanul figyelni, és ezen már nagyon sokat dolgozunk és rengeteget fejlődtünk!, akkor már nem lesz veszekedni valóm!  - lesz még rászólni valóm, de az más) Kicsi Karim egy édes kis angyal akinek még segíteni kell, hogy kitárja szélesre pici arany szárnyait és tudjon magától repülni oda ahova lelke viszi. Őt nem bántani kell! Őt biztatni kell, támogatni kell. :-( Bár csak itt lenne velem, drága kis szárnyas csodám.

Az Iskola Király

Nem tudom csinálja ezt valaki más, de már egy ideje az általános iskolai volt osztálytársaimba beleütött annak a szüksége, hogy találkozgassunk nagy csoportos alkalmakkor, hogy tartsuk a kapcsolatot. Eleinte amolyan öt-évente-egyszeri dolog volt, amikor az egyik volt osztálytársunk jött vissza az USA-ból, ahol Bambrook-ban élt és "waitress"-ként dolgozott, dollárban keresete a fizetését és bla-bla-bla. Akkor valahogy eltűrhető volt, habár nem igazán értettem mit kell annyira csodálni egy emberek aki elment külföldre élni és pincér lett, vagy kasszás egy McDonald's-ban. Itt maradhatott volna és lehetett volna neki egy karrier-féle munkája (közben emlékezett valakire aki kiment külföldre, mert otthon "nem lehet megélni" és egy tipikus 'szükségben-élő-nyamvadt-külföldi' munkát szerzett magának...).

Volt egypár találka amit épp akkor szerveztek amikor én utazgattam haza, Budapestre szabira, tehát nem mehettem, de láttam a képeket. Nagyon aranyosak. Aztán ebben az évben már a gyagyaság netovábbja ütött beléjük ahogy azt találták ki, hogy gyakorlatilag havi egyszer találkozzunk. O_O Minek? Hogy összejöjjön a csoport, tartsuk a kapcsolatot, jaj-csináljunk-egy-csoportot-a-facebookban és egyebek. Ez nekem már valahogy lúzer. (Lehet ezt mondani magyarul? Mert a Windows azt mondja, hogy nem.) Nem vagyunk már egy kicsit öregek ehhez? És nincs mindenkinek saját élete és barátai akikkel foglalkozzon? Mert jó, évi egyszer, talán kétszer még szimpi, de folyamatosan? Miről beszéljünk? Hogy mi történt mindenkivel az utóbbi napokban?

Elmentem a májusira, ahonnan Eugenia meg én leléptünk a második rész előtt, és ahol tanúk voltunk arról, hogy hogyan lopakodik be az étterembe egy hatalmas felügyelő csoport. Talán ezek után nem szeretnék igazán odamenni ahova ezek a gyerekek akarnak menni. Ki tudja mikor ront ránk a lövedék zápor! A múltkorira, amit az egyik srác házában rendeztek, nem mentem el, mert beteg voltam, habár folyamatosan hívogattak és küldtek sms-t és e-maileket, hogy menjek el. Érdekes volt, hogy az egyik hívogató csaj azzal csalogatott, hogy ott lesz Christian Fernández, az akkori csinos fiú. Amikor megkaptam az sms-t, csak bámultam a betűkre. Mit következtessek le ebből? Hogy csak azért, mert ott van most a volt Csini, akkor már nem vagyok beteg? Hogy a halálos ágyam széléről (csak náthás voltam, nem volt hangom, rám jött az allergiás roham, ja, és lusta voltam) is elindulok két szép szeméért? Nem hiszem el. Mintha nem is nőttel volna fel.

Az a helyzet, hogy ezek után érdekes dolgok kezdtek el történni a csoportban. Annak ellenére, hogy egy másik osztálytársunk is akkor találkozott először a csoporttal sok-sok-sok év után, a találkát követő e-mail-el tisztán mutatták ki volt a fontos a csoportban. Föl-alá potyogtak az áradozó, hálás szavak Christiannal kapcsolatban. Jaj de jó volt látni megint, hogy örült mindenki neki, milyen jól van és mennyire érdekes minden amit mondott, milyen jól tartja magát, milyen egészséges, és mennyire ad ihletet mindenkinek arra, hogy sportoljon. A srácok is áradozva beszéltek vele és róla, hogy ő volt mindenkinek a legjobb barátja, és bla-bla-bla. Őszintén, én nem emlékeztem semmi ilyenre, de az is igaz, hogy se a suliban se a gimiben én nem figyeltem senkire és semmire, csak a saját dolgaimra, saját barátaimra és a saját világomra. Kicsit olyan butának tűnt a gyerekektől, hogy ennyire alávetik magukat ennek a srácnak, ugyanis Christian ugyanolyan volt mint mi.

Aztán érkezett egy e-mail magától Ő Szépségétől, Ő Sikerességtől, ahol félig angolul-félig spanyolul válaszolt, hogy ja, olyan "so good" volt mindenkivel találkozni "again". Ja igen, ő is élt egy ideig Amerikában, sőt, én azt hittem, hogy még mindig ott tartózkodik. Mondjuk, hogy meg lehetne érteni, hogy miért használ angol kifejezéseket, mondjuk, hogy már rég nem beszélt spanyolul és vannak dolgok amiket elfelejtett. Előfordul. Igen ám, csak az az érdekes, hogy ugyanabban az e-mail-ben ugyanaz a kifejezés előfordul angolul is és spanyolul is. Az ember általában konzekvens (ezt lehet magyarul mondani? Várjatok, inkább kikeresem.) következetes (hé de szép szó!): Ha nem tud egy szót vagy egy kifejezést, míg meg nem tanulja, addig más használ. Öregek vagyunk már, persze, és lehet, hogy az ember elfelejti, de nem három mondat után. Így hát, sajnos megjegyeztem, hogy Christian - aki most Chris-nek hívja magát - valahogy... hmm... nyomja, a különbséget saját maga és a csoport többi tagja közt.

Minden e-mail-je, ezek után keveri a két nyelvet teljesen kedv szerint, mindenki orrára köti, hogy hány barátja van a Facebook-ban, hogy el megy most futni ide vagy oda, majd olyan szélsőséges pontokra jutott, hogy kicseréltet egy találkozási helyet, mert "nem elég fehér" neki. (Pontosabban, sok ott a Nicaraguai.) A csoport, aki eleinte rajongott a helyért és jó ötletnek találta, igazat adnak neki és kicserélik a helyet.

O....ké.

Kérdés "Chris"-nek: "Who died and fucking made you the Leader?"

Őszintén, a csoportban belül már nem vagyunk mind egyformák. Egy kézen meg lehet számolni kik lettünk karrier dolgozók. A többi teng-leng mindenféle call-center (telefon központ), sportsbook (egy telefonos központ ahol az ember sportokra és egyebekre fogadhat) és egyéb munka közt, ami általában nem tart egy évnél tovább, amire fiatal gyerekeket vesznek fel, akik gimi után el mennek egy picit dolgozni mielőtt beiratkoznak az egyetemre. A modern, jobban fizetős McDonald's. Hát, ja, ez is munka, de nehezen karrier vagy hivatás. Maga Chris Amazon.com call-centerének az egyik team leader-je. Amazon.com, mint minden más Amerikai cég, idehozza a telefonos központját, mert itt olcsóbb és megtilthatja a munkásoknak, hogy szakszervezetbe lépjenek. Amazon.com három hónapja van itt.

Nem tudom Chris-t bántja-e, hogy azok közül a gyerekek közül akikkel felnőtt nem egy van aki már évek óta dolgozik ugyanabban a cégben és egy igen jó fizetést keres, de ő nem ezek a gyerekek egyike. Nem tudom miért változott, és kiábrandító, hogyan rajong érte a csoport. A rajongás nem teszi jobbá az ember életét.

Hogy mi lesz a csoporttal, nem tudom. Én tuti minél kevesebbet fogok ezentúl találkozni velük (jó, hogy majd hazaköltözök!!), vagy csak is azokkal akik szimpik.

Egyébként ez egy rettenetesen emberi dolog (amit majd tuti beledolgozok a filozofikus elméletembe az ember lényéről): az emberek sokszor nem hajlandóak szembesülni saját döntéseinek a következményeivel, amiért inkább másokat bántanak, kicsinyítenek vagy hibáztatnak.

Hangtalan

Ma az Anyuék megismerték a Marcsiékat. Nagyon szerettem volna tudni, hogy hogy ment, de ma nem beszéltem Karival. Volt egy telefon hívás, ismeretlen, amiért nem tudtam visszahívni, de nem is vettem fel, ugyanis a munkából küldtek nekem hétvégi munkát és semmi kedvem nincs ezzel foglalkozni, amikor nem rajtam múlt a késés, és nem is rajtam csattan majd az ostor a késés miatt.

Kari ma nézte a meccset, tehát feltettem, hogy tudjam, hogy mikor kellene hívnia, de nem hívott. Na, gondolom dolga volt, vagy szegénykém túl fáradt. Remélem tud egy jót aludni ma este, és holnap majd beszélünk és elmeséli hogy ment minden.

Közben, jól jött, hogy ma nem tudtunk beszélni, mert ma ÉN nem tudok beszélni. Nem tudom, de hirtelen nagyon berekedtem. Ma el kellett mennem az egyik bankba befizetni az Oriflame számlát, majd az ICE-be befizetni a lejárt telefonszámlámat. Utána el kellett rohannom a Paseo-ba megvenni Roo-nak Asa Larsson regényét, mivel holnap Lau megy Californiába, és Roo mondta, hogy nyugodtan küldjem el neki a könyvet. (Ez a szülijére szántam, Asa Larsson regénye isteni!, de az egyik e-mail-jében azt mondta, hogy ne küldjek neki könyvet. Amikor mondtam neki, hogy jó, sajnos könyvre gondoltam de akkor küldök neki valami más, felhívott és mondta, hogy mi az, hogy nem küldöm neki a könyvet, küldjem el, amiért ma el kellett rohannom a könyvért.)

A héten összefűztem neki egy choker nyakéket halvány lila gyöngyökből, amit, mondanom kell, isteni lett, és nagy eséllyel csinálok magamnak is egyet. Csináltam hozzá fülbevalót is, szokásom szerint, majd Laurának készítettem két nyakláncot kedvenc színében: világos kékben. Ezek is fülbevalóval jöttek, természetesen.

Mind kettőnek vettem egy-egy bonbon-t a kedvenc csokimból: Sibú maracuyá krémes csoki. Sibú valamilyen itteni indián nyelven Isten neve. Tudom, mert sok Costa Ricai mesekönyvemben előfordult. Most már nem látni Sibút mesékben, de pici barna és türkiz dobozokban jelen meg.

Annak ellenére, hogy beteg voltam, találkoznom kellett a Laurával. Az út eléggé elhúzódott, majd hazajövetel betértem Saisaki-ba sushiért ebédre. Sake Onigiri: rossz. Sose ettem ennyire rossz onigirit életemben. Dragon Special Roll, nem volt olyan rossz.

Ahogy vártam hirtelen el kezdett esni az eső, majd jég kezdett potyogni az égből. Mi is ennek a neve magyarul? Már eleve beteg vagyok, tehát nem indultam volna el az eső alatt, de jégesőbe még kevésbé. Félelmetes volt. A lány a sushi étteremben ijedve nézte ahogy potyogtak a jég gyöngyök a padlóra, gorombán ütve a padló agyagcsempéit, dobálva a falakat, ütve a tetőt.

- Sose láttam ilyet - jegyezte meg.

Megijedtem, mert arra gondoltam, hogy a jég darabok letarolják majd a növényeket amiket idáig locsoltam. Ennyi munka semmire.

Délután találkoztam a Laurával, átadtuk egymásnak az ajándékokat (tőle kaptam egy teal pántos GAP blúzt és egy átlátszó ajak csillogó zselét), és nagy örömömre, tetszett neki minden amit adtam. :-) Laura egy jó gyerek. Beszéltünk hosszan munkáról, barátokról, a bankról, emlékekről, az egyetemről. Szegény Laurám, remélem hamarosan jobb munkahelyzetbe kerül. Neki aztán egy olyan rossz főnöke van, és olyan lehetetlen a helyzetem mint amilyet én sose ismertem, és remélem nem is fogok.

Azután hazajöttem mielőtt hideg lett volna kint, és bebújtam az ágyba.

Most megyek aludni.

Ja Igen

Első sorban meg szeretném jegyezni, hogy a cég kezd az agyamra menni. Most leblokkolták nekem a bloggomat? Mi alapján??? Mert... bloggozom? De azért a Twittert nem tiltják le. Hát, mondom, ez szép. Mi lesz a következő? Letiltják szintén a gmail-t?? No jó, nem mintha az engem meg tudna állítani amikor mondani valóm van, és most nekem az van: mondanivalóm. Azért szégyen gyalázat. Mit várnak? Hogy hozzam be minden nap Nagit, vegyek bele egy mobil internetet és azzal bloggozak az irodából? - The Nerv -

Na, minden esetre, mesélni akartam, hogy ma szüleim megismerték Kari papáját, és Kari szerint nagyon, de nagyon jó jöttek ki. Nem is furcsállom, ugyanis Lajos egyszerűen imádni való! Majd egyszer szintén be kellene mutatni Marcsi Mamának és János Papának. Még mindig nem beszéltem az Anyuékkal a találkozásról, de nagyon várom, hogy már itthon legyenek, hogy meséljenek mint gondoltak róla. Biztos csupa jót.

Na most, ha őszinte akarok lenni, már nagyon várom őket haza, mert a növények kezdenek az agyamra menni. Hazaérek mindig amikor már beesteledett, fáradt vagyok, csak le akarok rogyni az ágyra egy Smirnoff Ice Black-kal (ezt ne mondjátok meg az Anyunak! Anyu azt hiszi, hogy ha az ember megiszik egy alkoholos italt otthon csak úgy, akkor már alkoholista, és elkezd idegeskedni. János papa, persze, fogná a pálinkáját és az ember mellé ülne! ^_^ Össze kell majd ütnünk egypár ilyet!), feltenni a tévét és csak bámulni a képernyőt és a rajta kibontakozó legújabb CSI (Felügyelők) krimit. De nem, most meg kell locsolni a kinti virágokat és a belső udvari virágokat. Fogalmam sincs meddig kell, tehát csak rájuk engedem a slagot míg jó vizesek nem lesznek és mindenhol csöpög a víz. Közben arra gondolok, hogy nálunk nem lesz növény, talán csak kaktusz és vázás virág amit az ember kidob amint elhervad. ha Kari locsolni akar akkor legyen annyi növény, DE CSAK SZÉP NÖVÉNY!!! amennyit ő locsolni bír. Oké, tulipánokra tudok vigyázni, mert ezek szépek, és nem kell egész évben látni őket.

Aztán persze vannak a hülye halak. Idáig egyikük se halt meg, pedig már gondolkodtam a hal-gyilkosságon. Nem kellene sokat csinálni, csak kiagyalni egy módot, hogyan magyarázzam meg, hogy berontott... mondjuk, hogy Argus, szomszéd kutyája, és ledobta az akváriumot, majd minden cica a környéken beszaladt és megették a halakat. Ja, még dolgoznom kell ezen. Közben azért észre vettem, hogy ezek a bolond halak néznek engem. Igen, nem csak ide-oda úsznak, hanem figyelik a szobát, és ha valaki ott közel mozog akkor követik. Talán azt gondolják, hogy kaja-idő van? Nem tudom, de engem zavar, és ne is beszéljünk arról, hogy mennyire creepy egy csendes állat ami csak bámul, ami nem is pislog és nem lehet megsimogatni. Brrrr! Rémség! Igen, nincs jobb a macskánál.

De vissza szüleimre, legalább ők már jönnek haza a jövő héten, és ez azt jelenti, hogy végre itt lesz a mamám és nem kell majd főznöm, se takarítanom, se halakat etetni vagy növényeket locsolni. Igen! Persze, nem tömhetem tele a frizsidert Smirnoff Ice-szal, Heinekennel, Budweiserrel és egyéb finomságokkal, mint az általam szeretett sajtok (Mozzarella, Brie, Camembert, La Vache qui Rire) és egyéb cuccokkal amik túl drágák Apu kommunista szempontja szerint, nem is beszélve arról, hogy a márkák mind Yankee márkák és Apu annyira Amerika-ellenes mint a Kari, sőt még jobban!

Azért is jó, közben, hogy szüleim jönnek már haza, mert így nincs már idejük meglátogatni mélyen utált anyósomat. ^_^ Ez fantasztikus jól jött ki! Persze jó lett volna az anyós orrára dörgölni, hogy az Anyukám milyen szép, fiatal, kifinomult, úri hölgy, jó családból, kiváló oktatással rendelkező, de még, ja, grófi családból származó (ezt Apu az első lehetőségnél tuti orrára dörgölné), és ha ez nem lenne elég, ő Magyarország egyik kitüntetett Spanyol-Magyar és Katalán-Magyar fordítója. A másik a nagynéném. Doktoriját is érdemes lenne megemlíteni, meg azt, hogy ő Egyetemen tanít? Hnnnn... nem tudom. Persze jó lett volna, ha Ő Undoksága szembe került volna Apuval, aki nevetve mondta volna neki, hogy "az aki nem ért munkájához, az lesz tanár" ("Quien no tiene talento, enseña"). Apu majd anélkül, hogy egy pillanatig szóhoz hagyna jutni, folyamatosan beszélne arról, hogy Ati meg én mennyit értünk el idáig életünkbe, milyen kiváló az eszünk, milyen erős cégben dolgozunk, mennyit keresünk, milyen jó az életünk, hogy neki itt mi mindene van, négy ház és egy tengerparti telek, de tervei szerint hamarosan tíz ház lesz és kabinok a tengerparton. Hogy tervezik, hogy egy hatalmas nagy telket vesznek, ahol három házat építenek fel: egyet nekik (szüleimnek) egyet Atiéknak és egyet nekünk. Ja, mert hogy Costa Ricában meg lehet élni, miközben Magyarországon... *Apu közül néz a szobán sajnálkozva*... nem.

Ja igen, ebből biztos egyszerre kitörne a balhé, és Ő Undoksága feladná azzal, hogy megint találkozni akarjon szüleimmel, ami csak is jó dolog. Ugyanakkor, ismerve Anyut, tudom, hogy ő nagyon, de nagyon kényelmetlenül érezte volna magát ebben a helyzetben, ugyanis Édes Mamámban nincs egyetlen egy gonosz porcika ami megengedné neki a bosszú élvezetét. (Ezt én biztos Aputól örököltem.) Folyamatosan lopva nézné az ajtót várva azt a parányi lehetőséget, hogy onnan kiszökhessen. Apu erősebb, de szintén megviselné Ő Undokságának figyelmetlen, egyenesen goromba, felvágós modora, ugyanis ne felejtsük el, hogy Apu egy igen szegény családból származik. Minek tenni ki őket teljesen haszontalanul ennek? Főleg amikor egy olyan emberről van szó aki nem is ismerve még őket merte kérdőjelezni erkölcseiket? Természetesen ezt megmondtam szüleimnek, megmondtam nagynénémnek és mindenkinek rettenetesen rosszul esett.

Habár jól jönne valaki aki pofon vágná végre, nem kívánom szüleimet kitenni ilyen ember felelőtlen magatartásának és figyelmetlen szavainak. És, persze, szépen lavírozgatva, Karit (sajnos) fenyegetve és gorombáskodva vele, sikerült megkímélnem papáimat az ilyen mostoha lelkű, gonosz, undok lénytől. Mondanom se kell, hogy boldog vagyok. ^_^

Kicsit, persze aggódom a Karimért, mert tudom, hogy jelenleg ő húzza a rövidebbet ebben a huza-vonában. Dühít, közben, mert ez az én csatám, ez az én harcom, ez az én balhém, és abszolút nem tetszik, hogy Karin csattan az ostor. Hogy mi lesz ennek a vége, nem tudom, de egyet azt tudom: mint minden Latin, nekem majdnem nulla a tűrő képességem és nagy a veszekedő hajlamom. Félelmem nincs és vesztenivalóm sem.

"Yo no pregunto cuantos son sino cuántos quieren, de uno en uno o todos a la vez. A como quieran yo quiero." Pedro Infante.

A Lehetetlenek Világa

Valaki egyszer azt mondta, hogy "minél jobban ismerem meg az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat". Na, ez én nehezen mondhatnám, mivel nincs kutyám és nem is szeretem a kutyákat, de értem és osztom a véleményt, ugyanis szokott az ember életi útjában találkozni olyan személyekkel akik csak is szégyent hoznak az emberi fajra.

Kiindulva egy előző post-ból amit az angol blogban tettem fel, ahol arról van szó, hogy az emberek kapcsolatait mennyire határozzák meg magát az embert és életét, és elméletem arról, hogy ezeken belül melyik kapcsolatok azok amit igazán meghatározóak, és miképpen határozóak; és nagyon innen kikanyarodva, találkozunk bizonyos szerelmi kapcsolatokkal, az úgy nevezett affaire-kapcsolatokkal. Affaire? Hn, magyarul nem vagyok benne biztos, de alapvetően azokról a kapcsolatokról lenne szó, ahol legalább az egyik fél megcsalja a párját valaki mással. Szememben, persze, nincs abszolút semmi rossz magával a pár ideiglenes váltással, amiért, természetesen nem erről lesz szó.

Gondolom világszerte látható az a sok ember aki kapcsolatba lép egy olyan emberrel aki már kapcsolatban van valaki mással. Nem minden alkalommal, közben, one-night-stand-ről, vagy szépen megszervezett, bőven megbeszélt komunnáról van szó, hanem egyszerű "megcsalásról", arról ami "házasságtörés"-t okoz, vagy "kapcsolattörés"-t (ami érdekes, mert ha ez kapcsolat jó és erős, egy vagy több extra személy nem töri meg, épp úgy mint ahogy egy extra barát nem tesz tönkre egy előtte létező barátságot). Hogy ki lép bele és miért, arra okok - de főleg kifogások! - annyian vannak, mint égen a csillag. Engem jelenleg az érdekel, hogy miért maradnak az emberek az ilyen kapcsolatban.

Ha magamtól kérdezem, hogy miért maradnék én egy ilyenbe - habár szívem szerint nem akarok én kapcsolatban lenni! - azt válaszolnám, hogy azért, mert a pasi a barátom és a szex jó. De amikor vége, akkor vége. Kész. Sok ember viszont kapcsolatba marad olyas valakivel akivel lenni akar, akivel kapcsolatban reméli, hogy majd egyszer elhagyja a párját, hogy vele legyen örökre, a párja közben akármilyen ok vagy ürügy miatt nem hagyja ott és nem is fogja ott hagyni a párját.

Esetek tucatnyiját ismerem, ahol az egyik folyamatosan veszekszik a másikkal amiért nem hagyja ott a "törvényes" párját, ahol az egyiknek folyamatosan keresztbe tesznek a "törvényes pár" vagy a "család" érekei miatt. Esetek ahol a "törvénytelen pár" fenyeget és veszekedésbe kerül a "törvényes párral". Esetek ahol a "lefoglalt" pár végre megszakítja régi kapcsolatát, de nem lép komoly kapcsolatba az addig törvénytelen párral, vagy hamarosan talál még egy másik párt. És mindenhol széttiport szívek hemperegnek, ragtapasszal foltozott remények, végtelen szúrós veszekedések és haszontalan várakozás egy olyan eredményért ami be láthatólag sose fog bekövetkezni.

Miért választanak az emberek ilyen szerencsétlen sorsokat és ilyen keserű kapcsolatokat? Mert igen, ez mind választás, és akármilyen racionális ember látja, hogy ez egy önkéntes választásból ered, hogy mind tudták az elejétől, hogy legalább az egyik már kapcsolatban van. Az ember azt is hamarosan észreveszi, hogy a másik ott hagyja-e az előző párját vagy nem. Az embernek azt is tudnia kellene, hogy aki egyszer csal, nagy lehetőséggel megint fog, de aki egyszer ott hagy valakit valaki másért, az minden bizonnyal megteszi megint. Tehát minek fektetnek bele az ilyenbe? Olyan, mint ha mocsárra építene az ember márvány tornyot.

Gondolok ilyenkor arra, hogy a kapcsolatok meghatározóak, de ezek a kapcsolatok nem határozzák meg az embert, csak a többieknek, ugyanis ezek a kapcsolatok előre megvannak határozva maguk az emberek által, akik létrehozzák az affaire-t. Hogy akkor ezt mi határozza meg, miért lép az ember az ilyenbe, de főleg miért engedi meg magának, hogy szenvedjen alatta, az magában az emberben van. Mit gondolhat magáról, egy olyan ember aki feltételezi, hogy neki egy szerencsétlen, kemény, keserű kapcsolatban a helye?

Tehát Akkor Most 34 Vagyok, Ühüm

Tegnap volt a Szülinapom, ahogy ezt már tudjuk. Anyuék nincsenek itthon és az Ati kint van girán, amiért nem mehettem el ünnepelni barátaimmal, ahogy azt minden évben megteszem. Felhívtam a Caroll-t, hogy lemondjam az itókázó találkát, aminek nem nagyon örült. Azt hiszem ő jobban sajnálta, mint én.

Munkatársaim hoztak nekem eper tortát, egy nagy díszgyertyával (ami a Greivin-é) amit felgyújtottak, hogy elfújjam. Persze ez érdekes volt, mert mindenki folyamatosan nézte a tűzoltó rendszert, hogy mikor kezd el sípolni és kommunális zuhanyozóvá alakítani az emeletet. Hál'Istennek nem történt semmi.

Annak ellenére, hogy szülinapom volt, rengeteg, de RENGETEG munka szakadt a nyakamra. Hirtelen három projekttel kellett dolgoznom egyszerre, egyik fontosabb vagy sürgősebb a másiknál. Le kellett mondanom egy ebédet Irivel, aki meg akart hívni, mert egyszerűen nem volt időm. A végén azért mégis este 6-kor mentem haza, mivel várni kellett egy marhára aki mindenféle mellébeszéléssel akart kikerülni egy hatalmas nagy butaságból amibe ő maga kevert be mindenkit. Az a helyzet, röviden, hogy van ez a szolgáltatás ami rengeteg problémával jött. Szolgáltatásban rengeteget titkoltak a projektről és sose mondták meg mi is van a kiadásokban, meddig ér el, igazak-e az adatok se semmi. Tegnap pedig kibújt a nyúl a zsákból és kiderült, hogy ők tudatosan hazudtak, hogy egy pozitív levelet kapjanak a cégi ügyvédektől a szolgáltatásra. Persze azért az utolsó pillanatig csűrték-csavarták a szót. Teszek egy példát:

A: most vesszük észre, hogy India NINCS Afrikában, ebben a dokumentumban, pedig azt mondtátok, hogy Afrikában van.
B: Nem mi mindig azt mondtuk, hogy Afrika közelében van.
A: De ide azt írtátok, hogy "India, ami Afrikában van"
B: Nem, látja a táblázatban benne van: "India és Afrika"
A: Nézze ott ahol sárgával kijelöltük: "India, ami Afrikában van". Több oldalon is jelen van.
B: Nem, nem... hát nem... Hát igen, "India és Afrika", "India ami Afrikában van" ezt mondom én. Ez nem azt jelenti, hogy India Afrikában lenne.

Szó szerint. Már olyan 6 körül eljutottam addig a pontig, ahol azon tűnődtem, hogy nem kellene-e elküldeni ezt az embert Spanyol órákra, mert biztos nem a Spanyol az anyanyelve. Na, ezért, és csak is ezért kellett bent ülnöm az irodában estig.

Rémes volt.

De nem engedtem meg, hogy ez elvegye a kedvemet. Nem. Szülinaphoz ital és könyv kell, tehát amit kiértem az utcára, kerestem egy taxit és elmentem a legközelebbi Librería Internacional-ba, ami a Rohmoser-i volt (ahol egyébként előtte még sose voltam). Ott a nyitvatartási utolsó órában karomba tettem egy hatalmas nagy könyv kupacot (amit majd Karinak kell hazacipelni, bocs Édes!), tök jó témákkal, címekkel. Egy kis Sibú csokit is vettem, étcsoki maracuyával megtöltve.

A könyveket még nem olvastam el, de van köztük Ishiguro, vámpír történet, második világháborús regény, Francia forradalmi regény, klasszikus regény, egy filmesített regény (Julie&Julia)... egyebek közt. Majd ha elolvasom őket mert lehet, hogy hazamennek olvasatlanul) akkor elmesélem milyenek!

Kicsit későn értem haza, nem csak a késői indulás miatt, hanem azért is, mert rettenetes dugó volt a városban.

Otthon elővettem az eper torta szeletett, döftem bele egy kis fehér gyertyát, öntöttem magamnak egy pohár bort, kértem egy kívánságot, eloltottam a gyertyát, énekeltem magamnak, puszit adtam magamnak, átöleltem magam, majd koccintottam egességemre és megittam a boromat.

Tök jó szülinapi buli volt!