Az Iskola Király

Nem tudom csinálja ezt valaki más, de már egy ideje az általános iskolai volt osztálytársaimba beleütött annak a szüksége, hogy találkozgassunk nagy csoportos alkalmakkor, hogy tartsuk a kapcsolatot. Eleinte amolyan öt-évente-egyszeri dolog volt, amikor az egyik volt osztálytársunk jött vissza az USA-ból, ahol Bambrook-ban élt és "waitress"-ként dolgozott, dollárban keresete a fizetését és bla-bla-bla. Akkor valahogy eltűrhető volt, habár nem igazán értettem mit kell annyira csodálni egy emberek aki elment külföldre élni és pincér lett, vagy kasszás egy McDonald's-ban. Itt maradhatott volna és lehetett volna neki egy karrier-féle munkája (közben emlékezett valakire aki kiment külföldre, mert otthon "nem lehet megélni" és egy tipikus 'szükségben-élő-nyamvadt-külföldi' munkát szerzett magának...).

Volt egypár találka amit épp akkor szerveztek amikor én utazgattam haza, Budapestre szabira, tehát nem mehettem, de láttam a képeket. Nagyon aranyosak. Aztán ebben az évben már a gyagyaság netovábbja ütött beléjük ahogy azt találták ki, hogy gyakorlatilag havi egyszer találkozzunk. O_O Minek? Hogy összejöjjön a csoport, tartsuk a kapcsolatot, jaj-csináljunk-egy-csoportot-a-facebookban és egyebek. Ez nekem már valahogy lúzer. (Lehet ezt mondani magyarul? Mert a Windows azt mondja, hogy nem.) Nem vagyunk már egy kicsit öregek ehhez? És nincs mindenkinek saját élete és barátai akikkel foglalkozzon? Mert jó, évi egyszer, talán kétszer még szimpi, de folyamatosan? Miről beszéljünk? Hogy mi történt mindenkivel az utóbbi napokban?

Elmentem a májusira, ahonnan Eugenia meg én leléptünk a második rész előtt, és ahol tanúk voltunk arról, hogy hogyan lopakodik be az étterembe egy hatalmas felügyelő csoport. Talán ezek után nem szeretnék igazán odamenni ahova ezek a gyerekek akarnak menni. Ki tudja mikor ront ránk a lövedék zápor! A múltkorira, amit az egyik srác házában rendeztek, nem mentem el, mert beteg voltam, habár folyamatosan hívogattak és küldtek sms-t és e-maileket, hogy menjek el. Érdekes volt, hogy az egyik hívogató csaj azzal csalogatott, hogy ott lesz Christian Fernández, az akkori csinos fiú. Amikor megkaptam az sms-t, csak bámultam a betűkre. Mit következtessek le ebből? Hogy csak azért, mert ott van most a volt Csini, akkor már nem vagyok beteg? Hogy a halálos ágyam széléről (csak náthás voltam, nem volt hangom, rám jött az allergiás roham, ja, és lusta voltam) is elindulok két szép szeméért? Nem hiszem el. Mintha nem is nőttel volna fel.

Az a helyzet, hogy ezek után érdekes dolgok kezdtek el történni a csoportban. Annak ellenére, hogy egy másik osztálytársunk is akkor találkozott először a csoporttal sok-sok-sok év után, a találkát követő e-mail-el tisztán mutatták ki volt a fontos a csoportban. Föl-alá potyogtak az áradozó, hálás szavak Christiannal kapcsolatban. Jaj de jó volt látni megint, hogy örült mindenki neki, milyen jól van és mennyire érdekes minden amit mondott, milyen jól tartja magát, milyen egészséges, és mennyire ad ihletet mindenkinek arra, hogy sportoljon. A srácok is áradozva beszéltek vele és róla, hogy ő volt mindenkinek a legjobb barátja, és bla-bla-bla. Őszintén, én nem emlékeztem semmi ilyenre, de az is igaz, hogy se a suliban se a gimiben én nem figyeltem senkire és semmire, csak a saját dolgaimra, saját barátaimra és a saját világomra. Kicsit olyan butának tűnt a gyerekektől, hogy ennyire alávetik magukat ennek a srácnak, ugyanis Christian ugyanolyan volt mint mi.

Aztán érkezett egy e-mail magától Ő Szépségétől, Ő Sikerességtől, ahol félig angolul-félig spanyolul válaszolt, hogy ja, olyan "so good" volt mindenkivel találkozni "again". Ja igen, ő is élt egy ideig Amerikában, sőt, én azt hittem, hogy még mindig ott tartózkodik. Mondjuk, hogy meg lehetne érteni, hogy miért használ angol kifejezéseket, mondjuk, hogy már rég nem beszélt spanyolul és vannak dolgok amiket elfelejtett. Előfordul. Igen ám, csak az az érdekes, hogy ugyanabban az e-mail-ben ugyanaz a kifejezés előfordul angolul is és spanyolul is. Az ember általában konzekvens (ezt lehet magyarul mondani? Várjatok, inkább kikeresem.) következetes (hé de szép szó!): Ha nem tud egy szót vagy egy kifejezést, míg meg nem tanulja, addig más használ. Öregek vagyunk már, persze, és lehet, hogy az ember elfelejti, de nem három mondat után. Így hát, sajnos megjegyeztem, hogy Christian - aki most Chris-nek hívja magát - valahogy... hmm... nyomja, a különbséget saját maga és a csoport többi tagja közt.

Minden e-mail-je, ezek után keveri a két nyelvet teljesen kedv szerint, mindenki orrára köti, hogy hány barátja van a Facebook-ban, hogy el megy most futni ide vagy oda, majd olyan szélsőséges pontokra jutott, hogy kicseréltet egy találkozási helyet, mert "nem elég fehér" neki. (Pontosabban, sok ott a Nicaraguai.) A csoport, aki eleinte rajongott a helyért és jó ötletnek találta, igazat adnak neki és kicserélik a helyet.

O....ké.

Kérdés "Chris"-nek: "Who died and fucking made you the Leader?"

Őszintén, a csoportban belül már nem vagyunk mind egyformák. Egy kézen meg lehet számolni kik lettünk karrier dolgozók. A többi teng-leng mindenféle call-center (telefon központ), sportsbook (egy telefonos központ ahol az ember sportokra és egyebekre fogadhat) és egyéb munka közt, ami általában nem tart egy évnél tovább, amire fiatal gyerekeket vesznek fel, akik gimi után el mennek egy picit dolgozni mielőtt beiratkoznak az egyetemre. A modern, jobban fizetős McDonald's. Hát, ja, ez is munka, de nehezen karrier vagy hivatás. Maga Chris Amazon.com call-centerének az egyik team leader-je. Amazon.com, mint minden más Amerikai cég, idehozza a telefonos központját, mert itt olcsóbb és megtilthatja a munkásoknak, hogy szakszervezetbe lépjenek. Amazon.com három hónapja van itt.

Nem tudom Chris-t bántja-e, hogy azok közül a gyerekek közül akikkel felnőtt nem egy van aki már évek óta dolgozik ugyanabban a cégben és egy igen jó fizetést keres, de ő nem ezek a gyerekek egyike. Nem tudom miért változott, és kiábrandító, hogyan rajong érte a csoport. A rajongás nem teszi jobbá az ember életét.

Hogy mi lesz a csoporttal, nem tudom. Én tuti minél kevesebbet fogok ezentúl találkozni velük (jó, hogy majd hazaköltözök!!), vagy csak is azokkal akik szimpik.

Egyébként ez egy rettenetesen emberi dolog (amit majd tuti beledolgozok a filozofikus elméletembe az ember lényéről): az emberek sokszor nem hajlandóak szembesülni saját döntéseinek a következményeivel, amiért inkább másokat bántanak, kicsinyítenek vagy hibáztatnak.