Boldog Halloween!

Nem akartam befejezni ezt a hónapot anélkül, hogy írtam volna valamit. Ugyanakkor nincs sok írni valóm, így hát most csak kicsit fogok írni.

Az elmúlt hetekben a dolgok tovább romlottak az Aleval. Háklisai, dolgai egyszerűen túllépték minden határt, amiért úgy döntöttem, hogy nem akarok már többé barátkozni vele - most komolyan - és most jobban tartottam a távolságot. Ma találkoztunk volna, hogy szokás szerint "kört tartsunk", de lefújtam. Nem sikerült azért teljesen lefújni, amiért pénteken találkozunk, hogy megtartsuk a Samhain/Holtak Napját. Mit csináljak? Szeretem az Alét, de már annyira romlott vele kapcsolatban minden, annyira... mérgező, hogy nem akarom, hogy tovább közelembe legyen, hogy rám ragassza mérgező hullámhosszát. Van két napom, hogy valamit kifundáljak. Remélem sikerül valami okosat és gyöngédet kitalálni.

Kocsi Nap

Lassan itt vagyok már fél hónapja, és Isten bizony, hiányoznak nekem a Kari, a Marcsiék, a Gyuszi, a Nagynéném, Nagyapám és Cinder. Közben viszont itt vannak velem az anyuék, a cicáink - Hippie, Cirmi és Müzli -, Atiék, a barátnőim és a kocsim, Sookie. Már másnap vezettem, miután ideértem, és emlékszem, hogy úgy éreztem, hogy nagyon kemény volt a kormány, nem tudtam olyan könnyen forgatni. Aztán, mivel Apu negyedtankkal adta vissza, már 16.-án tankoltam is. Most hónap végére viszont megfigyeltem egypár dolgot. Első sorban Sookie elfogyasztotta két hét alatt, amikor általában három vagy négy hét alatt szokott egy tankot elfogyasztani. Apu szerint ez azért van, mert valamit elrontottak az üzemanyaggal, valami hozzátevővel (Gyuszi biztos jobban értené mint én), amiért a benzin gyorsabban fogy el. Közben a kormány vagy kiengedte magát és már megpuhult, vagy él erősödtem vissza, de már egyáltalán nem találom keménynek.

A minap viszont észrevettem, hogy Sookie kétezer mérfölddel tovább ment a motor olaj csere idejéhez képest. Azt hiszem ezt rosszul mondtam, tehát magyarázom. Sookie, mivel amerikai kocsi, mérföldekben méri a sebességet és a megtett távolságot is. Tavaly, amikor olajat cseréltünk benne, ő 155 ezer mérföldet gurult. A következő cserét 157 ezer mérföldnél kellett volna megtenni, de a minap észrevettem, hogy Sookie már 159 ezer mérföldnél tartott - majdnem 160 ezernél. Így hát ma elvittük Apuval, hogy kicseréljük az olajat és az olaj szűrőjét. Ez alkalommal Apu nem erőltette az általa szeretett 20w50-es olajat, hanem engedte, hogy Sookie eredeti olaj típusát tegyük bele. Ez a 10w30. Aztán kiderült, hogy a váltó olajat is ki kellett cserélni már, amit én már sejtettem, ugyanis Sookie valtója valahogy nem úgy viselkedett mint szokot, hanem inkább piciket akadozott.

Sookie most megint teli tankkal van, friss olajjal és szűrővel, és olyan gyönyörű mint mindig. Imádom vezetni. Ugyanakkor hamarosan, majd el kellene vinni szervizbe egy kis vizsgára, csak, hogy minden rendben legyen vele, ée hogy rendbe tegyenek akármit ami talán nincs jól mielőtt gondokat okozna. Fura volt, de ahogy ma Apu vezette észrevettem, hogy rettentően erőlteti a motort és a váltót. Remélem nem ez annak az oka, hogy Sookie-m nem volt ugyanaz akit itt Februárban hagytam.

Legközelebb, amikor megyek haza, magammal kéne vinni Sookie-t is.

Megint Itthon

Már k.b. másfél hete vagyok itthon és három dolognak nagyon örülök: az időjárásnak, a bagel-eknek és a kocsimnak. Az időjárás, Magyarországgal ellentétben, folyamatosan 26°C és 25°C között van, estére pedig 18°C és 16°C között imbolyog. Kis esők itt meg ott, épp eléggé, hogy a levegő mindig friss legyen. Meging magas hegyek vesznek körül, és a levegő illata édeskés, igazán trópusi. A napocska kellemes és a szellő szintén. Talán azért ilyen jó most nekem, mert épp a ronda magyar nyárból jövök, ahol csak izzadni és olvadni lehet, de ez most kifejezetten kellemes. És egy pillanatra se éreztem magam ragacsosnak, se úgy mintha egy nedves konyharuhán keresztül lélegeznék.

Munkám várt rám, de a főnököm volt olyan belátással, hogy nem egyből gördített rám munkát, hanem adott egy pár napot, hogy beleszokjak megint a dolgokba, rendbe tegyék a számítógépemet és tudomást vegyek a jelenlegi helyzetről. Fizetésem és pozícióm még megvan, de a nagy veszteségek után amiket a cég kénytelen volt elismerni, nagy szorítkozások jöttek létre. Kitaláltak egy "önkéntes lemondási" programot, ahol az emberek elmehetnek és nem csak kifizetik nekik az a "munkanélküli egyszeri segélyt" ami akkor jár ha valakit elbocsátanak, de adnak hozzá még négy fizetést. Igen ám, de nem mondják meg az embereknek, hogy nem egy teljes fizetést adnak nekik, hanem az elmúlt 12 hónapi fizetésnek az átlagából, csak 20 napot fizetnek minden dolgozott évért, de csak nyolc évig fizetik ezt. (A mi cégünk 42 évig fizet, de úgy, hogy a nyolcadik éven túl két évenként csak egy "havit" fizet.) Ez nagyon nem éri meg, főleg mert ha valaki azt hiszi, hogy Magyarországon rossz a munka helyzet, az nem is tudja tulajdonképpen mennyire is rossz Costa Ricában. Otthon még lehet munkát szerezni, itt nem.

Rengeteg változás volt, és egyetlen egy változás sem volt pozitív, annyira, hogy az emberek már komolyan félnek attól, hogy hamarosan mind munkanélküliek leszünk.

Kicsiben, viszont, a munkám ugyanaz, a helyem ugyanaz, és így már többször is felhívtam kedvenc expressz éttermemet Bagel reggeliért. Csak annyi volt ami nem tetszett, hogy a minap mákos bagelt rendeltem és alig volt rajta mák. A rendes kólámat is diétás kólára cserélték. :-(

A kocsim is a régi, fantasztikus és imádom, habár láttam rajta mi mindent rontott rajta az apu amikor járt vele. Remélem mind ezeket kifizeti.

Cindert, a cicánkat nagyon hiányolom, habár itthon vannak Hippie, Cirmi és a legújabb kiscicánk, Müzli. Müzli egy picike kis lány cica, három színű, mint János Papa Mázlija. Hát épp ezért lett a neve Müzli. Mázli-Müzli. ^_^ Anyunak is megtetszett, és így lett a cicus Müzli. Danika, persze már elnevezte Juguetón-nak (Hu-ge-ton, jelentése pedig "játékos"), de mivel nincs benne "i" hang, akkor Müzli lett belőle, plusz nem tudjuk, hogy nagy korában is továbbra ilyen játékos lesz mint most.

Érdekes, egyébként, hogy azért nem hoztam el a Cindert, mert Anyu nem akart itthon egy másik macskát, de a végén mégis lett egy harmadik macsek.

A dolgok a szokásos módon mennek. Apu jelenleg meg van sértődve velem, mert rászóltam amiért a Anyut szekálta a minap, főleg mert miután erőteljesen felálltam vele szemben, akkor elkezdett ordibálni, hogy nem beszélhetek vele ilyen hangon, mire én meg se szeppenve szemébe néztem és mondtam neki, hogy amennyiben így viselkedik akkor ezt a hangnemet érdemli meg, és még azt is hozzá tettem, hogy a tiszteletet azt ki kell érdemelni. Őszintén sajnálom az Aput. Régen kicsit belátóbb volt, de most kezd olyan lenni mint a Keresztanyám, és egyre gyerekesebben viselkedik. Vajon mi történik az öreg emberekkel? Miért veszítik el önmagukat szemük elöl?

Egy kis kukucs!

Vasárnap reggel Anyuék visszarepülnek Costa Ricába. Rá egy hónapra megyek én. Yep, megyek vissza a trópusi otthonomba. Vissza a kis fekete kocsimba, régi munkámba, munkahelyi ruhámba és íróasztalomhoz. Vissza a Librería Internacional könyvesboltba és az ottani platinum vásárló kártyámhoz, a mindennapi spanyol nyelvhez és barátnőimhez. Itt marad a konyhám, a fűszernövényeim, a pávák, gólyák, pónik érdekes kacsák és mind azok a növények és állatok amiket csak rajzfilmekben és mesekönyvekben léteznek, és amikről azt hittem nem is léteznek ilyen színekben és formákban a való életben.

Megkérdezték tőlem, szomorú vagyok-e, hogy haza kell mennem. Nem vagyok az. Ez sok embernek értelmetlen válasz, ugyanis nem titok senki számára, hogy én ide akarok jönni élni, és erre tettem és fűztem reményeimet. Miért nem vagyok szomorú? Mert nem tettem le az álmomat. Vissza fogok jönni. Nem vagyok szomorú, mert megértettem, hogy ez egy kis "sneak peak", egy kis "ízelítő", mint a film ajánló a film előtt. Adott volt nekem hat hónap, hogy átláthassam a helyzetett és fel tudjak rá készülni. Tehát miért lennék szomorú? Szerencsés vagyok! Mázlista! Ki másnak adatott egy sneak peak élete legfantasztikusabb ideje előtt?

Tehát megyek vissza, haza, egy jó tervvel és tudással. Okosabban megyek haza, boldogabban, egy erős céllal és sokkal több reménnyel és álmokkal!

A Francba a Káposzta Levessel, Hozzátok az Eszterházi tortát!

Na, ma elegem lett a káposztaleves kúrából. Csütörtökön kínlódtam a banánnal - amiből csak 2 és felet tudtam megenni, mert a többit kihánytam (igazán utálom a banánt) - ma pedig annyira gyengének éreztem magam, hogy úgy döntöttem, hogy a fogyás nem éri meg, hogy az egészségem is oda legyen. Súly ide vagy oda, bánom is én, hogy csak ma és holnap volt hátra, elkezdtem a napomat egy étcsokiba mártott ostyával (amit bödönökben árulnak az Auchan-ban), csokis banánnal (az olyan Casali, banánhab, mert az szeretem), majd elmentem a Margit szigetre gyalogolni. Aztán az utolsó káposztaleves adagomat, majd egy kis sajt, egy kis szárított gyümölcs, cherry kóla, zöld tea, majd pizza a Don Pepétől és estére egy szeret Fekete Erdő. (Az Eszterházy szeletet holnap eszem meg.)

Eszembe jutott, hogy néha nagyon akarunk valamit, legyen meg gyorsan, egyszerűen, és nem gondolunk arra, hogy talán lassabban, jobban átgondolva, és szakértők segítségével sokkal jobban sikerülhet a dolog. Igen, most lehet, hogy megint visszaszerzek egypár kilót a lefogyottból, de most majd táplálkozás szakemberrel fogom ezt megvitatni és a súlyommal kapcsolatban döntéseket hozni.

Ez közben kitér más dolgokra is. Igazán okosabb nem vaktában belevágni a dolgokba, behunyni szemeinket és remélni, hogy minden sikerülni fog, hanem egy kicsit jobban utána nézni a dolgoknak, és a megfelelő módon közelíteni meg őket. A B-tervek jók, és jó, ha mindig van egy, de egy B-terv nem azt jelenti, hogy akkor nem kell annyi erőfeszítést fektetni az A-terv aprólékos kidolgozásába. Gondoljuk át, mert sok minden az ember életében nem a ruletten forog, vagy nem ott a helye.

Kúra Második Napja

Az első nap nem rosszabb a másodiknál, ugyanis a második olyan rossz mint az első. Azzal a különbséggel, hogy ráléptem a mérlegre, és a tegnapi szenvedések és erőfeszítések után csak 300 grammot fogytam. 300 gramm egy egész nap csoki, kóla, kenyér, Special K, ropi és egyéb nyalánkság nélkül?? És úgy, hogy gyalogoltam, és futottam, és 600 kalóriát égettem a Margitszigeten? Nem mondom, kicsit becsapva éreztem magam. De hát még nem adtam fel, végig akarom csinálni, lássam mi lesz ebből.

A fejem továbbra is sütiken jár és egyéb nyalánkságon. Ma csináltam a Karinak palacsintát - neki nem kell kúráznia, tehát miért szenvedjen, ugye? -  de azért elég hülyén viselkedett. A káposzta levesből és vett, amit eleinte kedves szolidaritásnak vettem, majd el kezdett nevetni, hogy neki kolbász is kell bele, hogy ha tudta volna, akkor tesz bele, stb. A legrosszabb az egészben a nevetése volt. Tudja, hogy fogyókúrázom, hogy ezt kell ennem, így, hogy rengeteg dolgot nem ehetek ezen a héten, és erre ilyenekkel viccelődik? Ez tényleg nagyon bántott, nem csak azért, mert nem figyelt, de nem is gondolt arra, hogy tájékozódjon a helyzetről mielőtt gúnyt űz a helyzetből.

Gondolom, hogy ennek megfelelően, a hét fennmaradó részében folyamatosan igyekezni fogok csak akkor enni amikor vagy ő nincs itt, vagy amikor ő nem éhes és így nem tud egyéb undok megjegyzést tenni. Ez az egész már elég nehéz ahhoz, hogy jöjjön valaki és ingyen több kényelmetlenséggel rakja meg a dolgokat.

Káposztaleves

Mint a hirdetésben, amióta itthon vagyok felszaladtak rám a kilók. Yep, valahogy négy hónap alatt kicsit több mint öt kiló kapaszkodott fel rám, és valahogy nem tudom lerázni. Nem is a kóla miatt van - nem is iszom annyi kólát az utóbbi hetekben (2 liter két nap alatt az szinte visszafogott a szokásos 3 liter per nap, vagy két liter per nap, ami nekem szokásos, habár itt lehet, hogy a Marcsi Mamának igaza van, és az itteni kólában több cukor van mint az Amerikaiba) -, vagy a sütik miatt - nem is ettem annyit amennyi öt kilót rám tudna pakolni - vagy egyebek miatt. Lehet, persze, hogy azért van, mert nem mozgok eleget, tehát most megint igyekszem nekiindulni a gyalogolásnak és a hozzátartozó kis futásnak (mert még nem futok sokat, csak nagyon piciket). Ez mind nem is lenne annyira rossz, ha épp nem az történt, hogy túl léptem az egészséges határsúlyomat. Tehát már eljött az idő, hogy valamit tegyek ebben. Ennek érdekében úgy döntöttem, hogy ezen a héten - ami a Fogyatkozó Holddal kezdődött, és emiatt választottam ki - elkezdem a káposztaleves kúrát, amit János Papa is csinált pár hónappal ezelőtt.

Tehát tegnap vettünk egy 13 literes kondért - mert nem volt itthon nagyobb fazék amibe belefért volna a leves - és meglepetésemre tele lett az egész levessel! (Pedig csak öt liter vízzel kell elkészíteni.) Így csináltam levest... én aki nem szeretem a levest. Ma pedig elkezdődött a kúra és csak egy dologra tudtam gondolni: mennyire jó lenne kenyeret és csokit enni. Mindig ilyenek a diéták? És már az első nap ilyen nehéz? Jó lenne tudni.

Az a Nyavalyás Írás

Már egy ideje nem írtam, ugye? Hát ennek van is egy oka: elbizonytalanodtam. Miért? A munkakeresés miatt! Igen, úgy ahogy olvassátok. Valahogy úgy van ez, hogy kellett írnom egy "motivációs levelet" (ez egy olyasfajta levél, ahol az ember megmondja, hogy miért akar abban a bizonyos álláson dolgozni ahova pályázik, és miért az ember a legjobb erre), és ott derült ki, hogy én nagyon nem tudok magyarul írni, hogy a szavakat úgy ahogy dobálgatom, de alapvetően nem érteni, hogy mit akarok mondani. Na, én tudom, hogy furán beszélek, és a helyesírásom nem a legjobb (most az internet helyesírása segít!), és a nyelvtanom sem, de azért komolyan azt hittem, hogy meg tudom fogalmazni, mondanivalómat és tisztán át is jut az embereknek, még ha sokat is körözök hozzá.

Az sem segítette a helyzetet, hogy Február óta itt vagyok, és idáig a százezer állásra jelentkezésből csak egyszer hívtak be interjúra, és az is az első hetekben, azóta pedig semmi. Oké, oké, volt még két lehetőség a messziségben, egy számomra továbbra is zavaros "távközlési marketingos" dolog amit olyan nagyon jó, és amivel annyi pénzt lehet keresni, hogy egyszerűen nem lehet megmagyarázni, hogy mi is a munka, a cég pedig egyedien fantasztikus és annak ellenére, hogy az Interneten nem lehet felkeresni, és csak is az ő saját oldalukon lehet megtudni az igazat (vagy különben megtudod, hogy ötször is lettek beperelve amiért megígérték az embereiknek, hogy rengeteg pénzt csinálhatnak és egy fillért se kerestek). Nekem már eleve fura volt, hogy nem tudták megmagyarázni kerek-perec mi is a munka, mi is a cég és mi is a termék - mindenre az volt a válasz, hogy beszélnem kell egy bizonyos emberrel aki majd "mindent megmagyaráz". A másik egy ismerőssel lett volna, akinek van egy üzlete, és dolgozhattam volna neki. Ez jónak is tűnt eleinte, míg ki nem derült, hogy ő nem egy ideiglenes állást ajánlott, hanem egy fix állást, de még emellett is voltak "személyi" és "gondolkodási" követelmények amikbe a kimondó, tárgyilagos személyiségem nagyon nem illet. 

Aztán csend, csend, csend... Utána számoltam a napoknak, a heteknek és a pénznek, és egyértelmű válaszokra bukkantam: ez itt így nem megy, haza kell mennem az Anyuékhoz, ahol jól fizető munkám van, kocsim, tető ami alatt megbújhatok (és a nevemen van) és kaja amit a pocimba tehetek. Csak a benzint, a jógát és a piát kell fizetnem, és már nincsenek tartozásaim! Nem volt egy könnyű döntés, és még nincs véglegesen meghozva, de ahogy telnek, múlnak a napok, ez egyre jobban erősödik. Hát igen, sajnos fél évet kaptam az év helyet. Más kép kell megoldani ezt a dolgot, és azt is már lassan kiokumuláltuk.

És akkor hív fel az egyik munkahely - bank, nem távközlési - hogy lennék-e, olyan szíves és elmennék egypár próbára a jövő héten, ugyanis náluk a választás több körös és előbb fel akarják mérni tudásomat - csak utána kerül idő az interjúkra, ha megfelelünk. Lehet, hogy ez lesz az? Lehet, hogy mégis maradok? Vagy lehet, hogy mégsem, egy másik kudarc és megint megyek haza, egy őszt kihagyva, amit már a múlt század óta nem láttam.

Közben a Marika ügy egyre rosszabb, és néha komolyan arra gondolok, hogy fogni kéne a Karit és költöznünk kéne Costa Ricába, a fegyveres banditák és a korrupt politikusok közé... habár az utóbbiból Magyarországon nincs hiány és amennyire olvasom a helyzetet, Costa Ricába idáig nem fajulnak a dolgok, és senkinek se jutna eszébe egy 98%-os adó amiről nem is mondják meg mire is fordítanák.

Én közben nem írtam, nem mertem pötyögtetni érthetetlen, magyartalan, "aranyos" kis magyaromat ide, ahol hárman olvashatják... még ha a statisztikai oldalon is mondják, hogy naponta 90-en olvassák Oroszországban (Tényleg? Miért???).

Na, azért akkor most mesélek egy picit a legfőbb egyéb hírről. Elsősorban felhíztam egy jó pár kilót, habár a Marcsi Mama és a János Papa úgy találják, hogy lefogytam... legalább fenékből, ami nem jó. Személyesen a finom csokit, fagyit és sütiket vonom felelősségre emiatt. Ki tud megállni olyan fagyit, mint a Carte D'Or Bakalia, vagy a fagylalt boltos bodza fagyija, vagy a banános csoki a Casali-től, vagy a sok finom Eszterházy szelet, a Hantos Flóra, Sissi torta, krémes, Madártej, kardinál torta, dobos torta, piramis, puncstorta, vagy a százezer Anonimus szelet amire az ember rábök, hogy most abból a szép micsodából adjanak. Igyekszem, persze valamennyire leadni, de nem nagyon akar menni, főleg mert nem is vagyok hajlandó nem enni a sok finomságot.

A cicánk, Cinder, akiről már tuti tudtok, néha-néha lejár sétálni, úgy hogy mi visszük. "Mi" ebben az esetben azt jelenti, hogy én. Kari csak kétszer volt vele, úgy, hogy én is ott voltam, mert szerinte ciki egy macskát sétáltatni. Ja, pedig ő erősködött az első alkalommal, hogy vigyük le. Na, de azért meg kell hagyni, hogy a Kari nagyon szépen belejött az alom tisztítás mesterségbe. Minden esetre lefényképeztem macska-sétáltatás közben. Azért tudni illik, hogy a macska sétáltatás nem úgy megy mint a kutya sétáltatás. A macska - legalább a Cinder - nem veszi jó néven a pórázt mert nagyon korlátozza és ráadásul az ember-szolgája lóg a másik végén. Néha egy picit oson ide oda, vagy fetreng a porban, szagolgatja a fákat és bokrokat, de főleg csak fekszik. Így lemegy az ember a kis parkba és a macska épp azt csinálja amit otthon: ül és néz. Csupán az a különbség, hogy kint a cica nem nyavalyog, nem nyávog és nem tépi az ember nadrágjának a szárát. Így javaslom a macska tulajdonosoknak, hogy a szeretnék, hogy a cicájuk hagyja békén olvasni az újságot, kapják fel, tegyenek rá pórázt és vigyék ki a Margitszigetre. Ott majd megnyugszik.

Ati itt járt. Itt volt két hétig, és pont ma ment vissza Costa Ricába hajnalok hajnalán. Elvittük bolhapiacra, ahol felpakolt LEGOkkal magának és a gyerekeknek, voltunk Mezőkövesden is, Sukorón - Gyurcsány Ferenc nélkül... csak mondom - és persze elvittük Bécsbe is, ahol most már megismerhette a Schönnbrünnt és egy picit a Múzeum Negyedet is. Voltunk az Albertina környékén, egy picit a Prater-ben és el is mentünk a Villamos Múzeumba, ami zárva volt. Tegnap nyitott. Mi persze április végén voltunk ott, tehát épp nem találtunk nyitva, ami szomorú volt, mert szerettünk volna találni valamit ami igazán Ati kedvére van. Itt közben elfelejtettük elvinni a Margitszigetre, habár már a lángost ismeri, ugyanis a Velencei tónál ehetett. Meg is ismerte a lakásunkat, amire csak annyit mondott, hogy pici. Hát ja, pici, a Costa Ricai házakhoz képest.

Míg itt volt a nagyapám valahogy nem mondott lehangoló dolgokat nekem, annak ellenére, hogy már az elejétől az Ati megmondta, hogy nekem nem fog már ez a Magyarország dolog bejönni. A nagyapánk nagyon szereti az Atit, amiért gondolom, hogy kivételesen kedves és jó volt, visszafogva egy picit a szokásos negatív világ szemléletét (a nagyapám nem egy rossz ember, csupán mindig mindennek a lehető legrosszabb oldalát nézi. Szerinte 1990 óta folyamatosan már itt van a világvége, mindenhol rabló-gyilkos kuksol és nincs lehetőség senkinek. 1994-ben azt mondta nekem, hogy ne menjek közgazdásznak, mert én ehhez nem értek, nem nekem való és nem leszek boldog vele. És lám...). Sajnos az utolsó napokban egy picit kicsapongott a negativitása és meglepetésemre azt mondta az Atinak, hogy nem csak, hogy az ő magyara rossz, hanem, hogy elégtelen és nem értik meg az emberek. Ez abszolút nem igaz! Hogy mondhatott ilyet neki! Atikánk mindig meg tudja értetni magát a többiekkel. Lehet, hogy hol itt, hol ott nem ragoz jól, vagy folyamatosan "nem van"-t mond a "nincs" helyet, de Atikánk nagyon is jól beszél! (És szerintem van nyelvérzéke, csak épp nem akarja használni.)

Remélem az Ati jól érezte magát itt. És ami a próbát illeti... lesz ami lesz. Ez már csak a Jó Isten kezébe van, tehát tudjátok hova kell intézni a kérelmeket! ^_^

Locsolás!

Boldog Húsvét! ^_^ És vagy hiszitek, vagy nem, meg is volt a locsolás és nem csak nem menekültem el előle, de még élveztem is! Igen, persze, egy kis átalakításon kellett átesnie a hagyományos locsolásnak, még pedig úgy hogy előre kiválasztottam a lehetséges kölniket, és a locsi után  - ami nem a fejem búbjára került, hanem a csuklómra, a kölni az enyém lett.

Ebben az évben egy nagyon nem Húsvéthoz illő illat lett a kiválasztott, a Halloween Fever, Jesus del Pozo-tól. Persze, hogy Halloween, az egyik kedvenc ünnepem, és az egyik kedvenc illatom! A Halloween Fever egy kis változattal van a hagyományos Halloween illathoz képest, de nem vagyok nagy parfümös, hogy ezt pontosan meg tudjam fogalmazni, de nagyon, nagyon ízlik ez is!

Voltak azért más választási lehetőségek, mint Nina, Nina Ricci-től, Naf Naf Too, Naf Naf-tól, Cool Water, Davidofftól, és valahol a lista végén volt szintén Ange ou Démon, egy illat aminek kicsi volt az esélye, mivel nem kis pénzbe került.

Nekem ez bevált, de valjon a Karinak is? Remélem igen, és remélem majd emlékszik az illatokra, mert ezek szülinapomra jó ajándék lehetnek!!!

Cinder, a Cicánk

Végre van cicánk! =^_^= A neve Cinder, ami azt jelenti, hogy hamu angolul. Az eredeti neve Hamu, de nekem jobban tetszik Cinder. Ma került hozzánk Diósdból, ahol idáig egy családi házban lakott, kerttel ellátva. Kamasz kislány és nagyon kedves. Szereti a simogatást és a hasát it. Ha nem vigyázunk, attól tartok, hogy minket is megeszik álmunkban. De édes egy teremtés.

Nagyon érdekes volt, hogy Cinder előző gazdija (akitől elhoztuk) a Telenorban dolgozik. Kari vette észre a kocsit a garázsban, és amikor megkérdezte, hogy dolgozik-e valaki a Telenorban, a lány egyből mondta, hogy igen, ő, majd hozzáfűzte:

- Kellene valami?

- Igen, munka - mondtam én.

Erre ő nagyon szívesen felajánlotta, hogy körülnéz a cégben, majd küldjem el neki önéletrajzomat és elérhetőségemet. Amikor kérdezte, hogy azért pontosan mi a képzésem, és elmondtam, megjegyezte, hogy épp gondjai vannak a díj szabással. Egyből felajánlottam neki, hogy szívesen segítek, már most is - munkakapcsolaton kívül. ^_^ Érdekes lenni megint a régivel foglalkozni. Ugyanakkor, ha van lehetőségem segíteni neki, remélem észre veszi hogyan dolgozom, és nyugodtabb szívvel ajánl fel engem a Telenorban egy állásra.

A munkakeresés közben lassan megy. Az első interjú után nem hívtak vissza, de ez nem akadályozta, hogy tovább pályázzak más állás lehetőségekre. Mivel a magyar tudásom nem valami "jeles", segítséget kértem a motivációs levelemmel, de úgy, hogy megírtam, majd elküldtem kijavításra úgy, hogy amikor visszaküldték láttam, hogy mik voltak a hibáim. Ennek alapján megírtam egy másikat, és ez alkalommal tökéletes volt. Igen, talán a bloggomban nem látszik meg annyira, de a motivációs levelemben igen. Olyan jól esett! Javul a magyarom!!

Közben holnap nyélbe üthetnénk egy másik lehetőséget, ugyanis Karinak van egy barátja akinek egy hostel-ja van oda keres recepcióst. Nem tudom miért, de egyből eszembe jutott Andreas Scheffer, egy szereplő a német nyelves podcastból amit otthon hallgattam (és amit jó lenne megint elkezdeni hallgatni). Andreas recepciós egy hotelban, ahol a német óra játszódik. Talán ezért jutott eszembe. Holnap megyünk majd meglátogatni a helyet és beszélni a sráccal. Ezek után kiderül, hogy recepciós leszek-e, vagy sem, míg sikerül valami más közgazdászosabb munkára szert tenni.

Itthon Vagyok, Otthonomban

Lassan de szépen és folyamatosan alakulnak a dolgok. Képeim már be lettek keretezve és gyönyörű szépen néznek ki! Már csak fel kell tenni a falra, ami persze egy legalább két emberes munka, mivel óvatosan meg kell nézni hol mutat jobban a kép. Bútoraink is megvannak, mind többnyire megvéve és habár szűkösen állunk a szekrény területén, alapvetően meg van mindenünk ami kell, hogy ez a lakás egy szép lakás legyen. Még kell egy-két dolog, de azok is alakulnak, és hát előttünk az egész életünk! A szükséges megvan, a többit be tudjuk szerezni. :-D

Ezen a héten hívtak munka interjúra a Magyar Telekomtól. Nagyon meglepődtem, mivel hétfőn szóltak, hogy kedden menjek is be. Kedvesek voltak ott nagyon és a hely is nagyon tetszett. A munkakör kellemes és a feladatok nem ismeretlenek számomra. Érdekes volt, hogy magyarázat után rögtön tudtam a dolgok nevét spanyolul és angolul! Lenne, persze, amibe bele kellene tanulni, ami annál izgalmasabbá tenné a lehetőséget. Jó lenne, ha ide be tudnék kerülni. Persze azért jelentkezek más helyekre is, és van egy bizonyos hely, ahova egy kedves barátom tudna beszervezni, aminek nagyon, de nagyon örülnék!!! Jaj, ha az bejönne!!!

Jön a tavasz, lassan de biztosan, és vele a lehetőségek! Legyen hamar munkám, legyen hamar munkám, legyen hamar munkám!!

Jövő héten, terveink szerint, felmegyek a Marcsi mamához. Remélem minden jól megy!

Házasság? Nem, köszönöm, máskor szívesen!

A heti egy post-ból mintha havi kettő lett, de ez van. Sajnálom kedvesek, de valahogy fontosabb volt most nekem az angol bloggom, és inkább annak szenteltem gondolataimat. Ugyanakkor, most elgondolkodásra jutottam ezzel a bloggal kapcsolatban. Most itt vagyok már Magyarországon, ahol mindenki magyarul beszél, és ahol magyarul beszélő új barátaim lesznek. Már lassan talán nem csak a Kari, a Marcsi Mama, a János papa és a Gyuszi olvasnak engem (és az az egypár titkos olvasó! Sziasztok!!! ^_^), hanem egy egyre nagyobb és nagyobb közönségnek lehetnének kitéve a gondolataim. A TITKOS gondolataim! Mert míg Costa Ricában voltam, ki olvasta volna a magyar bloggomat aki majd jöhetett volna másnap nyavajogni, hogy miért gondolom, hogy ez meg az?

Most hova menjek azokkal a gondolatokkal amiket fel akarok bloggozni (mert az embernek van olyan titkos gondolata amit jobb inkább az internet sötét kamráiba rakni!) de főleg milyen nyelven? Franciául?? (még lehet...) Tehát, ja, ez is foglalkoztatott a napokban.

Ma viszont valami más ok miatt jöttem ide kipakolni a szívemet és a lelkemet.

Mint minden jó kislány, ma elmentem a templomba. Kicsit későn értem be, de semmi gond, a beszédhez még nem ért még a lelkész és még csak akkor kezdte el nyávogni a közönség a mindenféle énekeket. Nem mindenkinek van éneklő hangja, de van egypár aki olyan lelkesedéssel és élesen énekel mintha  operai kórusban szerepelne, és észre sem veszi, hogy két szembekerülő, területét védő kandúr sokkal kellemesebb hangot tud kiadni. szeretek templomba menni, de ezt a részét nagyon nem szeretem, és nem csak a fülsértő hangokért amiért legszívesebben odafordulnék a kipipiskedett, álszent arcú hölgyhöz, hogy "hölgyem, kérem halkabban! Most csináltattam meg a szemüvegemet!", de még azért sem, mert a zene sem annyira jó és a szöveg nem egyezik meg azzal amit hiszek.

Nagyapámékat nem láttam akkor, de semmi gond, én ott voltam, ültem és élveztem a beszédet. A végén összefutottam velük és a nagynéném boldogan mesélte az egyik néninek, hogy most már nem látogatóban vagyok itt, hanem örökre! ^_^ Ez nagyon jó esett, és az is jól esett, hogy biztattak a munkatalálásban. ^_^

Kicsit utána azért nem lett olyan jó a dolog. Felmentem a nagyapámhoz ebédelni és miután pesszimista munkalehetőségi nézeteit megosztotta velem - és én pozitívan és reményteljesen válaszoltam neki - elkezdett faggatni a házassági terveimről. Mondtam neki, hogy nincsenek, hogy nem áll szándékomba megházasodni, mert én nem vagyok olyan házasság-féle ember. Nagyapám család, tehát még megengedem neki, hogy ilyenekről kérdezzen, máskülönben az lett volna a válaszom, hogy az az én magán életem és csak rám és a Karira vonatkozik. Az is. Na, a nagyapám rázendített arra a régi, elavult számra, hogy "bűnben élek" és "az Isten ezt gyűlöli a legjobban" és "vagy a házasság vagy az Isten" és százezer ilyen nyavaját. Szívem szerint mondtam volna, mit gondolok, de ez rá nem szokott hatni, tehát csak "jó, jó"-val elintéztem. Igen ám, de ő aztán kergetett az egész lakáson keresztül a folyamatos "Isten bosszújával" és "mennyire gyűlöli az Isten" és nem tudom mi a francot, annyira, hogy aktívan kezdtem el keresni a menekülő utat. Nagy csodálatomra, alapvetően kijelentette, hogy nem tehetem be a lábamat a templomba, ha nem házasodom meg a Karival, vagy nem "áldozom fel". Hogy gondoljam meg, vagy az Isten, vagy a Kari.

Nem volt kérdés nekem: nem adom fel az Istent, és nem adom fel a Karit, mert szívemben tudom, hogy az Istennek semmi baja azzal, hogy a Karival vagyok. Az Isten teremtett engem olyannak amilyen vagyok, és ő tudja pontosan miért vagyok olyan amilyen vagyok. Plusz, végre sikerült a Karit meggyőzni arról, hogy nem egy papíron vagy pap áldásától függ, hogy szeretem vagy nem, és hogy nekem jobb tudni, hogy kötelek nélkül vagyok vele, saját akaratomtól, és mindennap elmehetnék, de azért vagyok vele mert mindennap vele választok lenni, mint felkelni minden nap azzal a tudattal, hogy azért vagyok vele, mert nem mehetek máshova, mert zárva előttem minden út és hozzá vagyok bilincselve. És az Isten ezt is tudja, és a Karin, az Istenen és rajtam kívül, ki másnak kell erről tudnia? Senki másnak.

Az választom gondolni, hogy a nagyapám maradi, primitív szemléletével, csak a jót akarja nekem, és aggódik, és halálos komolysággal hiszi el azt a sok marhaságot amit elmondott. Tudatosan választom nem azt hinni, hogy haszontalan öregember akinek folyamatosan panaszkodnia kell, és nem boldog ha a többiek nem érzik rosszul magukat körülötte. Ennek fényében, mivel engem az Isten kereszténynek teremtett és nem tudom magamat más vallásban jelenleg elképzelni, úgy döntöttem, hogy ha őt ennyire zavarja ez a kapcsolat amiről régen tud, akkor nem megyek vele templomba, és gondolja azt, hogy akkor pogány lettem. És ha az is zavarja, hogy "pogány lettem", akkor megmondom neki, hogy ha úgy gondolja, nem látogatom tovább, ne keljen neki ezért se szenvednie, de egy az biztos, én a Karihoz nem megyek és nem hagyom el csak azért, hogy ő jól érezze magát. Ez az én életem, nem fogom a kedvéért keseríteni vagy torzítani.

Nem tagadom, dühít, mert pontosan tudja milyen vagyok és tudja, hogy rám lehetetlen hatni kényszerrel vagy noszogatással. És miféle Istenről beszél nekem? Mi az, hogy egy bosszút álló Isten aki többre tartja a látszatokat, mint azt ami az emberek szívében van? Mi az, hogy "jobb ELVÁLNI mint 'bűnben élni'", vagy egyáltalán, jobb nem is templomba menni, mint úgy menni, hogy az ember úgy él valakivel, hogy előtte nem pénzelte le az egyházat, hogy tartson egy elavult rituálist egy magán dologról, csak azért, hogy egy társadalom aminek semmi köze a kapcsolathoz kielégítse nyavajás, együgyű beleavatkozását? Sajnálom, hogy nem tud különbséget tenni az Isten és az egyház között, hogy nem képes lelkével felismerni az Istent, de inkább bújja a mindenféle torzító könyveket amiknek egyetlen céljuk az, hogy az emberek boldogtalanok legyenek, hogy még több "segítség" könyvet vegyenek.

Sajnálom, komolyan, de az én életem az enyém és csak is én döntök benne. Ezt nem vezetheti "jobb belátása" szerint, mert itt én tudom jobban mi jó.

Köszike

Ma van az utolsó munka napom. Kicsit érdekes. A gyerekek nem tudták megállni és rendeztek nekem egy kis búcsúztató reggelit... gallo pintóval! Egyből eszembe jutott a Kari. :-) Ott volt mindenki és nem volt nagy szónoklat se semmi, de a kedves főnököm azért megjegyezte, hogy reméli majd visszajövök hat hónap múlva. Minden jót kíván, de jöjjek majd vissza. Ez jól esett. :-D

Otthon a dolgok elérték a zen pontot: a cuccaim túlnyomó része nem került be a csomagokba, rengetek szép rucim itt marad, DE már túl vagyok az aggódáson. Lesz ami lesz, mennek majd az Anyuék, megy az Ati, jövünk mi... lesz ki hordozza a cuccokat. Plusz eszembe jutott, hogy nincs is annyi hely jelenleg Óbudán, hogy minden kincsem elférjen! Apránként jobb, így lesz időm mindent szépen elrendezni, plusz... mi jobb kifogás a vásárlásra? :-)

Magyarország fagyoskodik, Párizs is a nulla alatt van... igen, megy haza a Hókisasszony.

Guanacaste

Tegnap este elindultunk az Atiék, Anyu, Kari meg én egy bérelt kocsival, Guanacaste felé. Atiék találták ki a kirándulást, ami nem is egy rossz ötlet, de egy kicsit nagyon fárasztó, nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudtam megfelelően felkészülni rá. Ja, én nem tudtam megfelelően felkészülni. Út közben leálltunk aludni, és olyan nagyon fáradt voltam, hogy nem is tettem fel a mobilomat tölteni, amiért ma Samara tengerpartján lemerült fényképezés közben. :-(

Most eljöttünk Malpaís-be, itt maradunk az éjszakára, talán megnézünk valami mást (nem tudom a programot) és holnap visszaindulunk - talán meglátogatva Montezuma-t, az egyik kedvenc tengerpartomat.

Nem olyan Boldog :-(

Kaptam egy nem nagyon jó hírt. Várható volt, de azért nem örülök neki. Hivatalos levél alapján, a főnököm főnökének a főnöke csak az engedélyem felét engedélyezte. Mit jelent ez? Hogy kértem egy év fizetés nélküli engedélyt és ő csak fél évet engedélyezet. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik. Persze, gondolom van arra lehetőség, hogy augusztusban már legyen munkám otthon, de mi van ha nem? Ha valamiért nem lesz munkám? Mi van ha nem tudom az engedélyt még 6 hónapra hosszabítani? Akkor jöjjek vissza? :-(

Nincs különösebb ok erre, csak annyi, hogy ez jutott eszébe.

Bosszantó.

Na, most kérem mindenkit, hogy kívánjatok nekem sok, sok szerencsét a munkakeresésben, mert kelleni fog!!! Had legyen nekem munkám augusztus előtt, hogy írhasak vissza ennek a jó madárnak: "Nem hosszabítom meg az engedélyt, de nem is megyek haza. Tegye oda a munkámat, ahova jobban elfér!"

O_O

Írt!!

Előre Naplózgatva

Karival eldöntöttük, hogy veszünk a Daninak szülinapjára egy búvár szemüveget. Már vettünk egy társasjátékot, egy kölbis pólót, de még valami más kellett és ez a búvár szemüveg volt. Kari szerint ahhoz, hogy az ember ilyet vegyen, fel is kell próbálnia, tehát ma elvittük a Danit a bevásárló központba és nem kevés kérlelés és dráma nélkül (Dani szégyellős, és nem szereti ha ő a figyelem központja) végre sikerült venni neki egy szép szemüveget lélegző csővel. (Atinak is venni kellett egyet magának, hogy a Dani ne érezze, hogy egyedül ő neki kell felvennie a fura kinézetű szemüveget.) Utána elmentünk egy Mexikói étterembe - Los Antojitos - ahol mind (Anyu, Ati, Dani, Fernando, Kari meg én) megebédeltünk. Dani, aki eleinte húzódott, és mondta, hogy az neki nem ízlik, hamarosan kijelentette az új kedvencének.

Kellemes volt a helyzet, a gyerekek élvezték magukat és mi nagyok is jól éreztük magunkat. (Nekem volt egy Kék Margarita, tehát én még jobban éreztem magam!) Fizetéskor Karival úgy döntöttük, hogy mi hívjuk meg őket (ugyanis miénk volt az az ötlet, hogy menjünk el mind keresni szemüveget a Daninak). Kicsit tanakodtunk azon, hogy ki fizessen, de a végén végül is majdnem mindegy, ugyanis lassan kezdünk egy pénztárca alapján működni. Hamarosan költözünk haza és gondolni kell bútorokra, bevásárolni valókra és egyebekre, amikre majd kell pénz és amiket ketten veszünk majd meg. Határidőnaplómba már beírtam a feladatokat:

- bevásárolni

- jóga órát találni

- scrapbook boltot találni

- kitakarítani a lakást

- lakást berendezni...

És így tovább.

Nekem ez természetes, és nagy eséllyel sok más embernek is, amiért olyan... fura találni olyan embereket, olyan párokat akik továbbra is úgy viselkednek, mintha nem volna családjukhoz semmilyen kötelességük, nem segítenek, nem járnak hozzá a kapcsolathoz és a háztartáshoz, csak tarják a markukat, hogy kapjanak abból amit a többiek megteremtenek, vagy - ellenkezőleg - lesik mikor tudnak a másikból valamit kicsikarni. Hogy lehet így élni? Miért ragaszkodnak a társas élethez amikor szemmel láthatóan inkább az egyéni életre vágynak?

Ja, nemrég rendeltük az utolsó Amazon.com vásárlásunkat. Karinak sok PC játékot, nekem pedig mangák, egy márvány mozsár (igen, nekem kell az ilyen), egy Echo Pulse Smartpen és kellékei és egyebek. (Könyvek is!) Kértem egy Llewellyn Datebook-ot is az Alenak és a María Josénak, ha majd folytatni akarják a pogány vallás kutatását és átölelését (ők inkább nem kutatják, hanem inkább gyakorolni akarják... úgy veszem észre). Ezekből remélem a nagy része megis érkezik mielőtt mi hazamegyünk.

Hooters!

Tegnap Kari meg én elmentünk az Aleval és a Joséval Hooters-be. Mi még mindig nem találkoztunk ez alkalommal (a Kari egy utazási alkalmával, úgy értem), és gondoltuk, hogy mi lenne, ha most elmennénk négyesbe valahova. Eleinte az volt a terv, hogy elmegyünk egy kis hangulatos helyre aminek az a neve, hogy "La Puerta de Alcalá". Én voltam egyszer ott, de nagyon régen és nem emlékszem az útra - még kevésbé, ha vezetnem kell - tehát úgy akartuk megoldani a dolgot, hogy akkor az Aleékkal megyünk, akik tuti tudják az utat oda.

Nem tervezgettük sokat, hanem tegnap a Facebook-on keresztül meg is beszéltem az Aleval, hogy találkozzunk és menjünk el oda. Nekem kedvem volt újra látni azt a régi helyet, és az Alenak meg voltak a saját tervei a hellyel. (José oda vitte az egyik nőjét, Alet pedig sose vitte oda.) Tehát megbeszéltük, hogy megyünk négyesbe, de amikor arra került sor, hogy mikor is menjünk, Kari meg én korán szerettünk volna menni (olyan 7 és 1/2 8 között), de az Aleék addigra nem is voltak készen. (Valahogy ők is a Yuly-féle "rugalmas órák" hívei, miszerint egy ebédet este 7-kor is lehet tartani, és elmenni vacsorázni olyan 1/2 10-kor is lehet...). Amikor felhívtam az Alet olyan 6 felé, épp ügyfelekkel volt, és mondta, hogy a José nem indul haza csak olyan 1/2 8 és 8 körül. (José egy egyetemen dolgozik. Az egyetem most szünetet tart.) Majd mondta, hogy amint tud felhív. O_O Hétkor a Karival úgy döntöttük, hogy megyünk mi valahova, és az a valahova Hooters ^_^ Én választottam ^_^

Épp készülődtünk amikor felhívott az Ale, hogy José még úton van, hogy mi legyen. Mondtam, hogy nekem nagyon késő lenne sokat várni rá, fél 5-kor keltem, de mit szólna, ha mi elmegyünk érte és ő szól a Josénak, hogy találkozzon velünk Hooters-ben. Ale mondta, hogy jó, majd mesélte, hogy eleinte José nagyon húzta az orrát, mert Hooters nagyon drága. Igen, az, de neki van rá kerete! Elmentünk az Aleért, majd onnan Hooters-be, ahol José már várt ránk egy asztalnál. Valahogy szemei nagyon pirosak és fáradtak voltak. Mivel visszafelé én vezettem - megbeszéltük a Karival - a José, az Ale meg a Kari kértek egy kancsó sört és én egy kólát citrommal. Enni én kértem egy Fish & Chips tált (ami a képen látható), a Kari valamilyen Jalapeño sült kumplit rengeteg mindennel, és az Ale meg a José kettőjüknek egy tál 10 darabos Buffalo wings. Eleinte azt hittem, hogy az az egyikük kajája, de nem, ketten osztozkodtak ugyanazon a tálon. (A Buffalo wings az csípős szószban sült csirke szárnyak. Az nem egy nagy adag!)

Egy darabig nevetgéltünk a Hooters felszolgáló lányok butaságán, de aztán hamarosan kihalt a beszélgetés. (Amikor elfogyott a kancsó sör, és kértünk egy újat, a felszolgálok zavarba esett, ugyanis a kancsót poharakkal kell kihoznia, és a poharakba még volt sör. Aztán megkérdezte, hogy hány poharat hozzon. Mondtuk, hogy úgy mint előbb, de ettől is zavarba esett, annak ellenére, hogy látta a poharakat. Meg kellett mondani, hogy hármat.) A beszélgetés ezek után két részre oszlott: Ale meg José és Kari meg én. Még gondoltam is, hogy minek is hívtuk meg őket! Én közben nézegettem is egy Amerikai Futball meccset (egyetemi, nem NFL), és beszélgettem a Karival amennyire a zaj engedte, de nem tudtunk sokat beszélni velük szembe. Nem tudom mi volt a Kari érzése, de nekem valahogy kifejezetten kényelmetlen volt, hogy ott vannak, mintha az utamba lennének. Nem vártam volna, de ilyen volt.

Ale kedvéért, meg kérdeztem a Josétól, mit szólna ha legközelebb elmegyünk mind "La Puerta de Alcalá", ahol trova zenét is lehet hallgatni. José hirtelen megfeszítette az arcát, majd kijelentette, hogy nem ismeri a helyet. Egy vak is észrevehette, hogy hazudik. Próbálta a sztoriját tartani, és mi engedtük. Én abba hagytam volna - nem is akarok oda velük elmenni már, inkább magunk kutatjuk fel az utat - de az Ale csak nyomta és nyomta a témát. Igen, menjünk, ő ismeri a helyet, tudja hol van (nekem előtte azt mondta, hogy nem is tudja), hogy régen járt ott, nagyon szép... és már időpontot is akart rá szabni.

Sajnálom az Alét. Ott ültek ketten, kar karban, beszélgetve egymással de egyikük sem tiszteli a másikat. José élősk9dik rajta és csalja, egy fillért se ad haza, de mindent használ a házba, elvárja, hogy főzzenek neki, de nem mozgatja a kisujját sem. Ale, közben, akinek egy jó szava nincs a Joséról, aki állítólag követteti egy privát detektívvel aki épp akkor nem dolgozik amikor kéne, aki mindenfélét kitalál, de mégse csinál sose semmit, csak tűr és marad a helyén. Ott voltak ketten, mint egy hamis kép. Hamis mint ők maguk, a két kóros hazudozó. Undorító.

Vissza a Paradicsomból a Munkába

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! ^_^ Íme itt van már 2012 és megint Januárra fordult a naptár. Az este volt koccintás, bulizás, hangos tűzijátékok és végeérhetetlen utcai bulik. Igen, végeérhetetlenek, ugyanis ahogy Karival mentünk a reptérre reggel bocs, HAJNALI fél hétkor, Santo Domingo utcáin még javában folyt a buli. Csajok igen rövid, csillogó ruhácskákban és Chrysler-épület magas magas sarkú cipőkben mentek ide-oda barátaikkal  a Karib tengert szegélyező sétányon, itt-ott szeszes üvegekkel - nagy eséllyel rumos üvegekkel - miközben hatalmas nagy partik elöntötték az utcákat, ahol a kocsik nem is mehettek be. Annyi embert nem láttunk egész ottlétünk alatt soha! Folyt bőségesen a rum, bömbölt a zene (láttunk olyan kocsikat amik olyan hangosan zenéltek, hogy négy sarokra is lehetett hallani mintha ott lenne az ember a kocsiban!) és senki se ment haza. Csak mi.

Vége lett a szabinak, ahogy mindig vége lesz, és felpakoltunk, elrendeztük a számlát, taxiba ültünk (egy előre megszervezett taxival), és elmentünk a reptérre, ahonnan majd vissza röpítettek minket Costa Ricába. :-( Innen aztán mosás, és a holnapi munka cucc elkészítése. Belépőkártyám leakasztása az íróasztal mellöl és be a táskába, vagy nem tudok bemenni az irodába. :-/ Nincs több kád, fincsi fürdő (itthon nincs kád, csak az apuék fürdőszobájába), és újság olvasás a buborékok közt, mint egy film díva. Ideje dolgozni a következő díva pillanatig... majdnem, ugyanis köztudott (de nem az irodában), hogy én most csak egy hónapot és talán két hetet fogok ledolgozni, és aztán pakolok megint és Karival együtt megyünk vissza Magyarországra, ahol ennek a kedves, szép, okos, szorgalmas, talpraesett közgazdásznak új munkát kell keresnie. (És miközben megtalálom az a munkát pihengetni fogok, rendet rakni az új lakásomba, és látogatni fogom a Marcsi mamámat és a János papámat, majd meghúzom a Gyuszi fülét amiért már nem e-mail-ezik, nem hív és nem is levelezik. Mi lett veled, Gyuszi?)

Az ittlétünk nem volt hosszú de érdekes volt. Elsősorban most volt az első alkalom, hogy a kihívott taxit nem kellett várni, hanem a bácsi ott várt minket egy kis táblával amin a nevem volt. Ez kellemes volt. A hotel - Meliá Santo Domingo - egy igen szép hotel volt, de cseles. A reggeli nem volt beleszámítva a szoba árába (mindig ilyet keresek! Gondolom a Meliá nem adott a Booking.com oldalnak ebből engedményt), és a wi-fi sem volt ingyenes, de inkább $6-ba került 24 órára. Kari szokása szerint nem használtuk a minibárt, habár engem nem zavar annyira onnan fogyasztani az italokat és rágcsákat, de kihasználtuk a room service-t vacsira. ^_^ Megtetszett! (Nekem legalább.) Olyan kellemes csak felemelni a telefont és kérni kaját a szobába! Nem kell lemenni, sort állni, várni, hogy a pincér észrevegye, hogy ott éhezünk... az ember csak telefonál és hamarosan ott terem a tonhal szendvics, a meleg tej, a sajtburger baconnnal, a leves, az ital... amit az ember csak kíván! Olyan mint amikor az irodából rendelek reggelit vagy ebédet! ^_^

Dominikánában az emberek kedvesek, aranyosak, kivéve a rengeteg turista vadász aki nem kopp le és csak próbálja az embert rávenni, hogy had lehessen az idegenvezetője, had vigye lovas kocsin a város körül, majd hol spanyolnak, hogy kolumbiainak néznek. Costa Ricai! Costa Ricai vagyok! Brrr! Persze, nem segített, hogy a Kari olyan fehér és szemmel láthatóan európai, ÉS nem beszél spanyolul rendesen.

Az első nap - mivel mindig csak a magunk orrunk után megyünk - Santo Domingo szegény és lepattant részeit láttuk (habár lehet, hogy nem is a legrosszabbakat!). Az utca telis-tele volt összetört kocsikkal. Igen, összetört. Hiányzott róluk egy-két lámpa, a lökhárító, sarkak és oldalak be voltak horpadva, a festék le volt ütve (a látható sok baleset miatt!), az ablakok össze voltak törve, vagy helyettük egy műanyag volt... és ezek voltak a taxik. És nem egy, nem kettő, hanem a kocsik nyomó többsége jelentősen össze volt gyűrődve! Volt egy hely ahol legalább harminc kocsi állt - mind taxi - egy egyetlen egy nem volt félig-meddig jó állapotban! Más országban ilyen kocsikat kijelentik totál károsnak, itt taxinak használják. Ezek láttán Kari meg én csak gyalogoltunk. Ki vettünk volna egy kocsit a kölcsönzőből, de már nem voltak. De taxiba ülni? Nem. Ha úgy néz ki a taxi, hogyan nézhet ki az utas?

Kari eleinte (és lehet, hogy még mindig!) csalódott a szigeten. Nem ezt várta. Valahonnan elképzelte, hogy ez az ország olyan szegény, hogy nem tudom ki vagy kik kizsákmányozzák a népet és ezért van az, hogy mindenki, de mindenki a szigeten olyan hatalmas nagy szegénységben él... Én csak pislogtam. Azt hiszem valaki (Kari) túl sok Méhes György regényt olvasott (a rosszakból!), mert teljesen alaptalanul kezdte el magától ezt a "A Szegény, Szenvedő Nép" mesét mondani. Nekem nem tűnt fel olyan szörnyen szegénynek, sőt kifejezetten irigykedtem a partjukra (habár a hotel környékében nagyon koszos) és a rengeteg, szép szobraira és emlékműveire. Persze, másnap még több irigykedni valóm is lett!

A következő nap, elmentünk egy sétáló utcára - Calle Conde - , aminek az eleje nem olyan bizalom gerjesztő, de ahogy az ember halad nyugatról dél felé (a Bolívar parktól a Damas utca felé), csak csodáltuk a rengeteg, szépen megtartott régi épületeket. Persze volt lerobbant is, de rengeteg nagyon szép is volt. (Tudni illik Kolumbusz Kristóf erre a szigetre ért először, ez volt Amerika első felfedezett része. Mivel a szigetet azon a napon látták meg amikor a hajók mér vissza fordultak volna Spanyolországba  - már előtte meg akartak fordulni, de Kolumbusz kért a matrózoktól még négy hónapot, ígérve, hogy a tengerbe dobhatják, ha addigra nem találnak semmit - Kolumbusz elnevezte a szigetet San Salvador-nak (Szent Megmentő). Később az lett a neve, hogy La Española  - vagy La Hispanola - ami azt jelenti, hogy "A Spanyol" (nő nemű, tehát lehet, A Spanyol Nő).) Itt nem csak régi erődöket találtunk amik a tengerre néztek, hanem egy házat is amit 1492-ben építettek!

Rengeteg helyi babonával is találkoztunk, mint üveget tele fa darabokkal és füvekkel (speciális fa és fű) aminek az a neve, hogy Mama Juana. Erre rumot kell önteni és meginni. Állítólag mindent gyógyít, de főleg a májat. Rengeteg ember 31-én vízzel mosta ki a házát és rengeteg tömjént égetett, hogy ez majd szerencsét hozzon az új évben. Gondolom nem hiába van nyugatra tőlük Haiti.

Nem tudtunk elmenni úszni, ugyanis a partok ahol fürödni lehet messze voltak és kocsi kellett volna, de szereztünk valamit amire nekem nagyon fájt a fogam: larimar követ. A Larimar egy különleges drága kő (vagy fél-drága... mint a jade), ami a világon csak egy helyen van: Dominikánában. Egy kék kövecske aminek olyan ég, vagy tenger formája vagy rajza van. Szereztünk eleinte a hotelban egy gyűrűt amibe barna is volt - nagyon szép - majd a Conde utcában egy nyaklánc-fülbevaló-karkötő készletet. ^_^

Nagyon megvagyok elégedve ezzel az úttal. Én szívesen visszajönnék megint ide nyaralni. Ki jönne velem? ^_^