Munka Munka Tetején

Két nap egy buta szemináriumon (amire csak azért mentem bele, mert remélem ott lesz az a cuki kis pasi aki nekem tetszik, JP), egy szuper-fontos munka amit péntekre kellene befejezni (félévi micsoda a minőségről), a jövő júliusi GSM beszámoló ÉS ez a munka a mi most állt le....

- Zsu, csak mondom... mert mondanom kell...
- Mi?
- Azért ne maradj hátra a másik munkával...

Egyedi ez a főnököm. Ha két teljes napot vesztek ezen a szemináriumon, hogyan legyek kész?

Munkatársaim furák. Ma az ebédkor elmeséltem a gyerekeknek, hogy pénteken megkérték a kezemet. Gondoltam érdekes kis sztori lesz mivel olyan... érdekes módon történt, és a pláne az volt, hogy az ember hogy meggondoltatják bizonyos dolgok az élete adott pillanataiban, de erre mindenki úgy nézet rám mintha valami mesebeli álomról beszélnék nekik. Nem is érdekelte senkit, hogy nincs is barátom, szeretőm, csak úgy... egy bari, egy pasi megkérte a kezemet. Továbbra is az életem a mesebeli élet amit a többiek szeretnének élni. És hát, ha mesebeli, ez alkalommal ez Malachit Andrástól kellett, hogy jöjjön. Vajon komolyan gondoltam? Ha megkérdezném a Gyuszit bizonyára öt évig egyfolytában röhögne, majd az mondaná:

- Ugyan már! Ne legyél butuska!

És aztán még tíz évet röhögne rá. Hát... röhejes, az az igazság... Fura. Az. De... házasság? Röhejes mert én vagyok az anti-kapcsolat és a házasság az ultra-kapcsolat. Nem az, hogy nem tudom elképzelni, hanem épp az a baj, hogy ELTUDOM képzelni. Nem tudom. Először is érjek haza, legyek Magyarországon, legyen meg a lakásom, a munkám, az életem, és akkor, amikor már elhelyezkedtem és ura vagyok a helyzetnek, akkor meglátom milyen a fejem és mit mond a szívem, mi az természetes evolúcióm következő foka.

Közben a munkatársaim azzal álmodnak, hogy nekem nem kell barátokkal és szeretőkkel küszködnöm, kicsikarnom a dolgokat nagy munkával és erővel, hanem az ilyen nagyon álmodott, végtelenül kívánt dolgok csodálatosan kerülnek életemben, mint egy XX. század eleji mesében, ahol a szép, okos, erényes kisasszony elé egyszer csak megjelen a lovagias úrfi aki nagy bókkal és hagyományos romantika közt megcsókolja csipke kesztyűs kezét és megkéri a kezét. Szomorú lehet az ilyen ember élete. Miért mindenki tündéres meséket talál az életemben? Komolyan, olyan mintha az életem volta a Nonpluszultra élet, amire mindenki vágyik. Persze, szerintem az életem tökéletes és gyönyörű, de az emberek többet akarnak benne látni mint ami van. Láttad volna Ileana szemeit, ahogy felgyulladtak, mintha őt kérték volna meg! Cyn félre nézet mint aki nem hallotta, de feszes volt az állkapcsa. Egész idő alatt míg Ileana kérelmére meséltem a sztorit, nem nézet rám se senkire, hanem csak szorította az állkapcsát. Gondolom, hogy az zavarja, hogy engem, aki nem akarok férjhez menni, azt kérik meg, miközben őt nem, sőt a barátja, akitől egy tíz éves kislánya van, inkább csalja, nem hogy elvenné! Én, a "durva beszédű", anti-diplomata (azért mondja ezt, mert én kimondom az őszinte véleményemet ahelyett, hogy egyre másra hazudozzak, és takargassam a problémákat... amit szerinte nekem meg kell tanulnom csinálni. Há!), a szabad lelkű, egyedülálló... én, aki faragatlan és nem eléggé nőies és nem illeszkedik bele megfelelően a mocskos szájú kis baráti világába, akit nem érdeklik a drága ajándékok, csak az ember lényege.

Talán akkor elgondolkodhatna azon, hogy miért engem és nem őt.

- Ki az? Az a csinos pasi akiről egy képet tartasz az irodádban?

Azt hittem, hogy Marcóról beszél, a légi kisérőről.

- Nem a francia! - mondtam.
- Nem, - mondta ő - az a csinos pasi akivel egy fényképen vagy, amit kitettél az irodádban.

Hát csak egy képen vagyok egy pasival amit kitettem az irodában.

- Ühüm, az.
- Nagyon csinos pasi!

O_O

Ki hitte volna.