Elemezgetés

A napokban azzal foglalkoztam, hogy Ivánt elemezgettem. Tegnap a napló bejegyzésem témája is ő volt. Ma is valahogy az ment, de egy picit "kegyetlenebb" szinten. Magam is próbálom megérteni miért megyünk bele ebbe, de szerintem ez a barátság lehet, hogy hamarosan a végére ér. Valami itt nem megy jól, nem megy úgy, ahogy annak mennie kéne. Mi? Az, hogy valahogy Iván valamit utál bennem. Érzem rossz szívét, azt, hogy valami fáj neki és rám veszi. Haragot tart ellenem, sérelmet. Valami zavarja, de nem mondja ki. Barátságos, de ugyanakkor érzem rajta, hogy valamilyen módon bántani akar. Miért maradok ott? Mert egyszerűen nagyon kíváncsivá tesz. Mert van több: Iván tudja, hogy nem tud engem megállítani, és közben valamit nagyon, nagyon akar tőlem. Iván lassan függő lett arra amit tőlem kap az életébe. Neki kell az "élem", és folyamatosan kiteszi magát egyre és másra. Igen, beteges kapcsolat, de kellek neki, és ezt valahogy tegnap be is vallotta... részben. Nekem minek kell? Szakadok tőle és lassan csak a kíváncsiság tart ott, meg a kis izgalom és a csinos pasik akik körülveszik.

Most lassan Césartól is szakadok, mivel ő maga valamennyi távolságot is tett közénk, habár ott valami nincs rendben. Változni akar. Igen, mondta egyszer, hogy ő "a legjobb" akar lenni, és már tudod mit gondolok arról, DE most butaságokon akar változtatni magán. Iván azt mondja, hogy szerelmes jelenlegi pasijába, de semmi sincs messzebb az igazságtól. Szerelmes? Peeersze! Mintha nem mondta volna meg nekem terveit: César azért van most ezzel a Víctorral, hogy kiszedje Daniel szemét... akit egyébként nem tud elfelejteni. Az nem szerelem, az elhülyéskedett gonoszkodás. De persze, nem akart a profira hallgatni, most magára vetheti, és persze, íme a butaságának gyümölcseit: nem érzi jól magát önmagával és csak "változtatni" akar, hogy ne keljen önmagának lennie.

Iván tegnap letagadta, hogy érzelmei lennének Césarral kapcsolatban, és továbbra Albertóba kapaszkodik. Milyen hülye! Magának vési a gödröt. Igen, ő neki César kell, az az igazság, mert szereti, hogy ez a gyerek utána jár folyamatosan. Neki az kell. Most, hogy azt hiszi, vagy azt mondogatja, hogy César szerelmes, annál erősebben kapaszkodik belé. Csókolja, öleli, maga mellé ülteti az ágyban, aggódik érte, ha nem ér időben a házba... de persze, semmi érzelme iránta. Igen, nekem vannak érzelmeim César iránt, de tudom mit érzek és hol állok vele. Szeretem olyannak amilyen, kedvelem és azt akarom, hogy boldog legyen. Csinos, igen, és szeretem ha közel van,. de ha nincs, akkor nincs, semmi gond.

A másik oldalon ott van Alberto. Hn, a csinos, hetero Alberto, aki épp azért kell neki, mert nem tudja megkapni, mert a pasika viccelődik és kacérkodik vele és ő elhiszi, hogy komolyan megy a dolog... mert hinni akarja. Szánalmas szavaiban ma olyanokat mondott nekem az MSN-en, hogy szereti, hogy azt akarja, hogy viszont szeresse, DE nem bujaságból szereti, mert képes lenne soha se lefeküdni vele, HA ő egyszer majd férfiként szereti (mondtam neki, hogy Alberto gyerek-szeretettel szereti). O_ó Na peeeeersze! Az már más! közben nyomja a gyereket, igyekszik valahogy rákényszeríteni arra, hogy szeresse, hogy együtt legyen vele, hogy velerekedjen, hogy vele legyen, mint aki egy mocskos gondolat megvalósítását szeretné valakitől megkapni, valaki aki nem hajlandó. Persze, hogy Alberto ilyenkor menekül tőle! A szegény gyerek!

Tegnap, nagyon udvariatlan módon, miután Iván megkért arra, hogy menjek el hozzá, amint oda értem, szinte kitett a szobájából, mert "ezoterizálni" akart Albertóval, és vagy egy órát kint hagyott. Ilyen neveletlenséget! de hát, semmi gond, nálam volt a naplóm, írtam, tehát miközben forrt bennem a harag. Ezt még megkeserülöd. ^_^Megkeserülte. Pillanatnyi karma! Miután "elolvasta" Albertónak a kábála tarot kártyákat (amikbe szerintem saját vágyait is beleolvasta...), kijöttek a szobából, és a gyerek hozzám menekült. Nem hittem volna a lelke fájó állapotát, az ijedtséget, a félelmet, a visszahúzódó tartozást, a védekezési ösztönét, ha nem éreztem volna ölelését, ahogy tartóan belém kapaszkodott, mintha remélné, hogy majd én elijesztem a gonoszat ami lelkét fenyegeti. Csókja a nyakamon is védekezési ösztön volt. Többször is megölelt, és mindig olyan erősen, arcomat is erősen csókolta, mintha a vihar közepette csak velem találna búvóhelyet. Nem csodálom. Aztán persze korán menekült is. Vajon mikor ment volna el, ha nem vagyok ott?

Van aki nem veszi észre, hogy mit csinál.

Tegnap mondott valami érdekeset. Mondta Ivánnak, hogy nagyon kedvel engem, és nagyon szereti azt, hogy az az érzése, hogy én egy víz fal vagyok: át lehet keresztülem menni és nem üti meg magát. Hogy értette ezt. engem meghatott, hogy vízzel hasonlított össze. Végül is víz vagyok.