De ma, most, itt, ebben, a kegyetlen én vagyok. Tulajdonképpen...Na, láthattad a napokban, hogy verseket írogattam. Egyet Kimnek (aki hál'Istennek sose válaszolt, mert akkor aztán mit mondjak neki!?) és egyet Césarnak (aki egyébként nem is figyelt fel rá. Katy látta a másik blogban és válaszolt rá mondván, hogy tetszett neki. Na, legalább valakinek tetszett! Ezek a kis versikék mind a pillanat mozzanatában keletkeztek. Nem is kellett sokat gondolni rájuk, hanem csak úgy, egyszer csak fakadni kezdtek belőlem. Miért ők? Miért ezek a szavak? Mert valahogy bennem voltak, mert éreztem. Szerintem már ezen a ponton nem titok, hogy nagyon szeretem Césart, ugye? Kimmel pedig... nem tudom mi is volt, de volt elég, hogy egy pár sort kipréseljek magamból. Érdekes módon, amikor César verse keletkezett, én épp azon dolgoztam, hogy írjak egy verset Ivánnak, de ez valahogy nem akart összejönni. Forgattam a szavakat magamba, és egy pár sor össze is jött, de egyébként nem volt semmi. a sorok is amiket le sikerült írnom haszontalanok és üresek voltak. Csak néztem a szavakat és nem tudtam megérteni mi van, miért nem akar ez összejönni. Miért tudok akárki másnak verset írni, de neki valahogy nem jön össze?
Tegnap nem hoztam ebédet, tehát elmentem a japánoshoz ebédelni. Előbb, azért egy kicsit elmentem egy közeli papírboltba egypár cuccért, majd kis idővel értem a japánoshoz. Ott elővettem a naplómat és el kezdtem jegyzetelni gondolataimat, amikor a tollamon lecsúszott az életem egyik legkegyetlenebb következtetés: azért nem tudok verset írni Ivánnak, mert az az igazság, hogy nincsenek iránta érzelmeim. Megálltam, szívemhez vittem a kezemet és rá gondoltam. A szívem meg se moccant. Mintha egy székre gondoltam volna. Semmi. nem értettem, miért mondom, hogy szeretem, és miért vagyok meggyőződve arról, hogy szeretem, amikor igazán nincs semmi a lelkemben ami hozzá vonzana. Semmi. Még sajnálat sem. Létezik valamennyi kíváncsiság és szórakozás, mert végül is most vele bulizom, de nem táplálok iránta abszolút semmi érzelmet. Érdekes módon barátai iránt vannak érzelmeim. Víctor, César, Alberto, Ivette, Monserrat, de iránta semmi.
Tudom, hogy eleinte voltak érzelmeim, tartozási érzelmeim, de mi történt ami által azok is kipusztultak? Hogy érzem, hogy igazán nem tudok benne megbízni? Hogy valamennyi hamisságot és gonoszságot érzek benne? Hogy megcsalva érzem magam amiért nem hogy nem védett meg amikor utoljára buliztunk, de lefilmezett? Hogy láttam más pasikkal és láttam, hogy nem megfelelő, hanem minimálisan teszi meg a dolgát? Hogy érzem benne, hogy korhadt a lelke? Hogy érzem benne, hogy élete és ő maga egy zsákutca?
Közben tegnap volt a harmadik tézis "munka-óra". Elvittem Omit az egyetemre (tulajdonképpen egész nap hurcoltam) ami nagyon jól jött, mivel egyből betudtam gépelni a munkába a változásokat amiket Juan Joséval megbeszéltünk. Sajnos, közben kiderült, hogy sok minden hiányzik amit az "Anya Tervből" kellene kiemelnünk, amit tudnunk kéne a témával kapcsolatban, de amit csak Martín, az irányító tanárunk tud, és amit idáig még mindig nem adott nekünk. Ezzel még a nyomában kell lenünk, vagy a tézis sose lesz kész, és komolyan már nagyon kellene a diploma! Egyetem után tegnap még dolgoztam egy kicsit a dokumentumon főleg, mert rosszul éreztem magam, hogy a munka zömét idáig mindig csak a Mile írta, tehát nekiálltam valamennyit hozzábiggyeszteni, de érzem, hogy kell az extra tudás amit csak az anya tervből tudnánk meríteni. Végül is se a Mile se én nem választottuk a témát, tehát halvány lila gőzünk sincs a Nicoyai öböl halászairől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése