2008. szeptember 17., szerda

A Tagadottak Földjén

Ki nem állhatom az olyan embereket akik mindenkire rá akarják fogni problémáikat csak épp magukra nem. Nem, nem, Isten ments! Nem ők a bajuk oka, neeem, sőt, nem is képesek szembe szállni azokkal az emberekkel akikre haragudnak, legyen vagy ne legyen igazuk rá, de inkább valaki másra fogják rossz kedvüket és tehetetlenségüket. Nézzük például Iván esetét: Szemlátomást haragszik rám, és már nincs is kételyem róla. Amikor csak tud igyekszik bántani, vagy valamilyen kellemetlen helyzetbe tenni (amiről videót csinál és amivel a végtelenségig cukkol), de peeeersze! Ő nem haragszik rám. Neeeem! Dehogy! Elromlott az empátiám vagy mi a franc. Ühüm. Na persze.

Aztán felszed egy pasit aki neki nem is tetszik, haza viszi, lefekszik vele, a pasi RÉMES az ágyban, nem használnak óvszert, tárva-nyitva hagyja a szobája ajtaját MAJD teljesen bepipul, hogy César csak úgy besétált köszönni. Hogy hogy lehet César ennyire tiszteletlen.

O_O

O_O

Okay, Ő hagyta a szobája ajtaját tárva-nyitva. Ha látta volna, hogy César elmegy előtte és nem mond semmit, nem az lett volna a baj, hogy a gyerek nem elég udvarias ahhoz, hogy köszönjön?

Most azt mondja, hogy beszélni akar velem. Szüksége van velem beszélnie, mert én mindig "nyugalmat" és "békét" adok neki. Na persze, az enyémet!! Hogy sürgősen beszélnie kell velem. Mondom, neki, hogy lehet ma, vagy szombaton, mert holnap Tézis, és pénteken Víctor (Césaré). Holnap kitalálok egy programot az EGÉSZ hétvégére, és talán ma sikerül elkerülnöm mielőtt le tud csapni rám még egy buta találkára. Annyira fásult, annyira szennyes, rohadt, bűzős, mérges minden körülötte, hogy kezdek rosszul lenni a jelenlététől.

Nincsenek megjegyzések: