Igen, renget a föld az este. Nem is tűnt itt olyan erősnek, de lehetett érezni. Anyu meg Apu nem keltek fel, de engem felébresztett. Csendes volt, nem lehet hallani, mint más földrengéseket, és rosszabb volt az ijedség mint maga a földrengés. Kirohantam a HIDEG! kertre egy szál pizsiben és ott álltam, a szívem hangosan és erőteljesen dobogott bennem annyira, hogy nem voltam képes felmérni, most reng-e még mindig a föld, vagy csak én reszketem a szívem heves, fájdalmas, vad dobogásától.
Hyperion persze nyávogott egy darabig, ki tudja hol volt, majd jött hozzám, kérni, hogy foglalkozzak vele. Úgy fáztam, hogy alig mertem karjaimat derekamról levenni! Szegény cicám! Közben, pedig, alig tudtam megfelelően gondolkodni. Fáztam, nagyon, de alig tudtam mozdulni, akárhova és csak nézegettem a füvet, fekete eget és gondolataim kusza kócát amiből egy racionális hang egyre csak azt kérdezte: "De most komolyan reng a föld vagy álom volt? Mert igazán fázom itt kint!" (Érdekes, hogy mindig van egy rész bennem ami képes kötekedni és panaszkodni azért, mert nincs kényelemben, teljesen eltartva attól, hogy mi is történik körülöttem. Olyan vagyok, mint néhány szereplő Nemirovszkij Iréne regényében, Tempete de Juin, akik nem fogják fel, hogy menekülni kell Párizsból mert jönnek a németek, és csak arra gondol, hogy nézzen ki a család szépen, és hogy náluk legyen a családi porcelán készlet.)
Hát... végül sikerült megmozdulnom, bemennem, lefeküdnöm de alig tudtam elaludni, annyira vert a mellemben a szívem. BANG-BANG-BANG! Hangos és erős volt ahogy még soha.
E-mail-t kaptam a Gyuszitól. Jó-jó, látja, hogy nem kell a nők dolgaiba kutatnia, mi majd valahogy mindent rendbe teszünk. Jó, jó, megnyukszik. Semmi tervem nem volt azzal kapcsolatban, hogy a Katával "kibéküljek", mivel nincs miben kibékülni, nincs is mit megbeszélni, nincs mit tizstázni... szerintem. Én nyugissan éltem volna az életemet Kata nélkül, de a Gyuszi nem nagyon akar erről letenni. *pfúj* Hát, marad más? Nem, őszintén... Hn... most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy sokat kérnek tőlem. Miért kell? Nem szoktam én kapcsolatokat ápolni és javítani, hacsak nem valami haszont szerzek, és ebben... mi a haszon? Társadalmiasabb részem noszogat: "Naaaaaa, ne legyél ilyen kelletlen! Még lehet, hogy szépen összehaverkodtok!" Hát ebben igaza van. Persze kelletlen oldalam tovább nyavajog azon, hogy nekünk nem kell újabb barát, már van elég, hogy már láttuk, ismerjük, mi jó jöhet még az egészből?
Az nyer, persze, a végén, hogy mind szeretjük Gyuszit, és ha ez boldoggá teszi, akkor legyen, megpróbáljuk. Azért nem semmi, hogy mennyire szeretjük mi a Gyuszit!
Közben itt munkában kötekednek MEGINT a szabimmal. Hogy nem tudom kivenni, mert hiányzik 0.4 nap! Ez nem igaz. Komolyan mondom, nem igaz. Jó, vonják le. Hogy csak egész napokat lehet levonni. Jó... őszintén nem vesztek semmit, mert minden napot amit a fizetésből vonnak le azt napokban nyerem és azzal majd jövőre gazdálkodhatok. Sajnálom ezeket a kukacos kukacokat. Izélnek? Fogják a pénzt! Tessék! Nem vagyok én olyan szegény! Megadhatom magamnak, és nagyon sajnálom, ha ők nem... Búúúú-húúúúú... sajna, sajna...
Hyperion persze nyávogott egy darabig, ki tudja hol volt, majd jött hozzám, kérni, hogy foglalkozzak vele. Úgy fáztam, hogy alig mertem karjaimat derekamról levenni! Szegény cicám! Közben, pedig, alig tudtam megfelelően gondolkodni. Fáztam, nagyon, de alig tudtam mozdulni, akárhova és csak nézegettem a füvet, fekete eget és gondolataim kusza kócát amiből egy racionális hang egyre csak azt kérdezte: "De most komolyan reng a föld vagy álom volt? Mert igazán fázom itt kint!" (Érdekes, hogy mindig van egy rész bennem ami képes kötekedni és panaszkodni azért, mert nincs kényelemben, teljesen eltartva attól, hogy mi is történik körülöttem. Olyan vagyok, mint néhány szereplő Nemirovszkij Iréne regényében, Tempete de Juin, akik nem fogják fel, hogy menekülni kell Párizsból mert jönnek a németek, és csak arra gondol, hogy nézzen ki a család szépen, és hogy náluk legyen a családi porcelán készlet.)
Hát... végül sikerült megmozdulnom, bemennem, lefeküdnöm de alig tudtam elaludni, annyira vert a mellemben a szívem. BANG-BANG-BANG! Hangos és erős volt ahogy még soha.
E-mail-t kaptam a Gyuszitól. Jó-jó, látja, hogy nem kell a nők dolgaiba kutatnia, mi majd valahogy mindent rendbe teszünk. Jó, jó, megnyukszik. Semmi tervem nem volt azzal kapcsolatban, hogy a Katával "kibéküljek", mivel nincs miben kibékülni, nincs is mit megbeszélni, nincs mit tizstázni... szerintem. Én nyugissan éltem volna az életemet Kata nélkül, de a Gyuszi nem nagyon akar erről letenni. *pfúj* Hát, marad más? Nem, őszintén... Hn... most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy sokat kérnek tőlem. Miért kell? Nem szoktam én kapcsolatokat ápolni és javítani, hacsak nem valami haszont szerzek, és ebben... mi a haszon? Társadalmiasabb részem noszogat: "Naaaaaa, ne legyél ilyen kelletlen! Még lehet, hogy szépen összehaverkodtok!" Hát ebben igaza van. Persze kelletlen oldalam tovább nyavajog azon, hogy nekünk nem kell újabb barát, már van elég, hogy már láttuk, ismerjük, mi jó jöhet még az egészből?
Az nyer, persze, a végén, hogy mind szeretjük Gyuszit, és ha ez boldoggá teszi, akkor legyen, megpróbáljuk. Azért nem semmi, hogy mennyire szeretjük mi a Gyuszit!
Közben itt munkában kötekednek MEGINT a szabimmal. Hogy nem tudom kivenni, mert hiányzik 0.4 nap! Ez nem igaz. Komolyan mondom, nem igaz. Jó, vonják le. Hogy csak egész napokat lehet levonni. Jó... őszintén nem vesztek semmit, mert minden napot amit a fizetésből vonnak le azt napokban nyerem és azzal majd jövőre gazdálkodhatok. Sajnálom ezeket a kukacos kukacokat. Izélnek? Fogják a pénzt! Tessék! Nem vagyok én olyan szegény! Megadhatom magamnak, és nagyon sajnálom, ha ők nem... Búúúú-húúúúú... sajna, sajna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése