Most nagyon szívessen otthon lennék.
Elképzelem, hogy otthon vagyok. Egyedül élek egy picike kis lakásban tele könyveimmel, néhány bútorral, egyszerű darabokkal amiket párnákkal, festékkel és hosszú, gazdag csoki bársonnyal borítok le. Mindenből a laza érzés szivárog, fehér juh szőrmével lazán a padlóra borulva, és rengeteg könyvvel, és kedvenc képeimmel a falakon. Kezd hideg lenni, és jön a tél. Több asztalon és polcon "Salbutamol" pumpák fészkelnek dobozokban és hamutálakban, bögrékben és ceruzatartókban. Mindennap kicserélem a vizet a tálban amit a fűtőtestre teszek, és csöpögtetek bele eukaliptusz olajat.
Van egy cicám.
Ma kint vacsorázunk és megünnepeljük a Zsuzsanéni születésnapját, majd felhívom az Anyut is. Aztán hazamegyek, bekapcsolom a lámpát, a tévét, talán a rádiót is, vagy felteszem kedvenc zenémet. Zokniban járkálok a lakásban és érzem ahogy a neves, kissé savas budapesti hideg kienged a lábamból. Bedobom a hűtőszekrénybe a vacsora maradékokat, és talán van bennem elég erő, hogy kitegyek egy kicsit a holnapi ebédhez. Öntök magamnak egy pohár kólát és hívom a cicámat.
- Marx? Hol vagy, Marxi?
Félig remélem, hogy nincs is otthon, mert igazán semmi kedvem vele babrálni.
Bemegyek a szobába, ahol már egy ideje megy a tévé és/vagy a rádió, felteszem fáradt lábamat a fűtőtestre és előveszek egy könyvet amit olvasgatok.
Egy pár sor után kinézek az ablakon a sötétedő, dráaga Budapestemre. Igazán nem is akarok olvasni, vagy tévét nézni, vagy zenét hallgatni. Tele vagyok békével és kreativitással, még ha nem is tudnék egy sort se írni. Igazán csak a saját gondolataimat szeretném élvezni, ls mind ez a média egy fal amit a világ ls magam közé emelek.
Lelkem beszél Budapesttel, Magyarországgal és a nagy béké és öröm közepette azt mondom neki, hogy:
- Alig tudom elhinni, hogy itt vagyok. Komolyan. Itthon vagyok igazán. Végre.
Elképzelem, hogy otthon vagyok. Egyedül élek egy picike kis lakásban tele könyveimmel, néhány bútorral, egyszerű darabokkal amiket párnákkal, festékkel és hosszú, gazdag csoki bársonnyal borítok le. Mindenből a laza érzés szivárog, fehér juh szőrmével lazán a padlóra borulva, és rengeteg könyvvel, és kedvenc képeimmel a falakon. Kezd hideg lenni, és jön a tél. Több asztalon és polcon "Salbutamol" pumpák fészkelnek dobozokban és hamutálakban, bögrékben és ceruzatartókban. Mindennap kicserélem a vizet a tálban amit a fűtőtestre teszek, és csöpögtetek bele eukaliptusz olajat.
Van egy cicám.
Ma kint vacsorázunk és megünnepeljük a Zsuzsanéni születésnapját, majd felhívom az Anyut is. Aztán hazamegyek, bekapcsolom a lámpát, a tévét, talán a rádiót is, vagy felteszem kedvenc zenémet. Zokniban járkálok a lakásban és érzem ahogy a neves, kissé savas budapesti hideg kienged a lábamból. Bedobom a hűtőszekrénybe a vacsora maradékokat, és talán van bennem elég erő, hogy kitegyek egy kicsit a holnapi ebédhez. Öntök magamnak egy pohár kólát és hívom a cicámat.
- Marx? Hol vagy, Marxi?
Félig remélem, hogy nincs is otthon, mert igazán semmi kedvem vele babrálni.
Bemegyek a szobába, ahol már egy ideje megy a tévé és/vagy a rádió, felteszem fáradt lábamat a fűtőtestre és előveszek egy könyvet amit olvasgatok.
Egy pár sor után kinézek az ablakon a sötétedő, dráaga Budapestemre. Igazán nem is akarok olvasni, vagy tévét nézni, vagy zenét hallgatni. Tele vagyok békével és kreativitással, még ha nem is tudnék egy sort se írni. Igazán csak a saját gondolataimat szeretném élvezni, ls mind ez a média egy fal amit a világ ls magam közé emelek.
Lelkem beszél Budapesttel, Magyarországgal és a nagy béké és öröm közepette azt mondom neki, hogy:
- Alig tudom elhinni, hogy itt vagyok. Komolyan. Itthon vagyok igazán. Végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése