Péntek. Itt vagyok. Yep. Egyebek közt ma van Árpád napja, és csak azért tudom, mert a naptáron van. Nem mintha jelentene nekem valamit is, mivel engem alapvetően csak Február 19.-e érdekel: a saját névnapom. Ez egy jó dolog abban, hogy az ember magyar: van névnapja. Van Mikulás is, habár nálunk ez most elmaradt, mivel már évek óta én Mikulásozom fel a családomat, és ez alkalommal Mikulás napra a szigeten voltam. Azért be kellene pótolni.
A szigeti utazásról... azt hiszem még nem írtam, mert amikor írni akartam nem voltak nálam a képek, amikor pedig megvoltak vagy időm nem volt, vagy kedvem. Ja, egy bejegyzés íráshoz sok minden kell: áram, számítógép, idő, kedv, téma, képek (ha az ember gondolja), energia. Ha az egyik hiányzik, kész, nem lehet bloggozni.
Ez a kis túra a múlt hétvégén történt, és bele illett volna egy Jules Verne regénybe. Komolyan. Hál'Istennek Milena meg én be tudtuk fejezni a felmérést, levadásztunk és összekérdeztünk minden egyes halászt akit találtunk a szigeten, ami nem volt olyan egyszerű, mivel ezek a halászok vagy halásznak vagy bújdoskodnak az szigeten. (Kari szerint a bújdoskodás nem ige, illetve, nem kell így mondani, de azt a ragozó formát amit ő használ (valami "bújódosodás") nekem sokkal idegenebnek hangzik. Tehát míg mást nem tanulok meg, TI szokjátok meg ezt.) Ez alkalommal megint az egyetemmel mentünk, az egyik legrosszabbul megrendezett úton amin valaha is volt "szerencsém" részt venni.
A busz két órát késett, az év legapályabb apály közepén értünk a "kikötőre" aminek köszönhetően 500 métert kellett minden cuccal a hátunkon térdig érő mocsaras sárban vonszolnunk magunkat a csónakig. A sár annyira ragacsos volt, hogy szó szerint letépte a bokámról a gumi szandált. Közben, persze, ebihalak ugrándoztak az ember közelében, szöktek a sok ember elöl aki nyomukban kavarta a sárt és mindenre rátaposott. Eeeeeewwwww!!! Persze, ha az ember pozitív maradt, akkor arra gondolt, hogy most ingyenesen vesz részt egy "tápanyag dús" sár Spa kezelésben egyesítve keringést elősegítő cardio-gyakorlatokkal. A fejlett országokban egy ilyen kezelésnek az ára legalább eléri az $1500-t per óra. Mi pedig ingyen vettünk benne részt, a világ legboldogabb országában, minden fejlődő ország lakósainak álom országában: Costa Rica.
Ebédre, egyetem által fizetett házi kosztot kaptunk: friss, isteni grillezett hall (mint amilyet senki se evett a fővárosban) és shrimp-pel teli rizs salátával. Luxus hotelben ennek a kajának az ára nem ereszkedik le a $40 alá. (Tudom, láttam.)
A szigeten van két település: La Florida és Jícaro (vagy Jícaro Oriente). A sziget egyetlen utcája közi össze őket. Ez az utca körbe megy a szigeten, aminek az egyik oldalon La Florida van és a másikon Jícaro. Ennek az utcának csak egy elágazását láttam. A sziget többi részén csak járda-szerű utak vannak. Van egy kocsi, elég rozoga és talán négy-öt motor. Miután Milenával befejeztünk a La Floridára kijelölt kerdőíveket, elgyalogoltunk a kis hegyen és a rajta élő erdőn keresztül. Persze, szebb lett volna, ha épp cipellőben és cucc nélkül tettük volna meg az utat, de így is, wow...
Az erdő La Florida és Jícaro közt
Milena
Én az erdőben (a kép még nappal készült!)
A vacsi finom... lett volna, ha a sok naptól és a dehidratálástól Milena meg én nem szenvedtünk volna olyan rettenetes fejfájástól (kopfschmerzen németül, ugye? ^_^ Tanulok!). De tanultam valamit ettől: dehidratálás esetén, igyunk Gatorade vagy Powerade italt, vagy együnk sok banánt, hogy az ember teste visszanyerje a mindenféle "potasio" és "electrolitos"-okat amiket vesztett. Mivel nem szeretem a banánt, rákaptam a Powerade-re.
Egy szobában aludtunk emeletes ágyakon mind a 14-en akik mentünk, köztük egy csapat brutálisan csinos srác. Waaaaaah~ ennél csinosabbat nem nagyon láttam. Tökéletesre kidolgozott testek, kemény izmok, formásak, teknősbéka páncél hasizmokkal, szűk derekak, széles vállak... a keresztények, zsidók és muszlimok mennyországa, a buddhisták nirvánája, a vikingek valhallája. Mert láttam én már csinos, drop-dead-gorgeous srácokat életemben, de ezek... ezek... ezek megmutatták, hogy nem csak Európában vannak csinos pasik, sőt...
Ezek után mentünk vissza a száraz földre, megint átcaplatva cuccokkal együtt 500 méter enyhén bűzlő mocsaras sáron, ami végleg darabokra szedte a gumi papucsomat. Még összeállításkor se volt az a papucs ennyi darabra szedve.
Ennek a kalandnak már lassan egy hete, és habár azóta nem történt igazán sok minden, sok fontos dolog történt. Feldolgoztam az adatokat, már csak meg kell írni a szöveget a szakdolgozatban, amihez remélem Milena és hozzájárul, bepakoltam az egyik bőröndöt, és 21 kg-ig a másodikot, elkészítettem négy nyakláncot (ez alkalommal mindegyik más. Az angyalos a fő mesterművem), pipázgatom a tennivalókat az utazási listámból, megvettem Anyunak a karácsonyi ajándékát (egy Paul Newman film gyűjtemény amit akart), megkaptam Lawrence Olivier "The Prince and the Showgirl" filmet, Marilyn Monroe-val (szerintem a Karinak tetszeni fog), megjött Kari ajándéka (Prison Break 2-3-4) (igen, Kari már tudja), hajba kaptam egypár munkatárssal (nem velem dolgoznak közvetlenül, és csak egy munkai hajbakapás volt, semmi komoly, csak a szokásos "nekem van igazam" dolog), nyakamba akasztottak egy díj átnézését amiben annyi hiba van, mint égen a csillag, végre sikerült minden e-mail-emet lemezre menteni, felfedeztem a Google Naptárt és most intenzíven alkalmazom, feltettem több dokumentumot a Google Dokumentumba, felfedeztem Bing-ot és szerelmes lettem Anneke Van Giersbergen-be. Felfedeztem, hogy Kari szereti The Gathering-et, a bandát ahol Anneke énekelt. Remélem ő is annyira szereti Annekét mint én.
Elkezdtem szervezni egy Twitter reggelit, amit "kedves barátom" Mario kikapart a kezemből és áttette más napra, kitalálta, hogy búcsú lesz nekem és ráadásul valaki másnak adta a hely kiagyalási dicséretet. Boccs, Honey, de ÉN mondtam, hogy legyen Denny's-ben. És ha ez nem lenne elég, Twitter-szerte híreszteltem, hogy pénteken (mátol egy hétre) utazok Európába. Minek kell ezt mindenkinek tudni? Én nem akartam, hogy tudják!
Ezen kívül VÉGRE sikerült feltöltenek az iTunes-t Vonnegut-ra, a munkahelyi laptopomra. Ezer éve bajlódok vele, de már sikerült. Közben kiderült, hogy Anyu most kedvet kapott Vonnegutra, az íróra és elővette Az Ötös számú Vágóhidat. Ma, sikeres iTunes feltöltésem után bekopogott egy munkatársnőm és ajándékozott egy kis noteszt. Amolyan "promotional stuff" amik a cégekben szokásosak, legalább minden cégben amiben idáig dolgoztam (komolyan, nem amolyan nem-karrier munka). A kis notesz a Kölbi (ejsd "kol-bi") márka terjesztésre készült. Ez lesz a mobil szolgáltatások márkája. Kölbi egy helyi indián szó, a cabécar (ka-be'-kar) nyelvből, és azt jelenti, hogy fán élő béka. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e még kettőt, mert akkor oda tudnám ajándékozni Kari unokaöccseinek. ^_^ Tuti ilyen nincs nekik, és nem is lesz senkinek a suliban.
Idáig általában mindig olyan helyen dolgoztam, ahol mindig kaptunk valami "promo" cuccot. A bankban kaptunk tollakat, ceruzákat, vonalzókat, határidő naplókat, pólót, itt pedig asztali órát, mouse pad, fali naptárt, asztali naptárt, tollakat, füzeteket, papír blokkokat, mappákat és az ellátóktól pedig táskát, stressball-t, levélnyitót, névjegy tartót, pendrive-ot... Egy idő után az embert az ilyenek már nem nagyon izgatják, de a gyerekeket mindig izgatja. Amikor kicsi voltam imádtam amikor a papám hozta haza a minden féle cuccot az ICE márkával rajta. Mint gyerek, az ember valahogy olyan jól érzi magát amikor mutogathatja az iskolában, hogy igen, a papája, vagy a mamája, vagy a nagynéni, a nagybácsi itt vagy ott dolgoznak, és ilyen egyedi cuccokat adnak neki.
Büszkeség érzést kelt, de a jó fajtából, és rögtön a gyereknek kedve van igyekezni, hogy majd abba a tök jó cégbe kerüljön dolgozni, ahol ennyi szép cuccot adnak az embereknek. Szerintem jó dolog. Jó a dolgozónak, mert ezek az apró cuccok erősítik az emberben a "tartozás" eszért, mert lehetőséget ad egy kis plusz boldogságot vinni haza, egy váratlan meglepetést, és jó a gyerekeknek, mert elsősorban jó benyomást kelt bennük a cég, és a szüleiktől tanulják a munkaszeretetet és a céghez tartozást. Lehet, hogy van akinek ez nem jó, de nekem ez egy jó dolog. Ati meg én ebben nőttünk fel.
Szomorú lehet egy olyan cégben dolgozni, ahol nem kedveskednek így a munkásokhoz.
A szigeti utazásról... azt hiszem még nem írtam, mert amikor írni akartam nem voltak nálam a képek, amikor pedig megvoltak vagy időm nem volt, vagy kedvem. Ja, egy bejegyzés íráshoz sok minden kell: áram, számítógép, idő, kedv, téma, képek (ha az ember gondolja), energia. Ha az egyik hiányzik, kész, nem lehet bloggozni.Ez a kis túra a múlt hétvégén történt, és bele illett volna egy Jules Verne regénybe. Komolyan. Hál'Istennek Milena meg én be tudtuk fejezni a felmérést, levadásztunk és összekérdeztünk minden egyes halászt akit találtunk a szigeten, ami nem volt olyan egyszerű, mivel ezek a halászok vagy halásznak vagy bújdoskodnak az szigeten. (Kari szerint a bújdoskodás nem ige, illetve, nem kell így mondani, de azt a ragozó formát amit ő használ (valami "bújódosodás") nekem sokkal idegenebnek hangzik. Tehát míg mást nem tanulok meg, TI szokjátok meg ezt.) Ez alkalommal megint az egyetemmel mentünk, az egyik legrosszabbul megrendezett úton amin valaha is volt "szerencsém" részt venni.
A busz két órát késett, az év legapályabb apály közepén értünk a "kikötőre" aminek köszönhetően 500 métert kellett minden cuccal a hátunkon térdig érő mocsaras sárban vonszolnunk magunkat a csónakig. A sár annyira ragacsos volt, hogy szó szerint letépte a bokámról a gumi szandált. Közben, persze, ebihalak ugrándoztak az ember közelében, szöktek a sok ember elöl aki nyomukban kavarta a sárt és mindenre rátaposott. Eeeeeewwwww!!! Persze, ha az ember pozitív maradt, akkor arra gondolt, hogy most ingyenesen vesz részt egy "tápanyag dús" sár Spa kezelésben egyesítve keringést elősegítő cardio-gyakorlatokkal. A fejlett országokban egy ilyen kezelésnek az ára legalább eléri az $1500-t per óra. Mi pedig ingyen vettünk benne részt, a világ legboldogabb országában, minden fejlődő ország lakósainak álom országában: Costa Rica.Ebédre, egyetem által fizetett házi kosztot kaptunk: friss, isteni grillezett hall (mint amilyet senki se evett a fővárosban) és shrimp-pel teli rizs salátával. Luxus hotelben ennek a kajának az ára nem ereszkedik le a $40 alá. (Tudom, láttam.)
A szigeten van két település: La Florida és Jícaro (vagy Jícaro Oriente). A sziget egyetlen utcája közi össze őket. Ez az utca körbe megy a szigeten, aminek az egyik oldalon La Florida van és a másikon Jícaro. Ennek az utcának csak egy elágazását láttam. A sziget többi részén csak járda-szerű utak vannak. Van egy kocsi, elég rozoga és talán négy-öt motor. Miután Milenával befejeztünk a La Floridára kijelölt kerdőíveket, elgyalogoltunk a kis hegyen és a rajta élő erdőn keresztül. Persze, szebb lett volna, ha épp cipellőben és cucc nélkül tettük volna meg az utat, de így is, wow...
Az erdő La Florida és Jícaro közt
Milena
Én az erdőben (a kép még nappal készült!)A vacsi finom... lett volna, ha a sok naptól és a dehidratálástól Milena meg én nem szenvedtünk volna olyan rettenetes fejfájástól (kopfschmerzen németül, ugye? ^_^ Tanulok!). De tanultam valamit ettől: dehidratálás esetén, igyunk Gatorade vagy Powerade italt, vagy együnk sok banánt, hogy az ember teste visszanyerje a mindenféle "potasio" és "electrolitos"-okat amiket vesztett. Mivel nem szeretem a banánt, rákaptam a Powerade-re.
Egy szobában aludtunk emeletes ágyakon mind a 14-en akik mentünk, köztük egy csapat brutálisan csinos srác. Waaaaaah~ ennél csinosabbat nem nagyon láttam. Tökéletesre kidolgozott testek, kemény izmok, formásak, teknősbéka páncél hasizmokkal, szűk derekak, széles vállak... a keresztények, zsidók és muszlimok mennyországa, a buddhisták nirvánája, a vikingek valhallája. Mert láttam én már csinos, drop-dead-gorgeous srácokat életemben, de ezek... ezek... ezek megmutatták, hogy nem csak Európában vannak csinos pasik, sőt...Ezek után mentünk vissza a száraz földre, megint átcaplatva cuccokkal együtt 500 méter enyhén bűzlő mocsaras sáron, ami végleg darabokra szedte a gumi papucsomat. Még összeállításkor se volt az a papucs ennyi darabra szedve.
Ennek a kalandnak már lassan egy hete, és habár azóta nem történt igazán sok minden, sok fontos dolog történt. Feldolgoztam az adatokat, már csak meg kell írni a szöveget a szakdolgozatban, amihez remélem Milena és hozzájárul, bepakoltam az egyik bőröndöt, és 21 kg-ig a másodikot, elkészítettem négy nyakláncot (ez alkalommal mindegyik más. Az angyalos a fő mesterművem), pipázgatom a tennivalókat az utazási listámból, megvettem Anyunak a karácsonyi ajándékát (egy Paul Newman film gyűjtemény amit akart), megkaptam Lawrence Olivier "The Prince and the Showgirl" filmet, Marilyn Monroe-val (szerintem a Karinak tetszeni fog), megjött Kari ajándéka (Prison Break 2-3-4) (igen, Kari már tudja), hajba kaptam egypár munkatárssal (nem velem dolgoznak közvetlenül, és csak egy munkai hajbakapás volt, semmi komoly, csak a szokásos "nekem van igazam" dolog), nyakamba akasztottak egy díj átnézését amiben annyi hiba van, mint égen a csillag, végre sikerült minden e-mail-emet lemezre menteni, felfedeztem a Google Naptárt és most intenzíven alkalmazom, feltettem több dokumentumot a Google Dokumentumba, felfedeztem Bing-ot és szerelmes lettem Anneke Van Giersbergen-be. Felfedeztem, hogy Kari szereti The Gathering-et, a bandát ahol Anneke énekelt. Remélem ő is annyira szereti Annekét mint én.
Elkezdtem szervezni egy Twitter reggelit, amit "kedves barátom" Mario kikapart a kezemből és áttette más napra, kitalálta, hogy búcsú lesz nekem és ráadásul valaki másnak adta a hely kiagyalási dicséretet. Boccs, Honey, de ÉN mondtam, hogy legyen Denny's-ben. És ha ez nem lenne elég, Twitter-szerte híreszteltem, hogy pénteken (mátol egy hétre) utazok Európába. Minek kell ezt mindenkinek tudni? Én nem akartam, hogy tudják!
Ezen kívül VÉGRE sikerült feltöltenek az iTunes-t Vonnegut-ra, a munkahelyi laptopomra. Ezer éve bajlódok vele, de már sikerült. Közben kiderült, hogy Anyu most kedvet kapott Vonnegutra, az íróra és elővette Az Ötös számú Vágóhidat. Ma, sikeres iTunes feltöltésem után bekopogott egy munkatársnőm és ajándékozott egy kis noteszt. Amolyan "promotional stuff" amik a cégekben szokásosak, legalább minden cégben amiben idáig dolgoztam (komolyan, nem amolyan nem-karrier munka). A kis notesz a Kölbi (ejsd "kol-bi") márka terjesztésre készült. Ez lesz a mobil szolgáltatások márkája. Kölbi egy helyi indián szó, a cabécar (ka-be'-kar) nyelvből, és azt jelenti, hogy fán élő béka. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e még kettőt, mert akkor oda tudnám ajándékozni Kari unokaöccseinek. ^_^ Tuti ilyen nincs nekik, és nem is lesz senkinek a suliban.Idáig általában mindig olyan helyen dolgoztam, ahol mindig kaptunk valami "promo" cuccot. A bankban kaptunk tollakat, ceruzákat, vonalzókat, határidő naplókat, pólót, itt pedig asztali órát, mouse pad, fali naptárt, asztali naptárt, tollakat, füzeteket, papír blokkokat, mappákat és az ellátóktól pedig táskát, stressball-t, levélnyitót, névjegy tartót, pendrive-ot... Egy idő után az embert az ilyenek már nem nagyon izgatják, de a gyerekeket mindig izgatja. Amikor kicsi voltam imádtam amikor a papám hozta haza a minden féle cuccot az ICE márkával rajta. Mint gyerek, az ember valahogy olyan jól érzi magát amikor mutogathatja az iskolában, hogy igen, a papája, vagy a mamája, vagy a nagynéni, a nagybácsi itt vagy ott dolgoznak, és ilyen egyedi cuccokat adnak neki.
Büszkeség érzést kelt, de a jó fajtából, és rögtön a gyereknek kedve van igyekezni, hogy majd abba a tök jó cégbe kerüljön dolgozni, ahol ennyi szép cuccot adnak az embereknek. Szerintem jó dolog. Jó a dolgozónak, mert ezek az apró cuccok erősítik az emberben a "tartozás" eszért, mert lehetőséget ad egy kis plusz boldogságot vinni haza, egy váratlan meglepetést, és jó a gyerekeknek, mert elsősorban jó benyomást kelt bennük a cég, és a szüleiktől tanulják a munkaszeretetet és a céghez tartozást. Lehet, hogy van akinek ez nem jó, de nekem ez egy jó dolog. Ati meg én ebben nőttünk fel.
Szomorú lehet egy olyan cégben dolgozni, ahol nem kedveskednek így a munkásokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése