2010/2011

Hamarosan egy hét letelt, és vele egy év. Még egy év. Egy számból a másikba esünk, és Karival is évfordulót tartunk. Most leszünk két évesek. Sok százezer minden történt ebben az évben. Rengeteg jó, valamennyi rossz és mindenből valamit tanultunk vagy valamit jobban leszögeztünk magunknak. Rengeteg kis "ajándék" huppant ölünkbe és most egy olyan 2011-gyel nézünk szembe, ami csillogóbb, szebb, érdekesebb mint minden más előtte elszáguldó év volt.

Le esett a lepel több úgy nevezett "barátról", aki csak arra vágyott, hogy lehessen pletykát majszolni ki belőlünk. Volt lehetőségem észrevenni, hogy Marcsi Mamának határtalan igaza van bizonyos dolgokban, hogy vannak emberek akiknek a korom fekete rosszaság szép, csillogó, mosolygó piros cukormázzal van bevonva, mint a cukrozott almák a vásárban.

Lepel esett le esetekről, és velük felszabadultam. Már nem vagyok kötelezett undok embereket látogatni, erőltetni állkapcsomat egy erőltetett mosollyal miközben neveletlenül mernek engem bántani és sértegetni. Erős lépéseket tettünk lehetetlen helyzetekben, és belelöktünk a kerékbe ami nem akar mozogni. Mozog lassan, megy, megyeget. Előre, csak előre!

2010 egy fantasztikus év volt, 2011 csak még jobb lehet! (Főleg, mert 2011-ben találkozunk János papával és Marcsi mamával!)

Boldog 2011-est Mindenkinek!!! =D

Nem könnyű leülni bloggozni amikor az ember valami mással van elfoglalva, amikor valami más van a fejében, vagy amikor valami hiányzik, és csak azzal tud foglalkozni, hogy mennyire hiányzik az ami nincs. Persze, az ember általában azt gondolná, egy magas, elkülönült helyről (az életben), hogy nem azzal kell foglalkozni, ami nincs, de azzal ami van. Ja igen, de amikor épp a poggyász hiányzik lassan egy hete, és az ember nem otthon van? Ugye, hogy más. Persze, az én poggyászom is elveszett (tudtam mindig, hogy az a legjobb, ha az ember csak kézipoggyásszal utazik), de én itthon vagyok. Itthon, otthon, nekem ez a kettő egyszerre van meg, ha Magyarországon vagy Costa Ricában vagyok. Itt kinyitom a Budapesti lakásban (ami nem az enyém, btw, mert ha az lenne totál másképp nézne ki és drága Kari szinte traumatizálva lenne, hogy FOLYAMATOSAN mindenhol rendbe kell, hogy legyen) a szekrényt és csak csodálva bámulom nem csak azt, hogy mennyi ruhám van, de milyen gyönyörű cuccaim vannak! Olyan volt, mint belépni a ruhák mennyországába, a ruhatárak Vallhalája, és nem kellett semmiért sem fizetni semmit, mert mind az enyém!!!

De ez én vagyok. Elveszett egy 25 kilós csomagom amiben k.b. 6 Swatch órám, a legjobb kosztüm nadrágom, egy fehér blúzom és minden ajándék utazott. 3 doboz kakaó, 6,5 kg Costa Ricai Britt kávé, 1 l Costa Ricai itóka, eredeti indián díszek és egyebek. Ahogy meséltem Gyulának, nem csak az zavar, hogy mind ezt kifizettem, de ki is agyaltam mit adok mindenkinek! Az SOK agy-munka!!! Jó, hogy az ajándékok egy részét a Karival vitattam meg, hogy ő kiknek veszi, én pedig kiknek hozom, így nincs az, hogy mindenki ajándék nélkül maradt, de a nekem LEGFONTOSABB emberek (akiknek kiküzdöttem, hogy én hozzam nekik az ajándékot) most sajnos nem kapnak csak egy puszit és egy ölelést. Remélem az elég lesz. Csak Kari menekült meg, mivel az ő Deadwood sorozatát a kézipoggyászba tettem.

Közben Atiék mindent a poggyászba csomagoltak és alig tettek valamit a kézipoggyászba. Csak a Fernandónak volt extra ruhája a kézipoggyászba, és csak is azért mert csecsemő. (Persze, pedig én MONDTAM, hogy mindenki tegyen legalább egy extra ruhát és fehérneműt a kézibe, hátha lemarad a csomag. De ja igen, azt mondták nekem, hogy az csak Air France-szal történik, KLM-mel soooooha. Ühüm. Kezd fárasztóvá válni, hogy mindig igazam van.) Ők most nagyon  szenvedtek emiatt, nem is beszélve, hogy több napon keresztül csak otthon tudtak ülni, nem is értették a tévét (csak az Ati) és unatkoztak miközben az ötnapos ruhában kellett ülniük. Hogy miért nem mentek már másnap, vagy második nap ruhát venni, azt senki se érti.

Tegnap végre vettek ruhát és nekem egy félelmetes küldetésben volt részem: vigyáznom kellett Danira és Fernandóra. Ezek után nincs kétségem: nem akarok gyerekeket. Hogy lehet egy kisbabák kibírni????? Nem mintha a Dani kezelhető lett volna, de a Fer ki tett magáért, hogy szegény, öreg nagynénje kis malaccá változzon és egy pár plusz ősz hajat eresszen. Rémes volt.

A karácsony lassan közeledik, és habár nem tudunk mindenkinek ajándékot venni, a legfontosabb most a Dani. Legalább neki legyen egy szép és kellemes karácsonya (de azért én megteszem amit csak tudok, hogy Atinak, Yulynak és Yuninak és jó karácsonya legyen).

Mi lesz, mi lesz?

Honfoglalás

Általában ide írom azokat a dolgokat amikről nem szeretném, hogy a közeli környékem tudjon, munka, pletyka és ilyenek. Hogy mi lesz amikor majd otthon leszek? Hova fogom írni ezeket? Hn. Látom hamarosan meg kell tanulnom fura-nyelven. Mielőtt kérdeznétek mi a franc az a fura-nyelv az valamilyen nyelv aminek esélye, hogy ismerik Magyarországon minimális. Japán, Mandarin, Arab, Bolgár... Eszembe jut most két lehetőség: valamilyen itteni indián nyelv, mint a cabécar, bribri vagy ngöbe; vagy megtanulni Afrikaans-szul.

Ahogy az már köztudott, nemrég a főnököm megjutalmazott azzal, hogy engem választott ki egy Roaming kongresszusra amit Január 16.-ától 18.-áig tartanak Dubaiban, egy luxus város, a világon egyetlen létező 7 csillagos hoteljával a híres Burj Al Arab, a szépségnek és mindennek a netovábbja... a Perzsa Öbölben, szembe Iránnal, Szaúdi Arábia mellet, az Egyesült Arab Emírátokban. Persze, ez ki lett cserélve egy kevésbé csodálatos Interkapcsolat kongresszusért Londonba. Persze, azért tartom a reményt, hogy nem adódik meg.

Az a helyzet, hogy hétfőn a főnök behívott az irodájába egy picit beszélni. Gondoltam, hogy valami munka ügy lesz, valamit be kell hamarosan fejezni, valami új szolgáltatás vagy munka jön. Erre megkérdezte egyből, hogy hogyan érzem magam az életem ezen a szintjén, hogy egy csoportot vezessek. O_O Na, megijedtem. A kérdése elején azt hittem arról lesz szó, hogy hallotta, hogy azt híresztelik, hogy én akármikor fogom a sátram és megyek Magyarországra, de amikor a csoport vezetését említette meg, lefagytam. Fejem elkezdett gyorsan pörögni egy gondolat körül: "NEM AKAROK FŐNÖK LENNI!!!"

Főnököm megmagyarázta, hogy a csoportját két osztályra fogják osztani (ja...) és az én nevem az egyik ami felmerült (tőle és a főnökétől), mint lehetséges csoportvezető. Én megmondtam neki őszintén, hogy nem hiszem, hogy lenne bennem főnöki képesség, nem vagyok vezető típus, nem látom magamat ilyen pozícióba. Persze, tisztelem a döntését, köszönöm, hogy rám gondoltak és ha úgy döntenek, hogy nekem adják a pozíciót, akkor eleget teszek az elvárásoknak. Azt is megemlítettem (lehet, hogy nem kellett volna), hogy őszintén, nekem sokat függ a pozíció attól is, hogy ki a fölöttem levő főnök. Azt már nem mondtam meg, hogy ha tuti, hogy ő, akkor jó, de ha más, akkor teljesen felejtős az ügy.

Ezek után szemmelláthatóvá vált, hogy a főnököm meg van elégedve a munkámmal és meg akar jutalmazni. Ez jó. Az is nyilvánvaló lett szememben, hogy ő tudja, hogy én szökésveszélyben vagyok, amiért igyekszik most minél hamarabb engem elnyerni, hogy minél tovább vele maradjak. Ezt nem mondtam meg senkinek a csoportból, de erősen megtartottam magamnak a titkot. Tudom, hogy a Félbunkócska az egyik jelölt, és a leglehetségesebb, mivel nagyon közel áll a főnökhöz, és többféle suskust is elintézett már neki. Persze FélB folyamatosan azt mondja, hogy ő bezzeg nem akar főnök lenni, hogy neki az nem kell, és bla-bla-bla. Közben mindenki tudja, hogy ő igenis szeretne főnök lenni, még ha nem is lenne jó főnök, ugyanis elég hanyag, pletykás és nem valami tisztességes.

Minden protestalásának ellenére, a múltkor már úgy beszél a csoportokról, hogy "az ő csoportja" és "az Edwin csoportja". Nem is vette észre, de így vélekedett a létrehozandó csoportokról, amiért én elmosolyodtam magamban. Mit gondolna, ha tudná, hogy a pozíciója nem olyan biztos, mint ő azt gondolná? Hogy nem ő az egyedi, a természetes választás? Hogy vannak mások akik azt mutatják, hogy nem olyan jó, hogy hanyag volt munkálkodásaiban? Ő már kisajátítja magának a csoportot, nézi kik lesznek az alattvalói és örvendezik a jutalomnak, a nagy fizetésnek amit kapni fog, a hatalomnak amit kap. Ó kis buta! Majd meglátjuk ennek a történetnek a végét, mert vagy ő marad és akkor tényleg vége a korai szökéseknek, mert főnöki gyűléseken kell maradnia este 9-ig, mindenféle engedélyeket átnézni és egyéb felelősségeknek eleget tenni, vagy hoppon marad és valaki más uralkodik majd fölötte. Mindenesetre nekem nevetnivalóm lesz bőven. :-D

Dubai

Múlt héten - körülbelül - az egyik munkatársam egy kiképzésen volt Panamába. Ezelőtt más munkatársaim voltak kint Genfben, Bécsben, Londonban, Washingtonban és így. A cégben - ahol az emberek 99,9%-a csak arra megy, hogy mit tud szerezi - az utazások külföldre a főnökségi posztok után a legkedveltebb, legvágyottabb jutalom. Nem érdekli senkit, hogy miről szól a kiképzés, van-e nekik közük hozzá, stb., csak az érdekli őket, hogy mehessenek a cég pénzén külföldre. Az olyan csodabogár, akit a karrier-fejlődés érdekli, aki elutasít egy utazást, mert az adott kiképzés, vagy konferencia nem tartozik a tudási köréhez, az fura, hülye, van valamilyen titkos agendája amiért tartani kell tőle, vagy csehszlovák (igen, mert van akinek minden ország Spanyolországon túl valami furaság, és minden ami volt kommunista az orosz vagy csehszlovák... annak ellenére, hogy most külön vannak a csehek és a szlovákok. De ne legyünk olyan kemények a tudatlan Costa Ricaival, főleg miután találtam már olyan magyart aki azt hitte, hogy én arab vagyok, vagy brazil, vagy amikor mondtam, hogy KÖZÉP AMERIKÁBÓL jövök, egyből rávágta "Ja, Manhattan?").

Sok mindenkit nagyon zavart, hogy mások mennek és utaznak a cég pénzén ide meg oda, és nem egyen odáig ereszkednek le, hogy megtesznek minden elképzelhető szemétséget - ami nem zárja ki a kunyerálást, vagy a fenyegetést -  hogy másoktól elvehessék a különböző utazás lehetőségeket. Voltak már esetek, ahol valakit annyira rosszul érintett, hogy valaki más ment el egy ilyen kiképzésre, hogy írt annak a nemzetközi egyesületnek (az ENSZ, ha jól emlékszem) és megmondta nekik, hogy az az ember akinek a kiképzést adták, nem érdemli meg, tehát gondolják meg jobban, és adják neki. A nyavalygás, a veszekedés mindennapos amint egy utazás felkerül a láthatáron.

Hét év alatt sose utaztam ilyen külföldi kiképzésekre, de nem is gondoltam sokat ezen. Kétszer közel jutottam - egyszer egy kiképzés Panamába, egyszer pedig Chicagóba - , de mindkét alkalommal az akkori főnökeim léptek le az utazással. Hát jó, ez van, engem nem zavar, kiképzés az kiképzés, és csak azt sajnáltam, hogy tudtam, hogy azok a főnökök csak utazgatni akartak, nem is érdekelte őket a kiképzés, és nem is mentek el. De hát ha a cég ezt tűri, akkor legyen. Persze lehet, hogy az is befolyásolja hozzá állasomat, hogy én igen gyakran utazok Magyarországra, tehát egy utazás Panamába vagy Chicagóba nem kápráztat el.

Tegnapelőtt, délután, jött a főnököm egy papírral a kezébe.

- Intézd el ezt, - mondta kezembe nyomva a papírt - azt akarom, hogy te elmenjél erre a kongressusra.

Eleinte azt hittem, hogy valamilyen itteni kurzusról, konferenciáról volt szó. Nagy zöld betűkkel tündökölt az hogy, Roaming Congress. Na, az érdekel, nem is beszélve arról, hogy a csoportban én vagyok a Roaming-expert. Ahogy megnéztem lejjebb, a kicsi fekete betűknél, hogy pontosan milyen hotelban lenne ez a kongresszus, hirtelen elállt a lélegzetem. A francba, én oda nem megyek!

Dubai.

- Dubai?

Főnököm csak akkor vette észre, hogy Dubai, ugyanis ő azt hitte, hogy Londonra szól a meghívó. Gondolt egyet-kettőt, elment, visszajött és mondta, hogy akkor menjek el egy Interkapcsolat (interconnection) kongresszusra Greivinnel. Kérdés, én mit keresek egy Interkapcsolat kongresszuson amikor fele annyit nem dolgoztam a témán, mint Greivin? Tudom miről lenne szó, de őszintén nem érzem magam azon a szinten, hogy most elmehessek egy Interkapcsolati kongresszusra. Megmondom őszintén, Londonba se akarok elmenni. Haszontalan időveszteség. De persze ezt nem lehet megmondani a főnökömnek, mivel az utazás tulajdonképpen, és szemmelláthatóan jutalomként lett nekem adva.

Amikor megemlítettem, hogy főnököm Dubai-ba akar küldeni, többen felháborodva mondták, hogy hogy vagyok képes elutasítani, vagy húzni az orromat a témán, hogy ők meg se várnák, már csinálnák a csomagjukat. Mert hú, meg há Dubai. Luxus hotel Dubai. Egzotikus Utazási cél Dubai. Nem is fordul meg itt az emberek fejében, hogy Dubai egy arab ország és én NŐ vagyok. Ja, menjek teljesen egyedül Dubaiba, ahol lepedővel letakarva menjek, ahol elrabolhatnak, ahol nem mehetek ki várost nézni egy magam, mert nő vagyok. És egyébként, én nem is akarok Egyiptomba menni, miért mennék Dubaiba? Ahol a leggyakoribb kocsi típus a pokolgép? Nem, nem. Emlékszem én az arab diákokra, Magyarországon, milyen rámenősek és lekezelőek voltak velünk lányokkal, hát még saját országukban! Ja igen, majd SOHANAPJÁN!

Érdekes módon ezt a főnököm szerdán mondta. Aznap este mentem a fogorvosomhoz, aki most év végén bezár három hétre szabira. Megkérdeztem tőle, hogy majd megy-e valahova, és viccből  - nem tudván az egész utazás ügyet - azt, mondta, hogy Dubai-ba. Ahogy nagyot néztem rá, elmosolyodott és mondta, hogy vicc, hogy talán Austinba megy (Texas), amire én mondtam neki, hogy lehet, hogy én komolyan megyek Dubai-ba. Vajon mit képzelnek itt az emberek Dubai-ról?

Tudom, hogy a főnököm jutalomként (is) kezeli a külföldi utazásokat, de vannak tényezők amiért most kiváltképpen boldogan akarja tartani a csoportot. Ebben az évben ugyanis három munkatársunk hagyott el más cégekért. Persze, elment a Bunkócska, és az nem volt veszteség, csak nyeremény, de statisztikákban három ember hagyott el egy jó állami állást egy jobban fizető munka érdekében. Ez nem néz ki jól. Ennek a tetejében, és mivel az egész osztály tud Kari létezéséről, én egy amolyan "liability" vagyok. Én vagyok az akinél nagyobb az esély, hogy hamarosan elmegy. Főnököm már megtett mindent az előléptetésem érdekében, és meg is lett, de gondolom, hogy az akarja, hogy jól érezzem magam, hogy ne akarjak elmenni, tehát az utazással is meg akart jutalmazni. Hát igen, tulajdonképpen ebben az évben, ott ahol a többi 17 embernek a munkája nem hozott semmiféle eredményt amit fel lehet mutatni, én egy magam lassan már 6 szolgáltatásnak a díját számítottam ki és már fizettetik a lakossággal.

Akkor miért tartok? Mert van az egész utazásnak egy másik oldala is. Minden utazáshoz - külföldi utazáshoz - aláíratnak az emberrel egy szerződést miszerint az embert arra kötelezik, hogy legalább 2 évet dolgozzon a céggel, vagy vissza kell fizetnie az utazás költségeit. Hogy mikor megyek én haza véglegesen azt nem tudjuk, de nagyon reméljük, hogy nem 2 év múlva lesz! Nem mondhatom meg a főnökömnek, hogy nem fogadhatom el az utazást ez az ok miatt, főleg azok után amiket ő megtett értem, amiket senki más hét év alatt nem volt képes megtenni. Persze, mehetnék és utána amikor megyek haza kifizetem. De fizessem ki Dubait, amikor semmi kedvem majd a Facebook-on mutogatni amint egy igazi pokolgép mellett fényképezem le magam, vagy Londonba, ahova két napig utaznék hogy két napot vesztegessek egy Interkapcsolat kongresszuson amihez közöm sincs?

Mi legyen, mi legyen

Kabát Kérdés

Eljutottam már arra a pontra, hogy eldöntsem végül is hol vegyem meg az idei téli kabátomat és mikor. A bolt JCPenny, az amerikai bolt, Interneten veszem meg, persze, és pénteken veszem meg, kihasználva a Black Friday-t, a nap amikor minden nagyobb boltban hatalmas leárazások vannak, de két kabát között nem tudok dönteni! Nem csak az, de most pénteken lesz Black Friday, és két kabát között olyan nehezen tudok dönteni!

Black Friday, egyébként, meglehetősen nehéz lesz, mivel Amerikában a boltok hajnali 3-kor fognak nyitni, ami azt jelenti, hogy nagy eséllyel kabátomat még azelőtt kellene megvennem, vagy k.b. akkor, hogy még legyen kabát, ugyanis nem felejtem el, hogy Skylar szeretett volna venni nekem két évvel ezelőtt egy kabátot Old Navy-ben, de mire küldték volna kiderült, hogy már elfogytak. Ezt én nem engedhetem meg: kabátomnak meg kell érkeznie. Amazonnal nem szokott ilyen gondom lenni, de ott ilyenkor továbbra is csak könyveket, filmeket, zenéket veszek...ja, és most egy pár Colts cuccot. Majdnem vettem egy készlet Colts söröspoharat, de időben megállítottam magam. Persze, a kormány huzatott (wheel driver cover) még mindig tanulmányozom.

De ezek mind egyszerű kérdések, egyszerű dolgok. Ha tudnék még költeni, persze vennék magamnak egy mezt is, 17-est, Austin Collie-st, vagy talán egy Mannings, vagy egy Garçon, plusz egy pulóvert, de nem. Csak egypár cucc - Persze a mez jól jönne! De most nem ez a gond, hanem az a gondom, a nagy gondom, hogy nem tudom melyik kabátot vegyem meg.

Ez itt a kedvencem. Tetszik a szabása, stílusa, anyaga, de nincs feketében, és én fekete kabátot akarok.

Ez a másik van feketében, szintén gyapjúból van, jó a hossza, van zsebe, de szabása nem olyan szép mint a másiké és egy gomb soros. Szerintem a két soros jobb. Gallértja sem olyan szép mint a másiké, DE ez van feketében.

Mi legyen?

Nagy Felfedezés az SMS-ekkel Kapcsolatban

Napok óta olvasok egy komoly távközlési e-magazinban cikkeket arról, hogy hogyan bizonyos országokban az emberek jobban használják az SMS-t, mint a telefonhívást. Vagy hét év gyakori benchmarking-os tapasztalattal, miáltal  - legalább Amerikában - volt elég lehetőségen észrevenni, hogy az SMS ára rendszeresen alacsonyabb a perc díjnál, eleinte azt hittem, hogy valamit rosszul olvastam a cikkben, de miután másodszor olvasok ilyeneket, kezdett égnek állni a hajam.

Persze egy SMS-nek több pozitív oldala van a hívással szemben, például el lehet küldeni és nem kell remélni, hogy a szám amire küldöd nem foglalt, ugyanis az SMS továbbra is beér. A címzett akármikor elolvashatja, elteheti, tovább küldheti, és könnyen tud rá válaszolni ugyanolyan formában. Az SMS több számra is küldhető egyszerre - amiért elő szokott a fiatalok közt fordulni, hogy a party meghívót ilyen formában forgalmazzák -, és a készüléktől függően kis emoticon-okat vagy ikonocskákat is lehet beletenni. Az SMS sokkal diszkrétebb szokott lenni, mint a hívás - már aki tudja hogyan kell kezelni - amiért nem szokatlan egy gyűlés közben megfigyelni, ahogy ez vagy az az ember az asztal alatt bütyköl, vagy le- le nézeget időnként. Nem egy főnök szokott így sebtiben szólni a titkárnőnek, vagy az alattvalóinak, hogy valamit vagy valakit keressenek megy, hozzanak neki ezt-azt, vagy szóljanak valakinek, hogy késni fog. Vannak országok ahol a 911 - vagy segédhívás szám - tud SMS-t fogadni, amiért azok az emberek akik valamilyen oknál fogva nem tudnak beszélni tudjanak segítséget kérni.

A cégek szeretik az SMS-eket amiért ezek többféle üzleti lehetőséget nyitnak, mint a tartalom SMS (ezek azok a szolgáltatások ahol az ember egy számkódra küld egy előremeghatározott üzenetet, amivel kaphat valamit, adhat valamit, szavazhat valamire, stb. Ezeknek az üzeneteknek az ára általában más a rendes SMS-eknél), vagy SMS hírdetés, SMS számlázás, egyebek közt. De azért szeretik az emberek az SMS-t mert mind ezt tudja, mind ezeket a lehetőségeket adja, vagy valami másért? Bizonyára van aki ezek az okok miatt szereti, de nem kevesen azért választják, mert olcsóbb a hívásnál. Hogy egy perc alatt többet lehet mondani, mint egy SMS-ben, ahol az ember általában csak 160 karaktert pötyögtethet le? Igen, de az SMS-eket az ember számon tudja tartani, a perceket nem. Ráadásul, a kifejlesztett üzenet-kifejezásekkel (txtin, Amerikai angolul), 160 karakter igen komplett mondanivalókat tud átküldeni kevesebbért, mint amennyit egy percért fizetne az ember.

Habár a távközlési üzlet szempontból az üzenet küldés és használat az ügyfelek közt fontos, nem szabad, semmilyen oknál fogva elfelejtkezni, hogy ennek az ára és sokszor a használata más a hívásoknál. Azt se szabad elfelejteni, hogy a mobil telefon nem csak a jó keresetű rétegek kezében van, hanem  - a többféle csomag díjnak köszönhetően - alacsonyabb bejövetelű rétegekben is használt, és holott van aki Dubaiban roaming-ól vele, van aki fillérekkel hozza ki a díj árát, akinek vigyáznia kell mire költ, mire nem, és aki minden lehetséges alkalommal az olcsóbb lehetőséget fogja választani.

Ez nyilvánvaló az ARPU (Average Revenue Per User, átlag bevitel felhasználónként) és egyéb indexekben, amelyek mutatták, hogy ahogy nőt a felhasználók száma csökkent a főre eső bevitel. Talán több a szegény a piacon? Nem igazán, de piacról piacra, sok ember van olyan - főleg a közép osztályban - akiknek más költségei vannak és óvatosan fogyasztanak, vagy akik szegényebbnek tartják magukat mint amilyenek.

A piacban, végül is, az ár fontos tényező, és az aki ezt nem fogja fel, aki úgy kutat, hogy ezt kifelejti a kutatásból, a megfigyelésekből, az pazarolja az idejét és hamis, nem megbízható adatokat tálal a világ elé.

Kényelmetlen

Vannak emberek az ember életében akik barátaidnak mondják magukat, mégis nem valami barátságosan viselkednek. Emberek akik valahogy időről időre, vagy folyamatosan arra törekednek, hogy valami dráma bontakozzon ki, akik nem tudnak nyugton maradni, ha jól vagy, mert muszáj nekik mindenféle megjegyzést tenni, dolgokat szuggerálni, vagy pletykálkodni rólad és mindenféle történeteket terjeszteni, amik annyi igazzal bírnak, mint a politikusok szavazási kampány ígéretei. Ezeket, persze, az ember lassan igyekszik lerázni, de nehezebben kopnak le az emberről, mint egy rágógumi a nyár kellős közepén - és ugyanolyan undorítóak.

Az ember néha jóhiszemű, és azt gondolja, hogy talán rosszul értette, talán nem úgy akarta mondani, "szerencsétlenül fejezte ki magát", rosszul értette a tónusát, stb., de aztán amikor többször fordul elő, valahogy már nem véletlen, már nem az emberben a baj, és - persze - már elveszti a bizalmat abban az emberben. Nyilvánvalóvá válik az indulat a látszólag ártatlan megjegyzésben. Van aki tűri, van aki nem. Én, ahogy az már köztudott, nem. Ennek a vége, természetesen, a kapcsolat gyökeres kitépése. Aki pedig tűri, az hagyja a kapcsolatot romjaira rogyni. Ha egy kapcsolat (itt most akármilyen kapcsolatra értem ami két ember közt keletkezik) olyan mint egy növény, akkor amint el kezd kényelmetlen lenni a nem tűrő kitépi mint a gazt, a tűrő pedig nem öntözi és hagyja elhervadni.

Hogy ezek az emberek miért olyanok amilyenek, azt nem tudom. Vannak akik féltékenységből, mert azt hiszik, hogy akkor most te elveszed tőlük mások szeretetét/figyelmét, vannak akik pedig irigységből, mert nem bírják, hogy talán te boldogabb, elégedettebb, szebb, okosabb, sikeresebb vagy. Van aki nem bírja látni, hogy valaki másnak jobban megy az életben, még kevésbé, ha olyan emberről van szó aki olyan döntéseket hozott amik szerinte nem elfogadható, rossz döntések.

Nem lehet boldog aki elégedett a munkájával. Nem lehet boldog, aki nem hordja le a jelenlegi kormányt. Nem lehet boldog aki szórakozik. Nem lehet boldog aki nem házas. Nem lehet boldog aki nem akar gyereket. Nem lehet boldog aki nem féltékeny. Nem lehet boldog aki nem aggódik a házimunka miatt. Nem lehet boldog a nő aki nem akar női dolgokat csinálni, mint főzni, mosni, varrni, és aki nem osztja meg barátnői örömét a mindenféle házimunka tippek megosztásában. Nem lehet boldog akinek a feje nem jár folyamatosan a családon a párján, "az urán". O_O

Nő vagyok, nem akarok családot - szeretem azt ami van és nem kell nekem több -, nem vágyok férjhez menni, nem szeretem a házimunkát - és a Kari sem! ^_^ -, nem szeretem a "nőies dolgokat". Szeretek szórakozni, oda menni ahova kedvem tartja, egyedül lenni, szeretek moziba járni, szeretem az autós filmeket,  az "action" filmeket, Woody Allen-t és Roman Polansky-t, a hip-hop zenét, a rögbit és az Amerikai Futballt. Szeretem a sört, a tequilát, a János mézes pálinkáját, az amerikai autókat, a csinos pasikat és a közgazdaságot. Kari imád olyannak amilyen vagyok - és még jó, mert ha másra számít hoppon marad! - és én őt. Rettenetesen boldogak vagyunk, de olyan nagyon, hogy igen, sajnos irigységet keltünk a többiekben. Búúúúú-húúúú. Akinek pedig tetszik csak ezt mondom: "fel is út, le is út".

Vészhelyzet

Thomas-nak köszönhetően, az októberi szokásos esős idő Costa Ricában, komolyra, veszélyesre, majd halálosra vált. Gondolom sok embernek, az a gondolat, hogy Costa Ricában sokat esik az eső nem jelent semmit, és mondani nekik, hogy "de most komolyan sokat esik az eső" sem jelent különleges dolgot. A nagy esők itt szokásosak, amikor Herediában bokáig ér a víz és annyit esik, hogy nem lehet egy méterre előre látni. Ezek nagy esők, de ami most történik komoly dolog.

Costa Rica 7 megyéje 88 "cantón"-ra van osztva, amelyekből 35 Vörös Riadó állapotban van. (Egy megye "cantón"-okra oszlik, és egy cantón kerületekre.) Több helyen földcsuszamlás történt, ahol a legrosszabb Escazú-ban volt, San Joséban (egy cantón munkahelyemtől nyugatra, nem 5 km-re), egy helyen aminek az a neve, hogy Calle Lajas, San Antonio kerületben. Tegnapelőtt hajnalban lecsúszott a hegy oldala a sok eső miatt, teljesen eltemetve 13 házat. 12-en vesztették életüket, 19-en pedig még mindig nem kerültek meg.

Parrita - ahol Yuly családja lakik - szintén veszélyben van a vízözön miatt. A lakosság nem tud kijutni, a vízözön pedig olyan magas, olyan erős, hogy a vörös keresztesek sem tudnak bekerülni. A víz 1 méter magasan áll, de sok helyen már túllépte a 2 métert. Maguk a szomszédok mentik egymást, menekülnek amerre csak tudnak, és folyamatosan mondják a hatóságoknak, hogy van még sok ember akik nem tudnak kimenekülni a házukból. A szomszédok azokat tudják megmenteni, akik ki tudnak mászni a tetőre.

Nemrég a Nemzetközi Szükségállapoti Bizotság, CNE (Comisión Nacional de Emergencias) épített Parritában egy gátat, de nem fejezte be, amiért a folyó a gát mindkét oldalán kitört hamarosan elmosva magát a gátat is. A víz oly erővel tört ki, hogy tegnap hajnalban elmosta az egyik régi hidat - azt amit a Gyula annyira szeretett, mert olyan "biztonságosnak" tűnt -  és erősen meggyengítette az új hidat amit mellette építettek. Ez Quepos felé. Jacó felé pedig 50 fölcsuszamlás akadályozza a forgalmat. Nincs a lakóknak se villany, se víz. Mindent elvesztettek. A segéd csoportok ruhát és eledelt kérnek nekik.

Jelenleg végig a Csendes Óceáni rész vörös riadó vészhelyzetben van. Az ország többi része szintén vészhelyzetben van. Idáig 9 híd esett le, vagy rongálódott meg olyan nagyon, hogy teljesen használhatatlan. Parritán kívül más helyeken is özönvíz helyzet van, ahol derékig, de még mellkasig érő víz szinten láthatóak.

Eszembe jut ilyenkor amit Hupikék Törpike írt a Twitterben a minap, hogy mi mindent lehet köszönni a neoliberalizmusnak, hogy mi minden sikerrel bír a mai Costa Ricában. Igen, ez az egyik. Neoliberalizmusnak köszönhetően nem fejezték be a gátat Parritában, megengedték, hogy mindenféle építő cég megvegyen olcsó földeket és építsen rájuk, majd eltűnnek mielőtt a földcsuszamlás  letörli a települést a térképről. Neoliberalizmus veszi el a pénzt a hidaktól amik nem San José és a reptér között vannak, hogy méreg drága utakat építsenek privát cégek, akik olyan rosszul csinálják, hogy az autók kerekei alatt omlik össze az úttest.

Nem állíthattuk volna meg a hurrikánt, vagy az esőket, a sok vad időjárás változást, de sok vészhelyzetet, sok kárt, sok halált megakadályozhattunk volna, ha neoliberalizmus és "szabad piac" és "éljen a biznisz és a cégek" helyet gondoltunk volna egy picit, csak egy ici-picit az országra, arra hogy, mint Costa Ricaiak mind, van egy kötelességünk egymáshoz. Hogy nem arról van szó, hogy miért fizessem én az egészségügyet, hogy a szegény és a nincstelen élvezzék, hogy minek fizessek adót, hogy abból állami iskola épüljön amikor az én gyerekem privát iskolába megy, hanem arról van szó, hogy társadalomban az önzőségnek, a gőgősségnek nincs helye, hogy a többiek kizsákmányolása több kárt okoz, mint azt az ember előre látná, és hogy irigykedni és sopánkodni nem elég: tenni kell.

Tök-kelütés és Facebook

Tegnap megtartottuk Aleéknál a Halloween bulit. Hát jó, nem volt igazán buli-buli, de ott voltunk, szórakoztunk, néztük valamennyire a Patriots vs. Vikings amerikai futball meccset, ittunk, ettünk és jól éreztük magunkat. Mindannyian most csináltunk először Halloween-i Jack-O-Lantern-t. Aleék komolyan kikutatták mit kell a tökkel csinálni, több tök-arcot is letöltöttek a nettről, hogy legyen egypár ötlet.

Vittem a társaságnak Smirnoff Ice-t (feketét), cukorkát (ez a Halloween-nel jár) és egy tányérra való gyönbér kekszet (gingerbread cookies). Épp úgy mint otthon, a kekszeknek nagy kellettük volt. Próbáltam áthívogatni a "sötét oldalra" - illetve, beléjük fújni az Odaát szeretetet -  de nem igazán sikerült. Ők nem Winchester anyag. Sajnos.

Jobban tudtam volna szórakozni, ha nem lett volna ott José, Ale férje, ugyanis egész este nem tudtam leülni formában pletykálni, és megkérdezi, hogy a végén mi lett az egész kocsi üggyel, és a énekelgetés üggyel, amiről nagyon szerettem volna hallani. José, ráadásul egész este kacérkodó kedvében volt, amiért nagyon gyanítok arra, hogy ez az egész éneklős biznisz csajozásra megy ki. (Az emberek nagyon átlátszóak tudnak lenni amikor elbizalmaskodnak. Azt hiszi tök jó terve van, kiokumulálta, most már van ürügye, most csak le kell csapni valakire, és íme erre megy ki a kacérkodás.) Közben, persze, mindenféle hülyeségről beszéltem velük.

Ez alkalommal Ale, José és Jo (a lányuk) megint próbáltak beszippantani a "feketeség csomóba": Facebook-ba. Alenak van egy blogja, de szerintem nem is tud bloggozni. Ő felír valami címet, és alája semmit se tesz, vagy mindenféle adendumokat rak bele, de iromány nincs. Azt mesélte, hogy ő mindent a Facebookjába tesz, ott viszi az életét, oda akasztja fel mondanivalóját. Persze, közben arra is jó neki, hogy lesse Dmitrij mit mond és mit csinál. Hogy lehet, hogy ennyi év után még mindig szerelmes abba a tökkelütött hülyébe? Dmitrij életében sose nézett feléje, neki Ale csak egy barát, semmiben se más egyéb barátjától, de mint nő sose nézte. Miért, hát. nem lép az Ale ezen túl?

Ale, amióta látta Dmitrijt, (13 évesek voltunk) azóta folyamatosan rajta jár a feje. Akkoriban kinevettük (habár én őszintén, gonoszan nevettem ki - sose voltam az a fajta aki elrejti vagy leplezi érzelmeit - ), mindenféle gúnyos nevet adtunk neki, és nem volt a világon senki furább, hülyébb vagy félresikerültebb mint ő. Aztán persze úgy hozta a sors, hogy összekerültem egy kis időre Dmitrijjel, aminek éget verő vége és következő drámája lett, ami végig víz hangzott a gimnáziumban. (A gimnáziumi újságban olyan megjegyzések jelentek meg, hogy "Mi van Orosz? Kitette a szűrödet a Magyar?"). Dráma dráma tetején, ahol Dmitrij húzta a rövidet. Én boldogan éltem életemet, nevettem, szórakoztam, készültem az egyetemre - majd Magyarországra - körülöttem röpködött egy pár srác, köztük az egyik gimnáziumi sport csoportnak az egyik tagja... kosárlabdás, azt hiszem. Dmitrij közben a gimi bolondja lett, ahol senki se engedte elfelejteni, hogy szerelem vallását hideg "de én nem" fogadta. Ale közben mellettem volt, együtt, az egész gimivel röhögtünk rajta.

Aztán vége lett a giminek, Ale pedig főiskolába iratkozott be, oda ahova Dmitrij ment, amikor Costa Rica egyik legjobb egyetemébe mehetett volna, ami ráadásul közelebb is volt hozzá. Ő Dmitrij után ment, ezt senki sem veri ki a fejemből. Barátja otthagyta, másikat talált, férjhez ment, de ő továbbra is csak Dmitrijről tudott beszélni.

Két évig voltam én kint, két évig maradt egyedül  - és férjével - Dmitrijjel. És semmi. Én visszajöttem és mivel fejembe vettem, hogy bocsánatot akartam kérni Dmitrijtől azért, hogy hogyan bántam vele (nem is vagyok én olyan rossz), visszakerültünk. (Dmitrij emberként nem ér semmit, szeretőként isteni. Listámon 9,2-es. Csak három srác van fölötte.) Másfél évig voltunk együtt, sokat jártunk Aleékhoz, és még akkor sem történt semmi. Aztán Dmitrij meg én utoljára szakítottunk, most örökre, kapcsolatot veszítettünk egymással, Dmitrij még hol-hol kapcsolatba lép vele, és még mindig semmi.

Meséli Dmitrij Alénak, hogy kiment Mexikóba, most ott él, van barátnője (vagy már felesége?) és kutyája, jó munkája van motorozik föl alá, versenyezni akar... és az Ale mindenről beszámol nekem. Mi olyan érdekes rajta? Szerintem semmi, de Dmitrij Ale kedvenc beszélgetési témája. Hn, mi lehet annyira jó rajta?

Na, oké, ezt látni akarom. Azt hiszem felnyítom megint a Facebook-ot, de ki tudja medig!

Sookie

54 nap múlva megyek Atiékkal Magyarországra ott tölteni 3 kellemes hetet. Alig tudok várni! :-) Persze előtte még tennivalók vannak, mint pakolni, listákat írni, cuccokat beszerezni, ajándékokat venni és egyebek. Közben, persze, ez azt is jelenti, hogy Karinak ma CSAK 54 napja van, hogy kitakarítson és rendet rakjon. Olvasol Kari? Igen, csak 54 nap, tehát mozgás! ne legyen cucc a nappali asztalon, alatta is csak szépen, rendben legyenek cuccok, és semmiféle papirusz kupac ne legyen a láthatáron! Olyan vagyok, mint az Anyu: kihoz a sodromból a rendetlenség. Mit mondhatok? Családi vonás.

Ebben az évben, ugyanakkor rengeteg tennivalónk van, amiért nem pazarolhatom a napjaimat rendrakással - de ha nincs rend, akkor majd azzal kell kezdeni -  mivel sok beszerezni való van. Karival ágyat szeretnénk venni - Kari ágyat-ágyat akar, de én őszintén inkább összecsukhatót szeretnék, ugyanis sokkal praktikusabb, jobban ki lehet használni, és feltétlenül "be kell ágyazni" - majd el kellene kezdeni az evőeszközök beszerzését. Bögre és pohár nem kell, mivel nekem ezekből annyi van, mint égen a csillag. Hn, talán egy doboz komoly üvegpohár jó lenne, mivel mind a 10 poharam Világbajnokos McDonald's pohár. :-) Yep, megvettem őket. Színesek.

A program valamennyire megvan, gyömbér keksz sütéssel (gingerbread), Nagytétényi Karácsonyfa kiállítással, Gödöllővel, Mezőkövesddel, Béccsel, Pozsonnyal, barátainkkal, családunkkal és egyebekkel. Elővesszük majd kis karácsonyfánkat és feldíszítjük megint csupa ehető díszekkel. Ja igen, szaloncukrot is kell venni. A világ mindkét oldalán kezdjük készíteni a listát arról, hogy mi kell, mit hozzunk, mit vigyünk (Anyunak, persze a Béres, most Béres C-vitaminnal) és egyebek. Ez nekem az év végi procedúra. El se tudom képzelni nélküle az életemet.

Közben ebben az évben más procedúrák is vannak, pontosabban Sookie. (Ki hitte volna, hogy a kocsim csaj lesz.) Sookie-t most kell majd elvinni a műszaki vizsgálatra, amire Ati viszi, majd ki kell fizetni az évi adót rá. Ahá, tudom, jókor vettük, de szerintem aranyos, csinos kis motorka, picike és kedves, és már benne himbálódznak kék agyag madárkáim. Igen, kék. Csak kék volt akkor Nagytétényen, de most majd megnézzük mi mást, nem kéket tudunk belevenni. Még mindig nem jártam vele, nem próbáltam még ki, de remélhetőleg már a jövő héten el tudom vinni (én egyedül) egy kört tenni. Habár egy picikét félek - őszintén, ugyanis Costa Ricában minden sarok mögött egy hülye vezető lapul -  inkább egyedül megyek, minthogy Apuval, aki majd ijedten kapaszkodik a kocsiba, folyamatosan át akarja majd venni a kormányt, majd hazaérve, azt mondja Anyunak, hogy elgázoltam egy faluravaló embert, minden utcán levő részeget elütöttem, vagy úgy megijesztettem, hogy kiszállt a spiritusz a testükből, és nagyobb környezeti kárt csináltam, mint a MAL vörösiszap kiömlés, vagy a BP mexikói öböl olaj kiszivárgás. Nem, nem vezetek olyan rosszul, csupán az Apu lát rémeket - ugye Gyusz, hogy nem vezetek olyan rosszul? Jól gondold meg a választ!! - ami egyébként érdekes, ugyanis Apu igen rosszul vezet, és szerintem én nem csinálom olyan nagyon rosszul.

Mindenesetre, most szegény kis Sookie-mnak kell végig szenvednie hozzászokási periódusomat. Mondanám, hogy édes kis Sookie-m majd decemberben pihenhet, de Apu már kijelentette, hogy ő bizony azt tervezi, hogy elviteti fehér behemót kocsiját a szervizbe, hogy kikalapácsoljanak belőle mindenféle behorpadást és, hogy átfestessék (megint fehérre), és addig ő majd használja Sookie-t. (Tudtam, hogy egyből rózsaszínre kellett volna festetni.) És miért az enyémet? Miért nem az Atiét? Ja, mert hogy Apu nem szereti Ati kocsiját. Hát az enyémet se szeresse! Még csak az kéne, hogy most az én Sookie-mat tegye tönkre.

Sookie-ról még nincsenek saját képeim, de amint csinálok felteszem, hogy lássátok milyen aranyos kis darab. :-)

Kedd, Kedves?

Vissza a munkába egy hosszú hétvége után. Hn, kedves ez a Kolumbusz bácsi, de jöhetne gyakrabban, mert ebben az évben ez volt az utolsó ünnepnap Karácsony után. Most irigylem az amerikaiakat: nekik van még Thanksgiving, nem is beszélve a híres-hírhedt, Thanksgiving Super Bowl meccsről. Többek között ebben az évben Dallas Cowboys és New Orleans Saints játszanak. A Szenteknek nagyon jó játékuk van, és jelenleg a bajnokok (az előző szezonban nyertek a Colts-ok ellen).

Persze, most ahogy belelendültem az Amerikai Futball világában, és van a munkahelyemen egy srác, Hupikék Törpike, aki szintén szereti az Amerikai Futballt, és Patriots parti, inkább a déli játékot nézne meg (itt olyan reggel 10 órai), New England Patriots vs. Detriot Lions. Nem lenne ezzel bajom, csak épp az, hogy Thankgiving mindig csütörtökön van és nekünk nem ünnep, tehát hogyan nézzük meg? Hát már kezdett hallatszani olyan, hogy akkor vegyük ki a szabadnapot, mindent a Thanksgiving, a töltött pulyka, a Mayflower, szüret, és Amerikai Futballért. Hogy mi lesz, azt még mindig nem tudom, de November 25.-e előtt tuti megtudjuk, habár ismerve a gyerekeket, nem lesz az egészből semmi, ami nekem nem gond, mert remélem addigra már lesz kocsim, lesz gyakorlatom és remélem, hogy 45 perc alatt haza tudok érni, megnézni a meccset a Szentek és a Cowboyok közt.

Minden esetre jelenleg nincs itt a meccs és más dolgok járnak a fejünkben. Nem tudom mi más, de más dolgok. :-) Munka van, nem is kevés, és a szakdolgozattal is még birkózni kell. Igen, még mindig van birkózni való, de a pozitív oldalon, már kevesebb, mint korábban. Többen már azzal kezdték a napot, hogy nyavalyogtak. Nem volt elég nekik az ünnep, a hosszú hétvége, pedig nem volt elég hosszú. Van aki nagy boldogan behozta legújabb szerzeményét, egy iPadot. Csinos kis darab, de még mindig nem értem mi a pláne benne. Ez egy Symbian technológiás táblácska (11-13 hüvelyk átmérőjű) ami mind azt csinál ami egy iPod, plusz tud internetezni 3G-n vagy WiFi-n... és lehet használni Power Point-ot és jegyzetelni. Ja igen, e-book readernek is jó! Hát van akinek jó, nekem nem felel meg. Többet tud Nagi és Nagi kisebb.

Gépekről jut eszembe, hogy Karinak eszébe jutott, hogy ahelyett, hogy venne egy jó laptopot, vesz magának egy pici Acer-t, mint az enyémet, plusz egy desk topot, ami nem is lenne új, hanem továbbra az a ronda kávéfőző lenne, csak épp "kiveszi belőle a rosszat" és tesz bele "jót". Kezdem azt gondolni, hogy Károly fejében valami komoly trauma lehet ezzel a ronda géppel kapcsolatban. Olyan, mintha ez a gép valakinek a szeretetét jelentene, mintha az, hogy kidobja, olyan lenne, mint azt az embert kidobni. Szerintem fogalma sincs mekkora nagy pénzkidobás lenne ezt a gépet kibelezni és működő dolgokat tenni bele, főleg, mert annyira szemét az egész, hogy már a billegő asztal amin áll is kuka.

Ennek a fejében, Kari nem Twitterezik, nem Facebook-ol, nem iwiwezik, szerintem MSN-je sincs... minek két gép? Szerinte arra, hogy a laptopot (ez egy netbook lenne, nem egy laptop) vihesse magával, hogy akármikor beszélhessünk. O... ké. Akkor miért nem csak a netbook? Mert az fárasztja, és kényelmesebb a desktop. Akkor miért nem egy nagyobb laptop (egy igazi laptop). Mert abból csak azt tudná megvenni. És?

Persze, nekem is van két laptopom, Omi és Nagi, de az azért van, mert Omit meg kellene javítani (ami rengeteg pénzbe fog kerülni, ha egyáltalán meg lehet még csinálni, ugyanis ő egy igazi IBM ThinkPad, és nem bízok abban, hogy Lenovo egyáltalán tudja hogyan kell velük bánni), és Nagi helyettesíti. Plusz, alapvetően, ha egyszer majd sikerül megcsináltatni Omit, Nagi a back-up gép lesz. Ha valaki ott azt gondolja, hogy két gép jó ötlet, mondanom kell valamit: két vagy több gép csak két helyzetben használható: 1. amikor minden egyes gép egy különböző funkciót tölt be. Mondjuk az egyik munka gép, a másik magán gép. 2. amikor az egyik tartalék, vagy back-up gépként működik. Ekkor, persze, muszáj bizonyos időnként átmásolni a fontos fájlokat az egyik gépből a másikba, hogy meg legyen a funkciója. Aztán, akármi is legyen, fontos, hogy az ember nagyon rendszerető legyen, rendszerrel rendelkezzen, vagy könnyen előfordul, hogy ha valami ami kell, nem csak, hogy nem tudja, hogy milyen dossziéban van, de azt se tudja, hogy melyik gépben van. Szerintem az az okosabb, ha a kávéfőzőt megsózza, elégeti és fennmaradó maradékait eltemeti megszentelt földbe, nehogy gonosz lelke felkeljen, majd vesz magának 1 db gépet, legyen laptop, netbook vagy desktop, de csak egyet.

Közben az a helyzet, hogy megint kénytelen voltam észrevenni, hogy én egy "magasabb technológia" világban élek. Valahogy néha elfelejtem, hogy mivel itt mi technológiával dolgozunk, könnyebben, gyorsabban tudunk hozzáérni mindenféle új cucchoz. Itt egy iPhone vagy egy iPad, egy Blackberry vagy egy Nokia N97-es egy olyasvalami ami mindenkinek van. Nem mindenki kap árengedményt az ilyenekhez, de mivel mi tudjuk meg előbb, hogy mi jön, még akkor tudjunk megszerezni, míg nem méreg drága. (Méreg drága. Miért méreg drága? Magyarországon drága a méreg?) Az a helyzet, hogy gondoltam, hogy ajándékozok a Karinak szülijére egy mobilt, de nem egy márkátlan, kínai cuccocskát festetlen barna karton dobozkában, hanem valami komolyan jót. Eleinte egy iPhone-ra gondoltam, de elvetettem az ötletet, mivel fogalmam sincs a magyar hálózatok tudják-e működtetni (nem is beszélve arról, hogy ki kell kódolni, és vannak olyan hálózatok amik ezeket a kikódolásokat észreveszik és letiltják a telefont). Gondoltam aztán egy Blackberry-re, eleinte egy Bold-ra, de olvastam, hogy vannak problémák ezzel, jobb továbbra is a Curve. De aztán kiderült, hogy Kari inkább a Nokia telefonokat szereti, tehát kerestem valami megfelelőt, és találtam az E 72-est. Itt inkább az E71-est árulják, és akiknél láttam alapvetően azt mesélik, hogy prímán működik. Na, gondoltam, ez lesz. Igen ám, de amikor látom, hogy itt még a titkárnőnek is ilyenje van, gondoltam, hogy ez egy nagyon kis olcsó darabocska lehet, ami mindenkinek van, tehát nekem már nem felel meg. (Sony Ericsson Vivaz-t még nem láttam senki másnál, csak nálam.)

Komolyan gondoltam, hogy ez így van, és így egyszer véletlenül megemlítettem egy kávénál két barátnőmnek (az egyiknek komolyan jet set komplexusa van amióta egy ultra-gazdag pasival járt aki bemutatta Costa Rica legfőbb celebjeinek, és a tévében is szerepelt), és mindkettőnek a hajuk vonaláig kúsztak fel kiszedett szemöldökei, szemük pedig UFO csészealjra tágult. Houston, we gara situation! Úgy néztek volna rám, mintha azt mondtam volna, hogy Tommy Hilfiger turkáló. (Jaj, láttam egyébként egy gyönyörű szép halvány rózsaszín pulóvert Tommy Hilfigerben, amitől rosszul érzem magam. Gyönyörű, de Tommy... és én nem vagyok igazán egy Tommy-girl. Ez lesz most a negyedik Tommy darabom?) Tehát itt a titkárnőnek is ilyenje van, de kint ez egy igen exkluzív telefon? Pannonban is megnéztem (tudnom kell, most jó-e vagy nem), és ott a második legdrágább Nokia készülék. Nem értem: két világban élek? Komolyan érdekes hogyan tud ugyanabban a világban, ugyanabban az országban, ugyanabban a városban két ennyire ellentétes nézet élni.

Mindenesetre, Kari mondta, hogy ki szeretné maga választani a telefont. Remélem valami jót választ.

Go Colts!

Tegnap programom volt a bevásárló központban, Paseo Las Flores-ben. Miután egy levelező barátnőm Chiléből ajánlott egy regényt Mario Benedettitől, "La Tregua", megkértem a kedvenc könyvesboltomtól, a Librería Internacional.  Általában nem olvasok latin amerikai regényeket, vagy írókat, és sokat nagy ívben kerülöm (mint azt a Paulo Coelho-t), de a levelező barátnőm olyan sok jót mondott a könyvről, hogy gondoltam megpróbálom, és talán találok magamnak egy latin amerikai írót aki tetszik.

Tulajdonképpen gondoltam, hogy ezen a héten megyek el a könyvért, (tulajdonképpen egy másik könyvesboltban volt, de a hozzám közelibe hozattam) de mivel 12.-étől 18.-áig volt egy akció azoknak a klienseknek mint én, akiknek klienskártyájuk van. Az akció arról szólt, hogy ha veszel 16 ezer colón fölötti értékben könyveket, akkor a szokásos nekünk szóló 5% árengedményt megduplázzák és kapunk 10% árengedményt. De ha 25 ezer colón fölötti értékben veszünk könyvet, 20% árengedményt kapunk. Természetesen én megkaptam a 20% árengedményt. Nem is vettem olyan sok könyvet, csak hármat, a Mario Benedetti könyvet beleszámítva. Az egyik Katherine Howe regénye "The Physick Book of Deliverance Dane", spanyolul "El Libro de los Hechizos" ami egy boszorkányos könyvről szól a Salemi boszorkánypörök idejéből. A másik egy izlandi író krimi regénye, "Grafarþögn" aminek címe spanyolul "La Mujer de Verde", az író pedig Arnaldur Indriđason. Vettem volna más könyveket, de valahogy nem találtam semmi mást kedvemre valót. Minden tele volt Mario Vargas Llosával és Ken Follettel.

A bevásárlás után szerettem volna menni a moziba, de a filmek amiket vetítettek olyan nagyon rosszak voltak, hogy nem igaz. Így hát nézegettem egypár ruhaboltot, hátha látok valami szépet - keresgélek egy pár lehetőséget a ruhatáramba - de azonkívül amit Naf Naf-ban találtam, nem látok semmi mást. Ezek után elmentem estebédelni (mivel késő lett), és kipróbáltam egy új helyet (alapvetően azért, mert bezárták a borozót ahova menni akartam). Ez az új hely egy Argentin hely, Ferroviario 1857. Ahogy leültem és kértem valamit, észrevettem, hogy a tévén a ESPN csatorna volt, és mit mutatnak? Az Indiana Colts és a Washington Redskins amerikai futball játékot! Amikor lekezdtem amerikai futballt nézni, alapvetően azért, mert alig lehet itt rugby-t nézni, jó barátom, Shimmy Gin, igyekezet nem csak megmagyarázni a játékot egyszerűen (még mindig nem tudom mik azok a "1st&10" és ilyenek), de arra is igyekezet, hogy az ő kedvenc csapatjának drukkoljak, a New England Patriots. Jobban tetszett a Colts-ok játéka.

Az amerikai futballban, egyébként, van egy bizonyos rivalitás Peyton Manning, a Colts quarterback-ja (olyan, mint a csapat kapitány) és Tom Brady, a Patriots quarterback-ja. Mindkettő nagyon jó. Shimmy Gin próbál továbbra is átpártoltatni engem a Patriots-okhoz, de nem hiszem, hogy sikerülne neki.

A tegnapi játék nagyon izgalmas volt. Persze a Washington-i Redskins csapat nem a legjobbak közé tartozik, tudomásom szerint, de nagyon jók és nagyon jó harcot adtak. Már az elején, az első negyedben mind a kér csapat touchdown-t csináltak, ami a maximális pontot adja a játékban. Egy touchdown az amikor az egyik csapat át tud futni a másik csapat oldalán a pálya kívül.

Eleinte azt terveztem, hogy ott nézem meg a meccset, miközben a telefonomon twitterezek (ezt a játékot nem lehet twitterezés nélkül átélni), de annyira izgalmas lett, hogy attól féltem elkezdek kiabálni, amiért inkább hamar fizettem, kirohantam egy taxiért és gyorsan hazamentem. Volt egypár hülye mozdulat, mind a két csapat részéről, és egy igen buta mozdulat volt a Colts-ok részéről, de aztán volt egypár igen jó fogás (catch és interception) a Colts-ok részéről. Nehezen, de a játék végeredménye Colts 27, Redskins 24, ahol a különbséget egy field goal tette a Colts-ok részéről. (Gollt is lehet rúgni, de nem mindig. Azt hiszem erre vannak a 1st&10 és ezek.)

Itthon bekapcsoltam drága netbook-omat és így folyamatosan játék közben twittereztem. Az általam olvasott twitterezők közül senki sem Colt fan. Hn. De nyertünk!!! :-)

Most csak egy gondom van: amikor hazaköltözök, hogy fogom az Amerikai futballt folytatni?

Egy Szép Csütörtök

Itt ülök egy Subway-ben, San Pedróban, a Costa Ricai Egyetem Jogi kar épülete előtt. Az utca tele van kocsikkal, és a zaj mindenhonnan lódul az emberbe. Vonattal jöttem be, ami nagyon felvidítja a szívemet. Szeretem a vonatot!! Lehet, hogy azért, mert nem egy szokványos dolog itt a vonatozgatás, vagy lehet, hogy azért, mert valahogy összekötöm az élményt Magyarországgal és az ottani vonatozással. Ki tudja.

Hamarosan fel kel szedelődzködnöm, és rohannom kell a Gazdasági Professzionálisok Kollégiumába, ahol ma tartják az utolsó órát a ... hát nem tudom, hogy kell mondani magyarul, spanyolul "Control Interno". Ez arról szól, hogy a cégekben milyen eljárásokat kell végrehajtani, annak érdekében, hogy minden rendben menjen, és ne legyen az, hogy valaki sikkaszt, vagy hogy olyan pontok keletkeznek ahol mások belopakodnak a cégbe, az adataiba, dokumentumaiba és bajba juttathatják a céget. Ja, igen, mint az amit az államok általában nem tartanak be, amiért sok képviselő, miniszter, elnök, segéd, vagy önkormányzat vezető kikanalaz az ország pénzéből saját magának és barátainak, családjának vaskos kis vagyonokat.

A kurzus fantasztikus, és egy nagyon tapasztalt asszony vezeti, akivel más ezelőtt három ilyen órát vittem. (Ez most egy felfrissítés!) Ma van viszont az utolsó nap, és kicsit szomorkodom emiatt, mert olyan jó, hogy örültem volna, ha legalább egy hónapig vagy kettőig eltart. Egyszerűen olyan sok tanulnivaló van!

Vakk és Buta

Tegnap végre találkoztam Szitakötővel, miután visszajött Mexikóból, ahol vagy négy hétig volt. Persze, megtudtam, hogy két hét múlva utaz megint, ez alkalommal New York-ba megy egy hétre. Ebédidejében, mert neki szigorúan meg van szabva mikor mehet és meddig lehet ott, lekecmeregtünk a ropogó, hitázó liften - aminél a Németvölgyi úti nyikorgó, labilis kis lift kalitka jobb - a munkahelyi menzába, ami, szokás szerint dugig televolt alkalmazottakkal (nem hívom őket munkásoknak, mert akkor feltételeznénk, hogy munkálnak, és a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez az állítás a helyzetek 99,9%-ában teljesen hamis). Szerettünk volna pletykálni is egy picit, de a kígyófészek telis-tele volt olyan csúszó-mászó példányokkal amikről tudjuk, hogy nem lett volna alkalmas a hallgatózás, és ezek pedig nem csinálnak mást, mint hallgatózni. Így hát az utazásáról beszélgettünk.

Ez alkalommal minden arra mutatott, hogy a dolgok jobban mentek. Volt egy barátnőjénél Coyoacán-ban, ahol nagyon unatkozott, mert a barátnője nem szeret gyalogolni, és közben nem adta neki kölcsön a ház kulcsot (mert az egész házban csak két kulcs volt) úgy tűnik nem volt semmilyen más megoldható lehetőség. Voltak Acapulco-ban, onna nagyon szép képeket mutatott és mesélte, hogy szép volt és jól érezte magát. K.b. ennyi. Ezután vagy 30 percen keresztül a srácról beszélt... RugbyD, akibe már évek óta szerelmes, aki játszik folyamatosan az érzelmeivel, aki még együtt van Mexikói barátnőjével. De hogy most RugbyD olyan kedves volt, és olyan aranyos, és hogyan szórakozott, hogyan járt föl alá RugbyD volt barátnőjével (az ez előttivel), hogy milyen jól jött ki a barátaival, hogy miket csinált amitől RugbyD barátnője szinte szétesett a féltékenységtől.

A sztori érdekes volt, de közben folyamatosan csak arra gondoltam, hogy vajon mi lehet Szitakötő fejében. Járni akar egy olyan pasival aki szemmelláthatóan képtelen tisztelni a barátnőjét? Legyen az a barátnő aki legyen? A srác már viselkedett vele rémesen, és most ő azzal élteti a reményt, hogy mondja neki, hogy nem szerelmes a barátnőjébe, és közben leitatja és megy szórakozni a volt barátnőjével. Pontosan mit vár tőle? Nem komplett ez a lány.

Mint Szitakötő sajnos sok nő (és férfi!) van a világon. Sok süket, buta ember aki azt hiszi, hogy "vele más lesz", hogy "ő majd szeretettel meggyőzi/megváltoztatja". Romantikus tökkelütöttek akik nem is szeretik igazán a másikat, csak kapaszkodnak belé remélik, hogy majd a párjuk átváltozik arra az álom egyénre akit ők akarna, és mesebeli szerelemben élnek majd örökre. Igen, vannak dolgok - apró dolgok! - amiken lehet változtatni  - NÉHA! és csak ha van rá akarat -  mint, hogyan mossuk a ruhát, milyen gyakran mosogassunk, ki söpör, hogyan beszéljünk és miféleképpen viselkedjünk társaságban, de ezek mind felületes dolgok. Aki lusta, lusta is marad, aki hülye, hülye marad, aki figyelmetlen, figyelmetlen marad, aki csal, az továbbra is csinálni fogja.

Az embereknek meg kell érteni, hogy az aki csal nem azért teszi, mert most az egyszer szerelmes lett, nem tudta megállni és bla, bla, bla, hanem azért teszi, mert szereti az efféle kapcsolatokat. Nem fog megállni ha szépen kéred, vagy ha minden egyesalkalommal patáliát csapsz.

Ezeket az embereket - és egyébként mindenki mást -  el kell fogadni olyannak amilyen. Ha nem tűröd, megbeszéled vele, hogy nem tetszik ez meg az, mit csináljatok, vagy egyszerűen otthagyod, vagy addig vagy vele míg nem megy idegeidre, és csak utána teszed ki a szűrét. Ja, és ezeknek az embereknek azt a mondókáját, hogy "én változni fogok", vagy azt amit a legjobban utálok "segíts és én változok", nem szabad elhinni. Az utolsó a legrosszabb, mert akkor a szemétláda képes azt mondani "hogy változzak, ha te nem segítettél".

Az emberek, főleg ilyen öreg fejjel, nem változnak. Ott ahol a fiatalok épületek ahol még lehet változtatni, mi műalkotások vagyunk amiken már nem lehet segíteni: vagy elfogadnak, vagy nem, de nem lehet semmin változtatni. Bár csak az a buta Szitakötő, és az a sok állat aki úgy gondolkodik, mint ő, ezt végre megértené.

Kávé és Mojito

Tegnap találkoztam Carrie-vel San José-ban, az egyik legújabb kedvenc helyemen: Q'Café, egy kávézó/bár San San José kellős közepén, ahol két boulevard összeér, ahol régen egy hatalmas képernyő volt látható, ahol minden meccsnél tülekedtek az emberek, megállnak és nézik ki merre fut, nem érdekli őket mikor indul a busz, hova kell menniük, mert mindig van egy pillanat a futballnak, főleg ha olyan fontos, hogy az utcán ingyen, óriás képernyőkön sugározzák a városnak.

Q'Café általában nem az a hely ahova Carrie-val megyek, hanem ahol más fajta barátokkal találkozom. Laura, Milena... ilyenek, de ez alkalommal, mivel tudtam, hogy Carrie késni fog (szokásához híven), és jobb a buszállomáshoz minél közelebb lenni, ide hívtam, hogy találkozzunk, hogy végre visszaadjam J.L. Langley könyveit - a cowboy-osak - majd egypárat ajándékba adjak azokból amiket Roo küldött Laurával. Tudom, hogy nem jó ajándékok, a történeket rosszak, a képek még annál is gyatrábbak, de talán Carrie tud nekik valahol otthont találni.

A várakozás patologikusan késő barátnőmért, megint kellemesen tölt el, egy forró Baileys' Café Macciato-val és Henry Miller regényével. Belemélyedtem abba a Párizsba, abba az életbe, azokba a barátokba és nőkbe, hotelszobákba, italokba és kemény beszédbe. Lassan szürcsölgettem a kávémat, ujjaim felváltva kapaszkodva a felmelegedett üveg bögrébe, kiűzve így a nyirkos hideget a szervezetemből, míg Miller tovább mesélte nekem nyíltan, sok fuck és whore és bitch és lice és clap közt, hogy volt az az élete egyik legszebb korszaka, messze Taniától és Monától, akik felváltva nem mások, mint June és Anaïs. Ki mikor hol. Mintha ott ült volna velem szembe a kávézóban, torkába öntve az Anjou üveget, kopott ruhájában, fél szakállasan, méregetve ki tud-e belőlem kunyerálni egy pár frankot, miközben Swift képeiről beszél, hogyan használja mint modellt.

Áll a kávék után a menüben egy rövid likőrös lapocska, és ez izgatja a fantáziámat. Nincsenek benne a megszokottak, tudni illik, Cosmopolitan, Manhattan, Tom Collins, Green Dragon, White Russian, B52. Van benne Mojito, Caipirinha, Vodka és RedBull... Eszembe jut egyből rég nem látott Imilla, a Kubai nagykövet lánya, és @divianb. Imilla keverte nekem az életem első Mojitóját, kiszínezve ékesen kék Curaçao likőrrel, feldiszítve mint és spearmint levelekkel. @divianb közben a Twitteren osztotta meg a jelenlegi bár híreket: mostanában a Mojito a menő ital, viszont sokan nem tudják megfelelően elkészíteni. Ezt ki kellett próbálnom, és így, amikor megérkezett Carrie és kérte a saját Bailey's Café Macciato-ját, én kértem egy Mojitót.

Milyen szegényes ital volt! Nem lehetett benne érezni a rumot, és még ha a Bacardi nem is egy olyan jó rum, akkor is alkoholos, bele voltak turmixolva a levelek, a citrom, a jég, amiért alapvetően fű kotyvalék íze volt. Olyan volt pontosan mint azok a Veggan egészséges koktélek amiket ezer fűből és uborkából készítenek amik kitisztítják az ember szervezetét, és amiknek olyan ízük van, mint a ló eledelnek. Fertelmes volt, de legalább volt finom Bailey's kávénk.

Babaellenes

Nemrég fedeztem fel egy isteni bloggot ahol a gyerektelen életről írnak. A neve is egyszerűen gyönyörű: "Childrenfree" (gyerekektől szabad). A napokban is kezdtem felfedezni egy csomó embert és csoportot akik úgy éreznek, mint én, akik értik és átélik ugyanazt amit mi: a gúnyt amiért komolyan semmi kedvünk gyerekekkel bajlódni, amiért nem akarunk szülők lenni és amiért mi merjük azt hinni, hogy az ember lehet teljes anélkül, hogy világra hozzon gyerekeket. Őszintén, nagy irigységgel olvastam Polly Vernon cikkét, ahol elmeséli, hogy van neki egy barátja aki elfogadja és tiszteli kívánságait, hogy ő nem akar gyereket. Persze, erre feltámadt bennem A Hang és súgta a fülembe "Ugye mondtam, hogy nem kell nekünk 'barát'. Látod? Feladod a függetlenségedet egy olyas valamiért ami fele annyit se add  mint az egyedüllét". Hát abban a pillanatban letagadhatatlan volt.

Igaz, nekem semmi kedvem gyerekekkel bajlódni, látni sem akarom őket, törődni se akarok velük és nem is kellenek ahhoz, hogy boldog legyek, csak nyűg lennének a nyakamon. És minek is kell a gyerek? Hogy felegye a fizetésedet? Ahhoz vannak hitelkártyák. Hogy nyűg legyen a nyakadon? Arra találták ki a férjeket. Hogy nevet adjál nekik? Arra vannak háziállatok. Hogy megtanítsd beszélni? Papagáj. Hogy lásd hogy fejlődik? Cég vagy növény. Hogy veled legyen öreg korodban? Ápoló, ápolónő vagy/és barátok. Hogy legyen kinek örökölni? Társadalom. Egyetem, kedvenc jótékonysági alapítvány.

Mind a blogban, mind Ms. Vernon cikkében (az amerikai Marie Claire magazinban jelent meg), felsorolják a bántást amire olyan emberek mint mi ki vagyunk téve, valamint a néhai trükk amikhez folyamodunk, hogy kitérjünk a téma alól és így megszabaduljunk az emberek általános támadásától. Igazán érdekes, de főleg az a legjobb benne, hogy tudom most már, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csak engem szekíroznak a gyerek kérdéssel, és hogy nem csak én, az egész világon, gondolom, hogy a szülő élet egy stádium az ember életében az érettség felé, hanem egy út sok út közül, egy választás.

Ma, közben, megjelent egy újabb cikk a blogban. Ez alkalommal egy mama írt arról, hogyan veszti el az ember barátait amikor megjelennek a gyerekek az életében, és hogyan módosítják meg a gyerekek a kapcsolatait másokkal. Ezt lehet, hogy a gyerekes emberek nem veszik észre, de a gyerektelenek igen. Jönnek a drámák és az elvárások, és egy ember akivel jól ellehetett beszélgetni munkáról, moziról, az életről csak egy dologról tud beszélni: gyerekekről. Mintha nem is érdekelné, hogy az embernek nincs gyereke, hogy nem érdekli hány órát aludt az este, vagy milyen nehéz bekerülni egy jó oviba. Beszélhetünk a régi dolgokról? Valami jó kis könyv amit olvastunk a napokban? A mamának nincs ideje. Oké, mit szólsz egy tévé műsorról? Mamának nincs ideje. Fura, de jó, legyen. Mi van a munkával? Mamának most ahhoz nincs feje, mert ő jelenleg csak a gyerekre tud gondolni.

Így a gyerektelen szépen csendben marad, hallgat a szülőre, hogy adja ki magából a gyerek témát, talán majd lesz valami amihez hozzá tud szólni, vagy majd valamikor valami olyanról is fognak beszélni ami őt is érdekli, ami őt is érinti... de valahogy nem. A gyerek téma végeérhetetlen, és a szülő folyamatosan beszél majd úgy néz a gyerektelenre mintha mondaná "te úgy se tudsz erről". Ja, most beszélhetünk valamiről amiről mindketten tudunk? Nem. A gyerektelen általában tűri, reméli jobb lesz valamikor, sajnálattal gondol arra, hogy ott kell lennie barátjának, de a szülő nem ezt gondolja. Általában a szülő az aki eltávolodik, aki úgy dönti, hogy a gyerektelen nem tartozik már az életébe, nem fér bele, nem érti, untatja.

Mi idegesítjük, mi nem értjük, nekünk nincs már beszélnivalónk. Mi, hátramaradottak, akik a gyerek-monotémát nem vágjuk, de helyette képesek vagyunk több mindenről beszélni.

Eszembe jutott it Kari torz sógornője (szegény tényleg torz... de sógorom sem csinos, tehát nem is várhatott semmi jobbat), és az nagy nehezen összehozott beszélgetéseink. A sogi mindig körül van véve három lelkileg felbomlott fogadott gyerekével. Fura gyerekek, igazán. Olyan... tönkrementek. (Hát valahol a befogadott gyerekek használt gyerekek, mint a használt autók: az ember sose tudja igazából milyen bajok vannak bennük.) Ahogy elnézegetem őket, olyan mintha volna ez a három gyerek - genetikailag csinosak - és tovább nyomják a lelki eltorzulás irányában, és arra gondolok, hogy mi a pláne abban, hogy befogadsz három gyereket akit alig tudsz eltartani csak azért, hogy a meglevő gyötrelemre még több kínt pakoljon az ember.

Általában teljesen egyedül vagyok, még ha mellettem is vannak többen (kivéve amikor az apósom ott van), mivel mindenki mindig a saját világába merül és én olyan nagyon szívesen tenném azt és kivenném a számítógépemet a táskámból, vagy egy könyvet és olvasgatnék egy darabig. Van időm így nézegetni a gyerekek furcsa játék dinamikáját, a többiek gyatra viselkedését, kis egymás elleni gonoszkodásait, majd fejembe belemélyedni egyik kedvenc történetembe, vagy Odaátos részbe.

Sogi, sok perc után valamennyire nevel magába egy kis "helyes viselkedést", és próbál hozzám szólni. Fura ahogy ezt teszi, mintha azt gondolná, hogy nem értem majd szavait, vagy leharapom a fejét.

- Szereted itt?

Ó de okos kérdés! "Nem, csak épp azért jövök minden évben, és költöm a sok pénzt, hogy legyen mit utálnom".

- Persze, itt minden olyan szép! Tél, tavasz, őssz... csak épp a nyár nem tetszik. De olyan más! Friss cseresznét is lehet szerezni!
- Nem mindig - mondja sogi.
- De gyakrabban, mint nálunk.
- Costa Ricában terem a cseresznye?
- Nem tudok róla. Tudom, hogy amit én szoktam venni... amikor van, az Japánból jön.
- Milyen érdekes...

Kész. Érdekes, hogy minden kérdése olyan "turista-útmutató" szerű. Persze, meg vannak győződve, hogy nem tudok semmit politikáról, mert nem ismerem egyenesen a magyar politikát, tehát nem beszélnek erről... sőt, sose beszélnek politikáról, csak a néhai régi idők kitekert nyavalygása. Nincs élet-téma, nemzetkozi-társadalmi-téma... nincs. Sogi szülő. Sogi már eleve sokat tesz azzal, hogy cseresznyéket emleget.

 

Közben, sajnos, a cikk (vissza a Childrenfree blog cikkjére!) a gyerekesek szempontjából volt írva, miszerint a baj egyrészt az, hogy gyerekekkel kevesebb idő marad a barátoknak, de még a fennmaradó barátokkal is az a baj, hogy a gyerekteleneknél nincsenek játékok, hogy a picit játsszanak, nem is beszélve a sok drága és törékeny cuccról ami a gyerektelenek házába szokott lenni, és amit a gyerekek olyan könnyen eltörhetnek, és amitől a szülők olyan "bűnösnek" érzik majd magukat. Itt a szemöldököm a hajam vonaláig ért. Oké, tegyük fel sikerül nekem összegyűjtenem $36000-t egy Lalique Tianlong vázához, és erre jön valaki a gyerekekkel és a gyerekek ripityára törik a vázát. Akkor mi? Én, aki nem vállaltam gyereket vállaljam a $36000 veszteséget, mert végül is a gyerekek szülei nem biztattak engem, hogy vegyem meg, és nekem tudnom kellett volna, hogy mielőtt jönnek el kell minden törékenyt tenni? Hát ne is kezdjem azzal, hogy elsősorban vérben követelném a váza árát, még pedig a gyerekek véréből. 

Másodszor is, szememben ez megint előtérbe helyezi a szülők önző, undok mivoltát, ugyanis ők vállaltak gyereket, de a világnak alkalmazkodnia kell hozzájuk. Mikor látott már az ember gyerektelen embert aki követeli a gyerekes embertől, hogy tartson otthon gyerektelen életmódhoz alkalmazkodó dolgokat? A cikk szerint a szülők inkább más szülőkkel találkoznak, és más szülőkkel járnak, mert ez így kevésbé stresszes.

Én nem akarok gyereket, de nem kényszerítem másokat, hogy szintén ne legyen gyerekük (részemről abszolút nem zavarna, ha Karinak mástól lenne gyereke... csak ne legyen az enyém és ne nekem keljen velük foglalkozni...és ne éljenek velem se!), nem várom el, hogy olyan életet éljenek, mint amit én élek, nem szekírozom őket azzal, hogy most miért vállalnak gyereket, stb. Miért nem lehetnek ugyanezzel a tisztelettel ezek hozzánk? Elképzelésem? Azért, mert szülőnek lenni bizonyára igazán annyira rossz, hogy a szülők csak abban tudják lelni boldogságukat, hogy mások életét is látják tönkremenni.

Nem, nem vagyok "örök gyerek" aki nem akar felnőni, felnőtt vagyok aki tisztában van azzal, hogy mit akar és mit nem az életből. Nem vagyok "hátramaradott, fejletlen", mert ugyanis nem lehet azt mondani, hogy nálam fejlettebb a kislány aki 15 évesen szül gyereket, vagy az a nő aki azért szül, hogy maga mellett tartson egy pasit, vagy aki megszül egy gyereket, mert elvárt, de ki nem állhatja. Nem vagyok "tagadó állapotban", és majd "ha megtalálom a megfelelő férfit akkor majd akarni fogok". És ki legyen az a megfelelő férfi? David Villa? (Genetikailag tökéletes). És a megfelelő férfi feltétlenül az akivel az ember gyereket akar? Mert eszerint akkor mi nem is szeretünk senkit. Nem. Őszintén a gyerek dolog egy egyéni döntés amibe nem szabad az embereket belehajkurászni, mert abból csak boldogtalan szülőket és még boldogtalanabb gyerekeket szerzünk.

Szomorú, hogy annyi gyerekes ember annyira retrográd, korlátozott lesz, hogy képtelen a világ többi, gyerektelen részével kapcsolatba lépni, képtelen érteni, képtelen feltárni életét, témáit. Szomorú, mert a gyerek tulajdonképpen nem egy cuki kis micsoda amitől az ember tovább fejlődik, hanem egy fiatal ember aki intenzív tanulási ponton van, és aki majd ezt az önző, korlátozott világnézetet szívja be előbb.

Sajnálom.