Mi Minden Van Még?

Június egy nehéz hónap. Az év legszebb hónapja, de a legszomorúbb is. Két lány levelezik velem egy pár hete már, és kérdezték milyen volt, vagy mi rejlik a "mesebeli szerelem történetemben". Istenem, ki tudja ezt pontosan? Van valaki aki tudja a történetet? Van valaki aki ismeri azokat a szavakat amiket sose fogok kimondani, sose akarok hallgatni, sose fogok leírni és sose akarok olvasni? Van valaki akinek egyszer mertem volna elmesélni az egész történetet? Az az érzésem tudják egypáran... de mindenki külön-külön darabokat tud meg a történetből. Ahogy elkezdem mesélni mi is történt, eljön az a pont amikor érzem, hogy nem mindenki tudja magában hordani, megérteni ezt a történetet. Hogyan magyarázzak meg sok mindent amikor sok minden kívül maradt, amikor sok mindent nem tudhattam meg? Mikor, hogy, miért... sokan teszik fel ezt a kérdést amikor felfigyelnek fekete ruháimra, június közepén, nem látva, hogy június elseje óta egyfolytában csak tiszta feketében öltözködöm. Tudok egy feltehető "miért", de nem tudom vajon ez volt-e az oka. Sok minden szomorít, és hiánya nagyon de nagyon fáj, de... nem bánom. Kihúzom magam és mellette állok. Ez az ő akarata volt, ő döntött é fölött és ő tette meg. Szabad emberként döntött, és ha akarata szerint, szabad, egzisztencialista módon viselkedett, hogy tudnék én ellene lenni, cselekedetei ellen állni, amikor ez is az én hitem? Hiszem benne. Mit tegyek? Továbbra is mellette állok, továbbra is szeretem, továbbra is mosolyt hoz ajkaimra, még ha a mosoly mögött könnyek és fájdalom lapul. De hát, ez az én döntésem.

Fura. A szerelmet nem választjuk. Életünkbe lép és ránk talál a megfelelő időpontban, a megfelelő helyen. Engem otthon talált meg, a Moszkva téren egy novemberi napon, 1994.-ben.

Tegnap kezembe kerültek levelei és megint elolvastam. Csak most vettem észre angolja mennyire tönkre ment az utolsó levelében. Angolom akkor rettenetes volt, és talán nem vettem észre, de vajon szülei észrevették amikor elkérték tőlem leveleit? Tudom, hogy van még egy levél tőle, egy levél amit sose fejezett be, és amit sose küldött el, amiről szülei tudták, hogy velem levelezik. Még mindig nem tudom megérteni, hogy lehettek a szülei ilyen hidegek ezzel kapcsolatban. Vagy talán nem tudok eleget? Az is lehet. Talán sokat nem tudok.

Jaj, mit is mondjak amit nem mondtam már ezerszer az elmúlt 12 évben?

Levelezés közben sok jó téma szokott eszembe jutni. Amikor Livinek és Sárinak írok, sokszor elkezdek nekik valamit magyarázni és amikor egy bekezdést befejeztem és elolvasom, hírtelen az jut eszembe, hogy ez jó, és talán ki kellene a levélből emelni és ide tenni... de valahogy sose jutok el oda. Ugyanez fordul elő Sandrával és Ercannal. Mártonnal? Nem, az valahogy más amit neki írok. Aztán eszembe jut a Gyuszi és hosszú, édes levelezésünk és arra gondolok, hogy talán levelekben és a levelezésben élek. Nem csak ez a mostani Anais Nin és Henry Miller dolog, Irene Némirovsky és Jean Paul Sartre, hanem más. Campos Zsuzsanna és Cséza Gyula. Íme a modern, emberi, sose tanított, sose tanult, érzelmi filozófia gyökere. Talán abban is van, hogy Anaison keresztül észrevettem, hogy van bennem ennyi, a gondolatom nem apadt ki, hanem eltompult és belerekedt a hétköznapjaimban, de amint megint képes voltam megtalálni a szépséget a holdban, az éjszakában, a jázmin illatában, valahogy minden kezdett visszajönni. Felszabadultam önmagamban és hagytam gondolataimat folyni, kapcsolatokat találni és teremteni.

Olvasmányaim olyan dolgokra vitték figyelmemet, mint az "emberen kívüli" filozófia és az "emberen belüli" filozófia. Van aki szerint az emberen kívüli filozófia a férfiakra jellemző mivel hagyományosan a férfiak a külvilágra összpontosulnak, minden ami rajtuk kívül van és amit meghódolhatnak, miközben hagyományosan a nőkre jellemző a befelé élet, az emberre való összpontosulás. De miközben ezeket olvastam, próbáltam arra gondolni, hogy így van e. Nem mindenki önmagából indul ki? A férfiak, nem úgy mint mi, próbálják önmagukat megtalálni a külvilágban? Hogy lehet elképzelni, hogy a férfiakat nem érdekli a saját gondolkodásuk, önmaguk? Olyan szépek és érdekesek, hogy lehetne, hogy nem érdekelné őket? Nem, nem, de térjünk vissza, és ki abból, hogy a pasik milyen abszolút gyönyörűek, mennyire szép a világ tőlük, és milyen boldogan nyalnám fel a sört a hasukról. ^_^

Ahogy haza megyek, néha, este, egyedül, látom a mindennapok csendes szépségét. Mintha egy kísértet lennék, lépkedek a csendben és a sötétben, idővel ahhoz, hogy belélegezzem a jázmin illatát, állhassak az utca közepén és bámulhassam a holdat míg meg nem unom, míg nem kezd nagyon hideg lenni. Fiatal gyerekek szoktak az éjszakába szökni, élni a szabadságukat, azt ami csak álmaikban van, ami még a sötétben nem létezik. Álmodnak barátaikkal, beszélgetnek és azt hiszik, hogy ez az élet és így élik, tudatlanul, el sem képzelve mi is az élet és mi lehet. Annyi naivitás. Álmodnak, és álmaik tárgytalanok. Mit gondolnak, mit akarnak? Minden teljesen "lét"-telen. Lényegtelen? Lehet. Sok a félelem, félelem az ítélettől amit mások hoznak róluk. Erről jut eszembe két lány akit egyszer a házunk közelében láttam. Susogtak egy fa alatt, a sötétben meghúzva, elrejtve, még ha láthattam őket. Csak az illúzió kellett, az a gondolat, hogy el vannak rejtve, hogy biztonságban vannak, a világtól elrejtve. Egy kisebb kislány néha néha kiszaladt, mert velük akart lenni, de mindig visszaküldték, és nem voltak képesek megmondani a kislánynak miért nem lehet velük. Egy pillanatban láttam, ahogy az egyik lány a másikhoz hajolt és csöndesen megcsókolta ajkait. Együtt maradtak, a csókot megosztva míg úgy érezték, vagy érezhették, hogy már nem biztonságos. Olyan volt abban a pillanatban, mintha érzelmeik a jázmin illata lenne ami kiömlik az éjszakában és elterül az utcán. Ezt az illatot felkapta és fellélegezte a lelkem. Mosolyogtam, mert olyan gyönyörű volt.

Nem láttam többé a lányokat, nem tudom mi történt velük.

Pilar e-mailben elküldte a telefonszámát, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Felveszem? Fel szeretném hívni, de mit mondjak neki? Pilar, milyen komplikált ügy!