Épp tegnap azon töprengtem, hogy mennyire áll lelkemhez a sötét érzelmek királysága, mennyire táplálja szívemet, lelkemet, ihletemet a keserű búslakodás sűrű, fekete bora. Talán ez az aki bennem él, aki bennem ír. Ilyenkor csurognak jobban a szavak, ettől tudok jobban írni, ettől lesz erősebb az ihletem. Hát igen, lassan bele kell törődnöm abban, hogy gótikus író vagyok. Ugyanakkor, ma kegyetlen kérdések jutottak eszembe: Lehet, hogy az ihlet miatt nem engedem el? Ezért tartom magamhoz láncolva emlékét? Fontosabb nekem a mű mint maga a lemészárolt, szomorkodó múzsám?Nem ilyen gondolatokkal lépek be a fekete körbe, nem ilyen indulattal veszem magamhoz fekete ruhámat. Az irodalom, az ihlet ami rám szál ilyenkor fátyol ami nyakam köré tekerődik, szorít, fullaszt és hív a hideg mélységébe, ahol a lelket dús, hideg örvény szippantja be.
Hn... az ihlet oly szeszélyes tud lenni... de hát az ihlet sok mindent engedhet meg magának. Ez sajnos a művészek élete. Hol istenek a művük keretében, de rabszolgák is tudnak lenni ihletük számára. Lehetetlen szárnyas lények túl szeszélyesek ahhoz, hogy angyalok legyenek, túl gyengék és rövid életűek, hogy démonok legyenek. Rabok a művészek akik mestereikre ézehnek, akiket amint megkaparintanak kibeleznek, szétszednek és még forró, lüktető vérük sűrű, íz dús levében zabálnak fel, mint a farkasok a nyulat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése