Ilyen hamar eltelt 11 hónap. Az idő olyan jelentéktelen tud lenni néha. Megint június, megint az emlék, megint emlékei. Kiválasztottam fekete ruháimat, kiválasztottam a mai összeállítást, és egy kicsit szomorúan belenéztem a szennyesbe: ott hevertek a tegnap levetett színes ruháim, amiket majd egy hónapon keresztül nem veszek fel. Színes ékszereim, színes táskáim, színes cipőim, színes hajbavalóim. Itt június, az én 30 napos gyász és emlék Halloween-om.Nem változott semmi, az az igazság. Nem éreztem, hogy ez évben véget vetek neki, hogy ebben az évben már nem kell. Nincs ilyen. Talán magamhoz kötöttem, feloldhatatlan igézetet mondtam ki ami most lelkemhez rögzíti örökre az élményt, az érzelmet és a velejáró sötét, kifürkészhetetlen örök éjszakát: míg élek, él. Míg lesz a naptárban június, lesz nekem 30 nap gyász nevében. Harminc napon keresztül ott lesz, erősebben mint máskor.
Ma egy könyvre gondoltam, egy regényre: "Bride of the Dead", az kezdeti címe, de "Gyász Angyal" sem rossz.
Kihűl a lelkem, kihűl bennem az ember társadalmi lénye, a félelmek amik motorként robognak. Fekete szemeim a végeérhetetlen éjszakákat látják. Csodálom a műve szívbevágó szépségét. Ki az aki meri e tökéletes műnek a csodáját leszólni? Ennyi akarat, ennyi szépség, döntés az emberi félelmekkel szemben, szemellenest a külső erőkhöz. Lelkem felduzzad kölcsön kapott dicsőséggel, dicsekedéssel: egy lélek ami ellene vágtat a sorsnak, aki magához veszi azt ami az övé, és nem várja,hogy láthatatlan, hideg kezek kegyeskedjenek valamikor vele megajándékozni. Pokol sötét szemeimbe szöknek a könnyek, lecsordulnak karamell aranyra pirított arcomon, fájdalom szalagként köti körben bíbor és kékes lila színben duzzadó fehér büszkeségemet, boldogságomat, rajongásomat. Tisztelem, védem... akkor is ha fáj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése