Tegnap elmentem egymagam a moziba
megnézni a Julie&Julia filmet és őszintén mondhatom, hogy nagyon tetszett. Egy elképesztően unalmas, lustaság dús és hajmeresztően lusta hülyék serege után, komolyan nagyon rászorultam egy kis lazításra, egy jó kis szórakozásra, tehát, természetesen, meghívtam magam a moziba munka után, kis könyvtúrával és új sushi-hely kóstolóval. Erről az utolsóról, egyébként, csak annyi, hogy megkóstoltam a sushit ezen az új fast-food sushizóban a Paseo Las Flores-ben. A hely neve Asia Panda, és a sushi nem rossz de méretre és feldolgozásra rettenetes. Gondolom Patricia barátnőmet nem zavarná, de engem egy picit azért igen.
A food court-ban, miközben próbáltam eldönteni, hogy mit egyek, egyszer csak belebotlottam Iván Escobedo-ba, egy volt gimi osztálytársam akivel tavaly megint összejöttem egy kicsit, de akitől szinte Prison Break szerűen kellett elszöknöm. Szerintem láthatott engem, mivel nagyon lassan és nagyon közel ment el mellettem, majd egy közeli étterem pultnál állt meg. Hát igen, sose fog felnőni.
A film nem igazán az a csöpögős típusú, hanem elég érdekes, ahogy két elég különböző nőnek az életét összefonja. Julia egy elég nevetős típusú nő, erős és eléggé a saját feje után megy, még ha a filmből az ember azt nézne ki, hogy azért sokat függ a férjétől, Paul Child, és a véleményétől. Rikácsoló, kicsit csúnyán beszélő, elhatározott asszonyság. Julie egy gyenge kis nő akit barátnői lekicsinyítenek, és akik miatt elkezd egy bloggot írni csupán azért, mert vannak "gondolatai".
A filmből megtetszett Julia szemlélete Párizs iránt és a pozitivizmusa ami hajtja, miszerint a franciák édes, gyönyörű emberek. Tetszett, hogy nem adja meg magát, hogy őszinte önmagával szemben és a büszkeséget tanítja az embereknek. Ne bánd ha hibáztál, csak javítsd ki! Na, több ilyen ember kellene a világban.
Julie-ban nem találtam annyi szeretnivalót, mivel komolyan elég szánalmas kis emberke, de nagyon tetszett, ahogy eleinte a blogjához viszonozott, mert azt megértem. Az az érzés amikor az ember a nagy semmibe küldi a szavait, is komolyan azt hiszi, hogy ott bolyonganak a sötétségben olvasatlanul, homályba borulva, ismeretlenül. Vannak barátaim akik szintén bloggoznak és rengeteg olvasójuk van, de amikor az ember ilyen picike bloggot ír, komment-mentest, akkor folyamatosan az az embernek az érzése, hogy egyedül van, hogy nem olvassa senki, és (az én sajátságos szemléletem szerint) biztonságba érzi magát az ember. Amikor az embert már olvassák, az... fura. Először is, miért olvassák az embert? Főleg amikor teljesen ismeretlen emberek olvassák azokat a dolgokat amiket írsz.
Julie lassan felfedezi, hogy sokan olvassák és így kezdi el az "életét", és "megmenekül", de mitől menekül meg? Volt egy élete előtte, volt egy munkája, és habár előtte nem tett sokat az álmai iránt, de hiányolta őket, ezzel a bloggal talál egy utat amit járhat, és miáltal valahogy megvalósítja álmait. Nem tudom Julie mennyire találja meg igazán az életét de Julia komolyan, folyamatosan kiküszködi. Eszembe jutottak így a twitterező gyerekek, akiknek mindenféle álmaik vannak, akik valamit igyekeznek csinálni, és sokszor, mint Julie, mások szavaira, modern mesékre támaszkodnak és valami otromba fejetlenséget építenek fel és mondják a többieknek, hogy az az igazi, és buzdítják a személytelen fiatalabb twitterezőket, hogy lépeseiket kövessék miközben az ember csak áll és nézi őket szörnyülködve. Mint Julie-val, ha az ember megkérdezi őket, hogy majd mi lesz a hosszú távon, ócska bölcsesség teli szavakkal amiket a jelenlegi hóhányó guruktól tanulnak el, azt válaszolják, hogy majd akkor foglalkoznak vele amikor oda jutnak.
Eszembe jutnak a hippie gyerekek, a művészek és egyéb bohém lelkek, akik mint Julia, boldogok, élik az életüket és itt-ott belefognak ismeretlen-távú tervekbe amikbe beleadják lelküket csupán azért, hogy adjanak, hogy építsenek.
Kitartás, cél, kinek mi a "Juliája"?
megnézni a Julie&Julia filmet és őszintén mondhatom, hogy nagyon tetszett. Egy elképesztően unalmas, lustaság dús és hajmeresztően lusta hülyék serege után, komolyan nagyon rászorultam egy kis lazításra, egy jó kis szórakozásra, tehát, természetesen, meghívtam magam a moziba munka után, kis könyvtúrával és új sushi-hely kóstolóval. Erről az utolsóról, egyébként, csak annyi, hogy megkóstoltam a sushit ezen az új fast-food sushizóban a Paseo Las Flores-ben. A hely neve Asia Panda, és a sushi nem rossz de méretre és feldolgozásra rettenetes. Gondolom Patricia barátnőmet nem zavarná, de engem egy picit azért igen.A food court-ban, miközben próbáltam eldönteni, hogy mit egyek, egyszer csak belebotlottam Iván Escobedo-ba, egy volt gimi osztálytársam akivel tavaly megint összejöttem egy kicsit, de akitől szinte Prison Break szerűen kellett elszöknöm. Szerintem láthatott engem, mivel nagyon lassan és nagyon közel ment el mellettem, majd egy közeli étterem pultnál állt meg. Hát igen, sose fog felnőni.
A film nem igazán az a csöpögős típusú, hanem elég érdekes, ahogy két elég különböző nőnek az életét összefonja. Julia egy elég nevetős típusú nő, erős és eléggé a saját feje után megy, még ha a filmből az ember azt nézne ki, hogy azért sokat függ a férjétől, Paul Child, és a véleményétől. Rikácsoló, kicsit csúnyán beszélő, elhatározott asszonyság. Julie egy gyenge kis nő akit barátnői lekicsinyítenek, és akik miatt elkezd egy bloggot írni csupán azért, mert vannak "gondolatai".
A filmből megtetszett Julia szemlélete Párizs iránt és a pozitivizmusa ami hajtja, miszerint a franciák édes, gyönyörű emberek. Tetszett, hogy nem adja meg magát, hogy őszinte önmagával szemben és a büszkeséget tanítja az embereknek. Ne bánd ha hibáztál, csak javítsd ki! Na, több ilyen ember kellene a világban.
Julie-ban nem találtam annyi szeretnivalót, mivel komolyan elég szánalmas kis emberke, de nagyon tetszett, ahogy eleinte a blogjához viszonozott, mert azt megértem. Az az érzés amikor az ember a nagy semmibe küldi a szavait, is komolyan azt hiszi, hogy ott bolyonganak a sötétségben olvasatlanul, homályba borulva, ismeretlenül. Vannak barátaim akik szintén bloggoznak és rengeteg olvasójuk van, de amikor az ember ilyen picike bloggot ír, komment-mentest, akkor folyamatosan az az embernek az érzése, hogy egyedül van, hogy nem olvassa senki, és (az én sajátságos szemléletem szerint) biztonságba érzi magát az ember. Amikor az embert már olvassák, az... fura. Először is, miért olvassák az embert? Főleg amikor teljesen ismeretlen emberek olvassák azokat a dolgokat amiket írsz.
Julie lassan felfedezi, hogy sokan olvassák és így kezdi el az "életét", és "megmenekül", de mitől menekül meg? Volt egy élete előtte, volt egy munkája, és habár előtte nem tett sokat az álmai iránt, de hiányolta őket, ezzel a bloggal talál egy utat amit járhat, és miáltal valahogy megvalósítja álmait. Nem tudom Julie mennyire találja meg igazán az életét de Julia komolyan, folyamatosan kiküszködi. Eszembe jutottak így a twitterező gyerekek, akiknek mindenféle álmaik vannak, akik valamit igyekeznek csinálni, és sokszor, mint Julie, mások szavaira, modern mesékre támaszkodnak és valami otromba fejetlenséget építenek fel és mondják a többieknek, hogy az az igazi, és buzdítják a személytelen fiatalabb twitterezőket, hogy lépeseiket kövessék miközben az ember csak áll és nézi őket szörnyülködve. Mint Julie-val, ha az ember megkérdezi őket, hogy majd mi lesz a hosszú távon, ócska bölcsesség teli szavakkal amiket a jelenlegi hóhányó guruktól tanulnak el, azt válaszolják, hogy majd akkor foglalkoznak vele amikor oda jutnak.
Eszembe jutnak a hippie gyerekek, a művészek és egyéb bohém lelkek, akik mint Julia, boldogok, élik az életüket és itt-ott belefognak ismeretlen-távú tervekbe amikbe beleadják lelküket csupán azért, hogy adjanak, hogy építsenek.
Kitartás, cél, kinek mi a "Juliája"?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése