Testek

Tegnap mindenféle kellemes érzések lettek úrrá rajtam. Kezdjük azzal, hogy talán tegnap volt először nem tudom mióta (talán 2007-2008 óta? Talán régebbről?), hogy nekiültem fic-et írni. Az érzés ami elfogott teljesen becsavart, belém szívódott, mint régen és élt bennem megint Yami no Tsubasa, a Sötétség Szárnyai. Ujjaimon csurogtak le megint a felkötött, felcsavart szavak, a gondolatok, képek és hangok, mind szépen belefonva abba amit rég többen is vakon felismertek, mint "a stílusom". Kicsit begyepesedett, de továbbra ott, a gondolat, az elmélkedés és a cselekedet egybekötése. A szavak alapos kiválasztása, összefűzése, egymáshoz kapcsolása egy valamennyien telúrikus latin formátumban amit csak is Gabriel García Márquez-től lehet tanulni, amit csak is Rubén Darío-tól lehet fellélegezni, ami Carmen Lyra-ban felvillan, Jorge Isaac édes, ismert "María" regényében csűri-csavarja a gondolatot. Mint író, belemerültem a munkámba, éltem lélegeztem és kizárólag csak az érdekelt. Várhatott a memó, a telefonhívás, az ebéd, a bejegyzés, a munka, a szívesség, a pénz beszedés... csak egy dolog érdekelt, még pedig az, hogy a történet megfelelően forogjon.

Angol szókincsem előttem tárult fel, mint egy doboz színes ceruza, ahol több árnyalatra tudtam szert tenni, több és több szóval, kifejezéssel, indulattal, összetett jelentéssel tudtam dolgozni, mint amit más képes lenne elképzelni. Szolgálatomra állt ezer szó ott ahol másoknak egy vagy kettő van. Az érzések belém nyilalltak és nem voltam már ebben a világban, hanem ott, mint néző, mint tervező, mint mindenható istenség. Őrjítő, szédítő abszolút hatalom egy világban aminek te vagy az egyetlen értelme. A szíved dobog és a mellkasod felduzzad, kitágul, feszít és tűz az ami benne kóvályog. Az érzés mindennel erősebb. Ez az élet értelme. Ez minden emberi erőfeszítés célja. Nincs élet az íráson kívül, nincs nagyobb hagyomány az olvasmányon kívül. Aki nem ír, nem él. Irodalom az alkotás csúcs kifejezése, a nyelvek színek és a szavak árnyalatok benne.

Ebbe a tevékenységbe mélyültem el, lettem megint önmagam, és kezdtem mindenhez másféleképpen viszonyodni. Érzékeim kifinomultal különböző rezdületekre, különböző reakciókra, és lelkem ezek en figurákon táplálkozott. Anyanyelvem megint at angol lett, a dús amerikai angol, ahol rég nem használt szavak buktak nyelvemre, ahol olyanokat is tudtam mondani és használni amiket addig sose mondtam ki. Megint az voltam, meghatározatlan kiejtéssel, kicsit West Coast, picit utcaias, picit Illinois. Hallottam a szavakat a fejemben, hallottam mielőtt le tudtam volna őket gépelni.

Ebbe voltam merülve amikor megszólalt a telefon. Kari volt az. Kari, Kari... ki is a Kari? A lelkem távol állt akkor az itteni életemtől, és nem volt egy darabig hajlandó visszajönni. Ja igen, a Kari. Ühüm... de ez a tevékenység mindennel jobb. Kiszakíthatatlan voltam. Hideg volt a lelkem minden emberi kapcoltahoz, érintéshez, és csak is a nyelv, az írás érdekelt, és az amit vele lehet alkotni. beszélgettünk és akkor kimondta a varász szavakat.

- ... gondoltam haza jövök, megiszok egy sört...

Haza. Sör. Kiszakadtam az irományaimból és megint elfogott az ami januárban: az otthoni érzés, az, hogy van valaki akivel "otthon" nekünk egy és ugyanaz, akivel ugyanazt akarjuk. Sör, pihenés, összekuporodás a tévé előtt, mezítláb járkálás, felpattanó fémdobozok csattanása. Egy kis Aerosmith, egy kis Bon Jovi, hosszú haj, élmelkedés... Fejem félig a történeten, félig a vállán. Képzelet és valóság vegyülnek darabosra tördelve. Van egy mi.

Az érzés nem hagyott el. Nem akadályozta felbuzdult múzsámat, aki ajkához emelve minden egyes szót észre nem véve megnyalogatta, megkóstólta mielőtt letette volna vagy markában tartotta volna. Ez megy, ez nem, ebbe ez kell, ide ez kell, ez innen oda. Ehhez inkább az.

Otthon, letéve a feketére mázoló töltő tollamat, az ágyra feküdtem és belemélyedtem az egyik kikölcsönzött filmbe. A film "The Reader". A történet benne sokkal töményebb és komplikáltabb, mint gondoltam volna. Mély töprengésbe késztetett nem csak maga a torténet miatt, hanem az ott lejátszódó érzelmek sokasága miatt. Mi minden rejlik egy emberbe, és mégis milyen egyszerűen képes az ember csak egy részét látni, hasábokra venni, szétválasztani, mintha minden egyes része egy-egy külön ember lenne. Lelkembe hatott, de nem hívott könnyeket szempilláimra. Ott néztem, magamba szívtam Hannát, és mindent körülötte, jobban mint magát Michael Bernt. Hanna, Hanna, komplex Hanna.

Az író bennem, aki továbbra is éget sötét istenek kihalhatatlan fekete lángjaiban, egy pillanatra leállt üvöltő tombolásában, és a termékenység áramlatai naugodt zubogásba folytak. Az élet nem csak a vanília és a fűszerből áll. Világok hasadtak fel, töltelékük kiömlött lábunkra, összefolyva mint ezer bödön festék erőszakkal ledöntve. Összefolyó színek sokasága,egyede, östönös, természetes vonalakba kunkorodva, újabb színekbe fulladva. Nem létezik a tisztaság, Kant érintetlen elméje. Minden mással maszatos, és ami nem az, az nem természetes.

A tartozás csodája és varázsa feltárult elém, és ahogy egy pillanatra a tükörbe néztem, testem formáira, olyan volt mintha egy teljesen más testet bámulnék. Puha és otthonos, minden porcikájára felírva egy másiknak a neve összehímezve a sajátommal. Miért jutt eszembe a Kari amikor önmagamat nézem?

'Ehhez a testhez egy másik is tartozik.'

A gondolatot nehéz lerázni.