Anyum

Mamám tegnap sírt. Mamám attól fél, hogy kisebbségi érzésem van, mert csak fél magyar vagyok, és teljes magyar akarok lenni. Fél, hogy azért vagyok olyan érzékeny az afféle megjegyzésekre, hogy "dolgozzam azon, hogy mihamarabb meglegyen az állampolgárságom", vagy hogy "kicsit furán beszélek, mert külföldi vagyok", vagy hogy "nekem a vékony könyvet szánják, mert talán azt meg tudom érteni". Nem tudom hogyan, de erre azt mondta, hogy bántja arra gondolni amit mondtam, hogy én itt nem érzem jól magam, hogy én haza akarok menni, és hogy ő tudja, hogy nem volt ő valami jó mama, és talán én úgy érzem, hogy ő nem szeretett engem eleget. Hogy tudja, hogy nem tett eleget, hogy én annyira szeretetreméltó vagyok, de ő fél, hogy talán én azt hiszem, hogy nem, mert ő nem tudta kimutatni megfelelően mennyire is szeret engem.

Jaj Anyu! Tudom, hogy szeretsz! És őszintén, a mamám a világon a leges-leges-leges-leges-legjobb mama a világon. Mint mindenkinek neki is megvannak a dolgai, de a mamám mindig, mindig mesélt nekünk mesét, türelmes volt, sokat ölelt, csókolt minket, nevetett velünk, fogat kezünket, mosolygot, Uzsi-Buzsinak becézett, beszélgetett velünk, biztatott, megmondta őszinte véleményét, játszott velünk, mutatott érdekes dolgokat, megsimogatta arcunkat, kezünket, mesélt arról amikor kicsik voltunk, segített... Mamám szeret minket és szeret engem. Fájt a szívem, hogy sírt, hogy nem tudom igazán megvigasztalni, mert tudom, hogy azért is sír, mert én elmegyek. Mit mondjak ebben neki? Hogy mégsem megyek? Hogy jöjjön csak ide a Kari? De én... haza akarok menni. Ott az otthonom. Nekem is sírhatnékom támadt, de nem sírtam, hanem visszafogtam magam. Ha én is sírok az nem segített volna a helyzeten.

Ha csak tudnám velem vinném mamámat, papámat, tesómat, Danit... mindenkit, de nem tehetem. Nekem pedig mennem kell. Nem, nem érzem magam fél magyarnak. Én MAGYAR vagyok és COSTA RICAI is. Dupla ember és tudom, nem nagyképűségből (vagy természetes önimádóságból), hogy több előnyöm van az átlagos emberekkel szemben. Nekem két hazám van, nem csak egy. Egy teljes magyar vagyok, minden magyarhoz tartozó joggal, és szintén egy teljes Costa Ricai minden Costa Ricai jogommal. Egy olyan Costa Ricai vagyok aki szintén Európai Uniós állampolgár, és egy olyan magyar vagyok aki szabadon, sokkal több joggal járkálhatok Latin Amerikában, mint azt akárki is elképzelhetné. Több helyen fizethetek kevesebbet, mert helyi vagyok, kisebb sorokat állhatok, több előnyöm van, több egyetemre is felvehetnek, több helyen is tanulhatok, több helyen is dolgozhatok. Ha pedig csak fél magyar vagyok, és fél Costa Ricai, akkor nekem mind a kettőből csak a jó felét kaptam. Minden ami a magyarokban jó, az bennem megvan, a rossz nincs, és így szintén a Costa Ricaiakkal.

Több anyanyelvem van, kítünő nyelvérzékem, Anyu is mondta, több szempontot is ismerek... de igen, csak egy dolog zavar igazán: a kiejtésem (amin segíteni lehet) és a bőr színem. Na, otthon azt hiszem a nagymamám is ilyen kreolos színezésű volt, pedig ő színtiszta, eredeti magyar keverék. Az is igaz, hogy ez a bőr szín rajtam a legjobban mutatt. ^_^ Csak ez zavar és erre vagyok kényes. (És a Kari már mondta is, hogy ne hülyéskedjem, jó a bőröm és nem vagyok sötét. Jó, akkor én nem egy vanília magyar vagyok, hanem fahéjas-karamell, vagy olajbogyós. Egyébként egy beszélgetésünk alapján az egyik barim Olive-nak szokot hívni, tehát illik rám az olajbogyós bőr. Nem is beszélve, hogy a bőröm istenien barnul le a napon. Látnátok lebarnult lábaimat!!) Fura módon, fényképeken épp olyan színűnek nézek ki, mint a Kari...

Karim... tegnap nagyon, nagyon kellett volna mellém. Ő megsimogatta volna fejemet, megcsókólt volna, és szép hangján mondta volna, hogy minden, minden rendbe lesz. Erősen karjaiba rejtett volna, átölelt volna és babusgatott volna míg nem lesz minden megint szép és vidám. Karim, Karim. A mamája nem fog nagyon örülni neki, de ahogy a képeket nézem, jobban néz ki bajusszal, szakállal, mint leborotválva. Valahogy jobban érvényesül az arca.