Marsha, Marsha, Marsha

Ma azzal kezdtem a napomat, hogy e-mailt találtam a munkahelyi postaládámba Gittától. O_O Ah Che! Hogy-hogy? Röpke vonalakban megkérdezte, hogy hova lettünk és miért nem kommentálunk, pedig sokat ír. "Yeah right," gondoltam "and God is in a tortilla chip". (Igen, annak ellenére, hogy az Odaát ötödik évadjának első két fejezete rossz, és a következő kettő rosszabbnak ígérkezik, én még mindig nézem, és Dean Winchester-t idézem.) Az e-beszélgetés ment egy pici darabig, miközben öntöttem magamnak a reggeli kólámat, mert nem lehet másképp kezdeni a napot, átnéztem az előző négy heti német leckémet és gondolkodtam azon, hogy hogyan rendezzem el az ötödik hetit, amivel már két napot kések. Ja igen, "multitask"-olok, annak ellenére, hogy kiderült, hogy ez nem jó.

E-mail és e-mail közt megemlítettük, hogy rengeteget írok a munkáról, ami nem igazán olyan izgi, truth to be told, és megígértem neki, hogy majd igyekszem nem írni annyit a munkáról, de akkor mit írjak? Néha ez a nehéz kérdés, mert nem mindig jut az ember eszébe valami frappáns amiről írhatna, vagy legalább nem nekem. Gitta javasolt két dolgot: írjak többet a Kariról, és írjak magamról.

Kariról szerintem eleget írok, plusz ez nem egy Kari-blog: azt Karinak kellene megírni. Azzal kapcsolatban, hogy magamról írjak.. hát végül is általában magamról írok. Megírom mit gondolok, mit szeretek, mit nem... mit még lehet írni (amit hajlandó lennék megosztani a nagy láthatatlan közönséggel)? Nem szeretem azért, amikor mások olyan bejegyzéseket amik túlzott önemelkedő zagyvalékkal vannak töltve. Gondolom Magyarországon nem ismerik a Brady Bunch sorozatot (a hatvanas-hetvenes években adták), de ott volt egy lány, az idősebb lány, Marsha Brady, aki nagyon öntelt volt. Innen valahogy az önteltség jele lett az a kifejezés, hogy "Marsha, Marsha, Marsha". Na, ezt nem szeretem, tehát nem vagyok hajlandó ilyen bejegyzést írni (annak ellenére, hogy magam is öntelt vagyok, de nekem okom is van rá... mert egyszerűen fantasztikus vagyok és nincs jobb a világon mint én lenni ^_^).

Ezen, tehát elgondolkodtam egy darabig, és kezdett egypár gondolat eszembe jutni, hogy miről is lehet írni ami nem munka. (Aztán el is felejtettem, vagy úgy döntöttem, hogy azt inkább majd a Stormberry-be írom... ez van.) Közben, persze, az a baj, hogy az ember mit foglalkoztatja, ami a helyzetemben a munka kérdések, a politika, környezetvédelem, barátaim, Kari, közgazdaság, a túltengő hülyék lakossága, Odaát, mind az ami zöld, a kóla, a laptopom, az IBM ThinkPad, nyelvek, könyvek... tehát alapvetően az amiről általában írok. Hogy aztán kit mi érdekli és mit akar elolvasni az más, nem? De, ja, magam is észreveszem, hogy a "munka" címke túlteng.

Tehát mit osszak meg a láthatatlan, hallgatag nagy közösséggel magamról? Vagy inkább mint nem tudnak már?

Van 59 névjegykártyám amit ki kell majd dobni, mert újakat kell csinálni amiért most egy másik csoportban dolgozom. Gondolom ezt idáig senki se tudta, főleg, mert magam se tudtam (hány). ^_^ Hehehehehe.

Na, komolyan.

A múltkor észrevettem, illetve valamennyiben tudatába jutottam arra, hogy ezekben a napokban szakadtam el véglegesen egy régi jó barátnőmtől, a Skylar-tól. Nagyon sajnálom, mert igazán nagyon szeretem, de ez van. Azt hiszem ez valami amit sok ember nem tud megérteni, vagy nem akar elfogadni, és az az, hogy nem mindenki marad örökre barát. A jó barátok valahogy megmaradnak, de vannak más barátok akik lassan elsodródnak az ember életéből, míg megint teljesen ismeretlenek nem lesznek egymás számára. Skylar élete már nagyon messze áll az enyémtől, és már nem beszélünk ugyanazon a nyelven.

A múltkor olvasgattam Stormberry-ben az első bejegyzéseimet, és valahogy olyan emlékek elevenedtem fel bennem amiket a por idővel ellepett. Akkor még Skylar volt az egyik legjobb barátnőm (mert Ale a LEGJOBB barátnőm, vagy a BFF-em, ahogy Amerikában mondják a mai fiatalok (és Dean is az Odaát negyedik évadában, k.b. 10. részében ^_^)), és alapvetően mindig együtt voltunk. Akkor sok minden kötött össze minket, hasonlítottunk egymásra sok mindenben, annyira, hogy sokan azt hitték, hogy testvérek vagyunk. Aztán valahogy lassan elkerültünk egymástól. Ő férjhez ment, engem egy másik épületbe küldtek és másik kerületbe, ő elment olaszt tanulni, és továbbra is a franciáért rajongtam és igyekeztem gyakorolni minden egyes alkalommal Párizsban. Más osztályba kerültem, más kérdésekkel foglalkoztam, ő továbbra is az első főnökömmel maradt.

Elgondolkodik ilyenkor az ember, hogy azok a dolgok közül amik akkor még öröknek tűnnek, tulajdonképpen mennyi ideig lesznek életünkben. Szerintem az embernek nem kell ragaszkodnia, hagyni kell, hogy elmenjenek azok az emberek és azok a dolgok amik már nem tartoznak az ember életében, vagy elrontja majd őket. Közben valahogy meg kell tanulni értékelni azt ami van, nem azon rettegni előre, hogy mi lesz amikor majd nincs, de azt se, hogy az ember úgy állítsa be magát, hogy A-nak, vagy B-nek örökre ott kell lennie. Ez nehéz, persze, mert a legtöbb ember irtózik a változásoktól. De mi van, ha megtanulunk a változásokkal együtt élni? Mi van ha nem baj, ha az érzelmek megváltoznak, a barátságok lassan elmúlnak, az évek eltelnek, és csak egy-két dolog marad meg örökre? Tulajdonképpen az se rossz...