Hupikék Törpike azt találta mondani tegnap, hogy azok a lányok akik igazán szerették őket (fiúkat) azok akik az iskolában, gimiben vagy az egyetemen szerették őket, mert akkor nem volt nekik semmi pénzük. Ez a megfigyelés onnan jön, hogy itt a legtöbb ember "A Metamorf" könyvben él, ahol minden nő csak is a pénzért epekedik.Undok megfigyelés, persze, de sajnos itt sok nőnél igaz... és látom, hogy máshol is. Tényleg! Sok orosz lány sajnos azért híres, mert kizárólag csak gazdag srácokkal járnak (mert hogy ők olyan szépek és megérdemlik, hogy olyan ember legyen mellettük aki mindent megvesz nekik - MI????), de már volt szerencsém találkozni olyan magyar nővel is aki szintén azt hiszi, hogy a férfiak csak azért léteznek a világon, hogy őt pénzeljék.
Lehet, hogy velem az a baj, hogy drága szüleim a good-ol' szocialista rendszer filozófiában neveltek fel, ahol mindenki munkás proletár, mindenki dolgozik, mindenki terméket teremt és harcol az imperialista malacok ellen. Valahogy mindig elvárt volt, hogy én dolgozni fogok és megteremteni saját megélhetésemet. Sose mondták nekem, hogy majd abból áll majd az életem, amikor nagy leszek, hogy csak is gazdag srácokkal járjak, akik majd vesznek nekem lakást, kocsit, bundát, ékszert, stb. Bennem valahogy az van, hogy ha akarok valamit, azt nekem kell megszereznem. Ilyen az élet. Ezért fura nekem amikor más nők pénzes pasikat keresnek, akik nem féltétlenül tetszenek nekik, akik mellett pasiznak, mert azért csinos fiú is kell minden nő életében, és kifizetettnek mindent maguknak. Hallottam már olyat is, hogy vannak olyan nők akik profik a megfizettetés művészetében. Profik? Mi az, hogy profik? Nem szégyellik magukat? Mit gondolnak? Hát minek harcoltuk ki munkajogainkat? Hogy annyi legyen a fizetésünk, mint a férfiaknak, hogy ugyanazokat a munkákat végezhessük?
Aztán visszaemlékezve Hupikék Törpike megjegyzésére, eszembe jutottak az egyetemi napok, amikor a pasik egyszerűek voltak és a lányok (oké, volt aki nem, aki csak azért ment egyetemre, hogy szerezzen magának közgazdász férjet) farmerban jártak, nem sminkeltek és tornacipőben caplattak mindenhova. Azok a napok amikor a pénzünk fénymásolatokra ment el, mert nem lehetett minden könyvet megvenni, amikor olcsó egyetemi kajáldákban ettünk és mindenki busszal közlekedett. Azok a napok amikor a srác akinek tetszettél meghívta a lecke fénymásolt olvasnivalóját, vagy vett neked egy doboz kólát, vagy egy kekszet, és ez számított nagy meghívásnak. Amikor az volt a pláne, hogy az ember leüljön a fűre egy fa alatt, mellettünk a hátizsákjaink és beszélgettünk mindenféle hülyeségről. Amikor barátnőiddel megosztottátok a ropit és az volt a nagyon drága, nagyon extra, ha elmentetek a McDonald's-ba enni. Mert akkor az drága volt és húúúú meg háááá.
Persze voltak azok a srácok akiknek volt kocsijuk, és voltak azok a lányok akik már akkor 100 ezer forint értékű sminket hordtak a táskájukban, akik mini szoknyába és feszes blúzban tündököltek magas sarkú cipőben. Fiúk akikkel nem lehetett beszélni, mert nem is volt nekik beszélnivalójuk, mert ők arra pályáztak, hogy nekik van kocsijuk, van pénzük, ismernek drága helyeket, tehát nem kell semmi más. De ezek mások voltak. Ezeket néztük és sajnáltuk. Mi, a szegények, sajnáltuk a pipiskedőket, a mutogatósakat, a pénzeseket. Ők igyekeztek bekerülni abba a világba ahova mind készültünk, de nem élték az egyetemi élet szabadságát. Nem ismerték meg azt az érzést amikor a szegénység nem szégyen, hanem összetartást jelentett. Amikor a fontos az volt, hogy barátainkkal legyünk, hogy átmenjünk a mikroökonómia vizsgán. Amikor senki se nézte le a márkátlan ruhákat vagy a hippi gyerekeket.
Idővel, persze, mindenki megváltozik. Volt-e akkor igaz szeretett a gyerekek közt vagy nem, azt nem tudom, ugyanis sokan olyan éretlenek voltak, hogy fogalmuk se volt arról, hogy mi is az, hogy valakit szeretni.Akkor sokan csak szórakozni, próbálgatni akartak, vagy egyszerűen beleestek a társadalmi nyomás csapdájába, és csak azért voltak valakivel, hogy legyen nekik valakijük. Igaz szeretet, igaz szerelem... szerintem azt az ember valahogy felismeri magától semmiféle külső jel nélkül.
Ma már sminkelünk, szépen öltözködünk és (majdnem) mindenkinek van kocsija. Most akkor mi van? Munka. Az van. Az ember valahogy mást néz, mást keres, nem csak filozófiát, hanem stabilitást, életmód megtartást. De van még pióca-nő és ragadozó-béka-férfi. És vagyunk mi, azok kevesen akik nem keresünk, csak gyönyörködünk az emberek sok színű tulajdonságain. Vagyunk akik elsőnek mást nézünk, nem a pénztárcát vagy a ruhát. De mi nem vagyunk sokan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése