Nem mondom, nagyon meglepődtem magamon tegnap. 
Szinte Martha Stewart módon recepteket írok fel a bloggomba. Martha vagy egy hagyományos asszony módra a konyhai dolgokkal foglalkozom. (Nem vagyok hagyományos "asszony" és nem akarok háziasszony lenni!) Pedig eleinte nagyon igyekeztem eltitkolni Kari elől, hogy tudok főzni (ne hogy aztán azt higgye, hogy az én reszortom, főleg azzal a kis tipikus beszéddel amit a legtöbb férfi elő szokott venni: "De szerelmem! Te olyan finoman főzől...!" Amit, persze hamar elfelejtenek amikor jön a szokásos: "A mamám nem így csinálja". Duh! Persze! Nem vagyok a mamád! Pasik időnként kifejezetten hülyék tudnak lenni). Hát ja, tudok, de nem szeretem amikor a reszortom. (Ugyanakkor már megbeszéltem a Karival a kaja témát! Kari olyan abszolút szupi! Mindent meglehet beszélni vele!)
Mindenesetre... wow... recepteket írok a blogomba, mi lesz a következő? Mantrák? Boszorkányságok? Kötési, horgolási tippek? Mosás tippek? Hát igen, kicsit házias vagyok, és szeretem a kézimunkát. ^_^ Segíteni szokott amikor ideges vagyok. Jó terápia. Ma lehet, hogy otthon leülök majd egy kicsit kötögetni, vagy ki tudja.
A tegnapi történtek után, a hülye küldött délután egy e-mail-t amiben ma behívott hozzá "reggel 7:30-től 8:50-ig", hogy részletesen megbeszéljük a dolgokat. Nem értettem most mit akar megbeszélni, de azért elmentem ma reggel, időben, az irodájába, majd ott kellett várnom vagy tíz percet míg befejezett egy nagy hahotázós beszélgetést. Annyira civilizálódtlan! Ja igen, persze, szegényke ideges, nem akar szembesülni a dolgokkal, de ez nem az én bajom. Én nem vagyok a pszichológusa, nem kell traumáit kivárni és megérteni.
Munkanaplómba, két A4-es oldalra felírtam azt a 11 dolgot amiért szerintem ideje, hogy elmenjek... és egy kicsit részleteztem is. 2 db teleírt A4-es oldal. Nem semmi. A legtetején állt a bizalom törés és a tiszteletlenség-udvariatlanság. Az első fél órán keresztül arról beszélt, hogy milyen jól megy minden, hogy most már "komolyan vesznek minket", a Nagy-Nagy főnökök hallgatnak rá, mellette állnak, stb, és hogy már "elismerik a munkánkat". Dicsekedett azzal, hogy le tudta hordani a sárga földig a három Osztály Igazgatót (Palermo-Ügyfelek, Arias-Szolgáltatások, Flores-Hálózatok és Rendszerek). Hogy most már "nála a hatalom".
- Mint He-Man - mondta.
Ez az ember hihetetlen, komolyan mondom. Én csak ott ültem és probáltam megtalálni az okot amiért ő ilyeneket mond nekem, amikor már megmondtam, hogy én elmegyek. Őszintén ez a legpatétikusabb megtartási erőfeszítés. Ilyeneket én már ezerszer hallottam, és szerintem nyakadba venni az Osztály Igazgatókat mint ellenségeket nem a módja annak, hogy az ember dolgozhasson velük. Beszélt arról, hogy most milyen jó lesz "nekünk" és milyen munka van most kiosztva, és mekkora nagy sztárok "vagyunk". Mind ez előzmény és bevezető volt magához a "témához" ami azzal kezdődött, hogy
- Nagyon meglepett amit tegnap mondott.
Aztán utalt arra, hogy ja, ő sejtette (mert kétszer mondtam már neki) de "azt hitte, hogy adok több időt". Kérdés, ha tudta, ha sejtette, akkor miért nem csinált semmit? Megint elkezdődött, hetedszer a szokásos beszélgetés. Nem akarta elhinni, hogy ő tiszletetlen lett volna, sé amikor emlékeztettem a post-it esetre, azt merte válaszolni, hogy hát akkor ő nem úgy látta a dolgot, de azért akkor most bocsánatot kér érte. O_O Igen, hihetetlen. És ez nem tisztetlen? Ez nem felháborító? Amikor pedig azzal támasztom alá a bizalom törést, hogy ő elment megkérdezni az őrt, hogy én mikor mentem el, azt mondta, hogy neki joga van akármit kérdezni, és nekem NINCS JOGOM EMIATT MEGSÉRTŐDNÖM. Érdekes, azt hittem nekem jogom van reagálni, akárhogy a dolgokra. Jogom van érzelmeimre. Hn. Érdekes.
Folyamatosan nyugodt voltam, koncentráltam minden általam ismert technikára: hangomat egyformán, egyenletesen tartottam, normális, nyugodt hang tónusban, és igyekeztem minden érzelmet kipréselni belőle. Nem beszéltem gépszerűen, hanem tényekre koncentrálva, emberi módon viselkedve, udvariasan, tisztelettel. Figyeltem lélegzésemre, testtartásomra, szemébe néztem amikor beszéltem és amikor beszélt. A főnököm pedig megint előadta az áldozat színdarabot. Ő annyira sajnálja, hogy ide jutottak a dolgok, ő igazán nem várta ezt, ő engem sose bántot, legalább nem akarattal, és ez nagyon bántja. Megmondtam neki megint, hogy ott nekem nincs lehetőségem, a dolgok nem változnak, és látom, hogy ő igazán nem tud különbséget tenni a titkárnő, az asszisztens és az én munkám közt.
- Nem vagyunk elegen! A titkárnői munka a te munkaköröd része is! - mentegetőzött.
- Nem, - mondtam nyugodtan. - Az én munkám és munkaköröm a munkaprofilomban van, és abba nincs titkárnői munka beleírva. Törvényszerint nekem ezt a munkakört kell betöltenem. Ráadásul az én felelőségem a munkaköröm, az öné pedig a csoport. A főnökség legfontosabb eleme a felelőség. Egy főnök a csoportjáért felelős, az emberekért akik benne vannak és a munka ami elvégeznek. Ön úgy felelős a csoportért ahogy én a munkámért, és ha én a mai napig fel tudtam állni védeni most már hétszer, nem értem ön miért nem. Ezelőtt hat alkalommal védtem meg munkámat, és most, mert tisztelem munkámat, karrieremet, el kell mennem, mert csak így tudom megvédeni. Ön is, ha nem tud felelőséget válalni a csoportért, mondjon le. Ön nekem mindig kifogásokkal jön amikor egy problémával jövök elő, sose megoldásokkal. Ez nem felelőség, ez nem főnökség, ez nem csoport, ez áldozat viselkedés. Ön úgy dolgozik tovább mintha egyedül lenne és adtam volna mellé egy segédet, nem úgy mint egy csoport főnök.
Ekkor jött a főnököm híres új mondása.
- Ez olyan mint egy házasság: kettőn áll a dolog, de ha csak az egyik akarja megjavítani a dolgokat akkor nem működik.
Majd elhültem! De megtartottam tartásomat, nyugalmamat.
- Marco, miért nem lehetet ezt már tavaly márciusban megoldani?
- Mi?
Felemeltem a kezemet és számolni kezdtem:
- 2008 március, 2008 július, 2008 december, idén január, idén április. Ekkor esett szó először arról, hogy elmegyek. Idén június. Megint megemlítettem, hogy komolyan fontolom, hogy elmegyek. Hatszor másfél év alatt. Miért nem lehetet ezt megoldani? És ha eddig nem volt lehetséges, most honnan tudjam, hogy lehetséges lesz? Mi teszi olyan különlegessé ezt a hetedik alkalmat?
- Az a baj, hogy te nem értesz meg engem és nem is akarsz megérteni...
Hagytam mondani dolgait, én már elmondta a sajátomat, majd márvány szobor árccal meredtem rá, és nem reagáltam szavaira. Nem nyíltam önsajnálati játszmájára, nem válaszoltam fél kérdéseire, nem kaptam a csalira. A beszélgetés meghalt.
- Már beszélt don Oscar-ral?
Igen, májusban.
- Már beadtam a hivatalos levelemet.
- Akkor várjuk meg mikor jön meg és beszéljünk vele.
- Jó, - felálltam - köszönöm az idejét - mondtam és elmentem.
Kari tudja, hogy én egy kis méregzsák vagyok aki akármiért képes akárkinek lerágni a fejét, ráadásul a kettőnk közül Kari a mi Gandhink, én vagyok a kis Hitler, és mégis, megértem a Karit, hogy nem tudja felfogni én honnan tudok ennyi önuralmat parancsolni magamra ilyen szélsőséges helyzetekben. Nem tudom hogy megy, talán azért, mert ez itt munka és tudom, hogy vigyáznom kell, hogy itt nem lehetek önmagam, mint otthon, Karival akivel kitörhet a mérgem, megmondhatom amit gondolok, mert szeretem és bízok benne és tudom, hogy neki én kellek és engem szeret, mint teljes ember. Itt nekem óvatosnak kell lennem. Sokat tanultam a bankban, és sokat tanultam itt is. Képmutatás, érzelmek és gondolatok elrejtése, mosolyogni amikor inkább kitépnéd a másik ember szemét, a hamis kedvesség, hamis érdeklődés, a figyelem színlelés... egy cégben ezeket meg kell tanulni ha az ember túl akarja élni, és megtalálni a helyét.
Szinte Martha Stewart módon recepteket írok fel a bloggomba. Martha vagy egy hagyományos asszony módra a konyhai dolgokkal foglalkozom. (Nem vagyok hagyományos "asszony" és nem akarok háziasszony lenni!) Pedig eleinte nagyon igyekeztem eltitkolni Kari elől, hogy tudok főzni (ne hogy aztán azt higgye, hogy az én reszortom, főleg azzal a kis tipikus beszéddel amit a legtöbb férfi elő szokott venni: "De szerelmem! Te olyan finoman főzől...!" Amit, persze hamar elfelejtenek amikor jön a szokásos: "A mamám nem így csinálja". Duh! Persze! Nem vagyok a mamád! Pasik időnként kifejezetten hülyék tudnak lenni). Hát ja, tudok, de nem szeretem amikor a reszortom. (Ugyanakkor már megbeszéltem a Karival a kaja témát! Kari olyan abszolút szupi! Mindent meglehet beszélni vele!)Mindenesetre... wow... recepteket írok a blogomba, mi lesz a következő? Mantrák? Boszorkányságok? Kötési, horgolási tippek? Mosás tippek? Hát igen, kicsit házias vagyok, és szeretem a kézimunkát. ^_^ Segíteni szokott amikor ideges vagyok. Jó terápia. Ma lehet, hogy otthon leülök majd egy kicsit kötögetni, vagy ki tudja.
A tegnapi történtek után, a hülye küldött délután egy e-mail-t amiben ma behívott hozzá "reggel 7:30-től 8:50-ig", hogy részletesen megbeszéljük a dolgokat. Nem értettem most mit akar megbeszélni, de azért elmentem ma reggel, időben, az irodájába, majd ott kellett várnom vagy tíz percet míg befejezett egy nagy hahotázós beszélgetést. Annyira civilizálódtlan! Ja igen, persze, szegényke ideges, nem akar szembesülni a dolgokkal, de ez nem az én bajom. Én nem vagyok a pszichológusa, nem kell traumáit kivárni és megérteni.
Munkanaplómba, két A4-es oldalra felírtam azt a 11 dolgot amiért szerintem ideje, hogy elmenjek... és egy kicsit részleteztem is. 2 db teleírt A4-es oldal. Nem semmi. A legtetején állt a bizalom törés és a tiszteletlenség-udvariatlanság. Az első fél órán keresztül arról beszélt, hogy milyen jól megy minden, hogy most már "komolyan vesznek minket", a Nagy-Nagy főnökök hallgatnak rá, mellette állnak, stb, és hogy már "elismerik a munkánkat". Dicsekedett azzal, hogy le tudta hordani a sárga földig a három Osztály Igazgatót (Palermo-Ügyfelek, Arias-Szolgáltatások, Flores-Hálózatok és Rendszerek). Hogy most már "nála a hatalom".- Mint He-Man - mondta.
Ez az ember hihetetlen, komolyan mondom. Én csak ott ültem és probáltam megtalálni az okot amiért ő ilyeneket mond nekem, amikor már megmondtam, hogy én elmegyek. Őszintén ez a legpatétikusabb megtartási erőfeszítés. Ilyeneket én már ezerszer hallottam, és szerintem nyakadba venni az Osztály Igazgatókat mint ellenségeket nem a módja annak, hogy az ember dolgozhasson velük. Beszélt arról, hogy most milyen jó lesz "nekünk" és milyen munka van most kiosztva, és mekkora nagy sztárok "vagyunk". Mind ez előzmény és bevezető volt magához a "témához" ami azzal kezdődött, hogy
- Nagyon meglepett amit tegnap mondott.
Aztán utalt arra, hogy ja, ő sejtette (mert kétszer mondtam már neki) de "azt hitte, hogy adok több időt". Kérdés, ha tudta, ha sejtette, akkor miért nem csinált semmit? Megint elkezdődött, hetedszer a szokásos beszélgetés. Nem akarta elhinni, hogy ő tiszletetlen lett volna, sé amikor emlékeztettem a post-it esetre, azt merte válaszolni, hogy hát akkor ő nem úgy látta a dolgot, de azért akkor most bocsánatot kér érte. O_O Igen, hihetetlen. És ez nem tisztetlen? Ez nem felháborító? Amikor pedig azzal támasztom alá a bizalom törést, hogy ő elment megkérdezni az őrt, hogy én mikor mentem el, azt mondta, hogy neki joga van akármit kérdezni, és nekem NINCS JOGOM EMIATT MEGSÉRTŐDNÖM. Érdekes, azt hittem nekem jogom van reagálni, akárhogy a dolgokra. Jogom van érzelmeimre. Hn. Érdekes.
Folyamatosan nyugodt voltam, koncentráltam minden általam ismert technikára: hangomat egyformán, egyenletesen tartottam, normális, nyugodt hang tónusban, és igyekeztem minden érzelmet kipréselni belőle. Nem beszéltem gépszerűen, hanem tényekre koncentrálva, emberi módon viselkedve, udvariasan, tisztelettel. Figyeltem lélegzésemre, testtartásomra, szemébe néztem amikor beszéltem és amikor beszélt. A főnököm pedig megint előadta az áldozat színdarabot. Ő annyira sajnálja, hogy ide jutottak a dolgok, ő igazán nem várta ezt, ő engem sose bántot, legalább nem akarattal, és ez nagyon bántja. Megmondtam neki megint, hogy ott nekem nincs lehetőségem, a dolgok nem változnak, és látom, hogy ő igazán nem tud különbséget tenni a titkárnő, az asszisztens és az én munkám közt.
- Nem vagyunk elegen! A titkárnői munka a te munkaköröd része is! - mentegetőzött.
- Nem, - mondtam nyugodtan. - Az én munkám és munkaköröm a munkaprofilomban van, és abba nincs titkárnői munka beleírva. Törvényszerint nekem ezt a munkakört kell betöltenem. Ráadásul az én felelőségem a munkaköröm, az öné pedig a csoport. A főnökség legfontosabb eleme a felelőség. Egy főnök a csoportjáért felelős, az emberekért akik benne vannak és a munka ami elvégeznek. Ön úgy felelős a csoportért ahogy én a munkámért, és ha én a mai napig fel tudtam állni védeni most már hétszer, nem értem ön miért nem. Ezelőtt hat alkalommal védtem meg munkámat, és most, mert tisztelem munkámat, karrieremet, el kell mennem, mert csak így tudom megvédeni. Ön is, ha nem tud felelőséget válalni a csoportért, mondjon le. Ön nekem mindig kifogásokkal jön amikor egy problémával jövök elő, sose megoldásokkal. Ez nem felelőség, ez nem főnökség, ez nem csoport, ez áldozat viselkedés. Ön úgy dolgozik tovább mintha egyedül lenne és adtam volna mellé egy segédet, nem úgy mint egy csoport főnök.
Ekkor jött a főnököm híres új mondása.
- Ez olyan mint egy házasság: kettőn áll a dolog, de ha csak az egyik akarja megjavítani a dolgokat akkor nem működik.
Majd elhültem! De megtartottam tartásomat, nyugalmamat.
- Marco, miért nem lehetet ezt már tavaly márciusban megoldani?
- Mi?
Felemeltem a kezemet és számolni kezdtem:
- 2008 március, 2008 július, 2008 december, idén január, idén április. Ekkor esett szó először arról, hogy elmegyek. Idén június. Megint megemlítettem, hogy komolyan fontolom, hogy elmegyek. Hatszor másfél év alatt. Miért nem lehetet ezt megoldani? És ha eddig nem volt lehetséges, most honnan tudjam, hogy lehetséges lesz? Mi teszi olyan különlegessé ezt a hetedik alkalmat?
- Az a baj, hogy te nem értesz meg engem és nem is akarsz megérteni...
Hagytam mondani dolgait, én már elmondta a sajátomat, majd márvány szobor árccal meredtem rá, és nem reagáltam szavaira. Nem nyíltam önsajnálati játszmájára, nem válaszoltam fél kérdéseire, nem kaptam a csalira. A beszélgetés meghalt.
- Már beszélt don Oscar-ral?
Igen, májusban.
- Már beadtam a hivatalos levelemet.
- Akkor várjuk meg mikor jön meg és beszéljünk vele.
- Jó, - felálltam - köszönöm az idejét - mondtam és elmentem.
Kari tudja, hogy én egy kis méregzsák vagyok aki akármiért képes akárkinek lerágni a fejét, ráadásul a kettőnk közül Kari a mi Gandhink, én vagyok a kis Hitler, és mégis, megértem a Karit, hogy nem tudja felfogni én honnan tudok ennyi önuralmat parancsolni magamra ilyen szélsőséges helyzetekben. Nem tudom hogy megy, talán azért, mert ez itt munka és tudom, hogy vigyáznom kell, hogy itt nem lehetek önmagam, mint otthon, Karival akivel kitörhet a mérgem, megmondhatom amit gondolok, mert szeretem és bízok benne és tudom, hogy neki én kellek és engem szeret, mint teljes ember. Itt nekem óvatosnak kell lennem. Sokat tanultam a bankban, és sokat tanultam itt is. Képmutatás, érzelmek és gondolatok elrejtése, mosolyogni amikor inkább kitépnéd a másik ember szemét, a hamis kedvesség, hamis érdeklődés, a figyelem színlelés... egy cégben ezeket meg kell tanulni ha az ember túl akarja élni, és megtalálni a helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése