Mint a zászló olyan a lélek

Van egy ünnepnap otthon ami nekem nem nagyon tetszik. Általában a magyar ünnepek olyan... nem tudom, nem-szépek, de ez kifejezetten nem szép. Sose tudom pontosan a nevét, de ez az októberi nap amit én egyszerűen úgy hívok, hogy a lyukas-zászló nap, és épp ezért nem szeretem. Ja, ja tudom, most mindenki azzal jön majd, hogy "de hogy te nem nőttél fel itt, nem ismered a viszonyokat, nem tudod milyen volt..." Hát én se voltam ott a Francia Forradalomkor, mégis tudom, hogy a népnek fel kellett törnie, és hogy a lefejezések brutálisak voltak. Nem ez a pláne, hanem az, hogy szerintem egy kilyukasztott zászlót lobogtatni nem szép.

Egy zászló egy népnek a jelképe, és ezt a jelképet bántani annyit tesz, mint az adott népet kicsúfolni, bántani. Amerikában börtönbe csukják azt az embert aki felgyújtja vagy valamilyen módon rongálja a zászlót, otthon pedig "nagy dicsőséggel" lobogtatják mindenhol, de még a Kossuth téren is, ami számomra a legrettenetesebb dolog. Nem szakad meg a magyarok szíve amikor ezt a szegény, megcsonkított lobogót látják? Nem volna kedve valakinek tűvel, cérnával segíteni ezen a rémes látványon? Hogy lehet ilyet direkt csinálni?

Ismerem, egyébként ennek a tátongó lyuknak a történetét, ami szívemben továbbra nem teszi helyessé létezését. Ha nem akarunk szocialista címert látni a zászlón, miért nem hagyjuk szépen tisztán, magában? De a mai magyarok ragaszkodnak a sérült zászlóra. Ekkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért. Hát nem áll messze az oka attól, hogy a zászló a kollektív egyéniség, és épségében, színeiben minden ember megtalálja magát. A Costa Ricai zászló, például, sokat jelenik meg nálunk. Papír boltokban árulják az iskolás gyerekeknek a sok papír zászlót pár száz colón-ért, műanyag pálcikára ragasztva, ami pontosan úgy néz ki mint egy kis kidobható kávé keverő szalmaszál. Színeiben a kék, ami a világ népesség 80%-ának a kedvenc színe, majd a közepében van egy dupla szélességű vörös sáv. Ha az ember félbe hajta kap két darab francia zászlót. Igen, nem nagyon kreatív, de creatívebb a többi helyi országokkal szemben, akiknek többsége a világos kék-fehér-világos kék zászló mellett döntöttek.

Az emberek itt vigyáznak rá és főleg szeptember 15.-ére veszik elő (már szeptember elejétől kezdve) és minden egyes nemzeti csapat meccsre. Nekünk a zászló üneplést jelent és büszkeséget és sok iskolás gyereket és egy olyan pillanatot amikor az egész országban nincsenek ismeretlenek, csak barátok. Tök jó érzés. Az emberek mind kedvesek, mosolyognak, köszönnek, és a meccs van, leülnek beszélgetni mintha régi jó barátok lennének. Átölelik egymást, osztposzkodnak az italon és minden. A zászlónk olyan mint mi: nincs eleje, háta, teteje, alja és csak az a fontos, hogy a közepében dupla akkora a szív, az érzelem, a bulira és meccsre való vágy, ami pedig körülötte van az mind ugyanaz.

A magyar zászló, ez a sérült, szegény lobogó sokat mond a mai magyarokról. A magyar olyan ember, általában, aki nem vacakol azzál, hogy valami rossz, hanem kitépi, kiközösíti, kiszúrja, majd csak sopánkodik az ejtett sebb miatt. Hogy milyen rossz a BKV, hogy milyen rémes a kormány, hogy milyen sok az adó, hogy milyen rossz a munkahelyzet, hogy milyen nehéz a tanulás, hogy mennyire semmire se jó, mert minden csak protekcióval megy... A magyar kitépi a rosszat, ami több mint amit a Costa Ricai csinál, aki inkább nem néz oda és tovább bulizik, de a magyar ahelyet, hogy tenne valamit, hogy tenne a kongó űr helyébe valamit, ott hagyja, hogy majd valaki más tömje be, vagy ha senki se tömi be, akkor lássa a világ, hogy milyen rossz dolog van otthon.

Azért nincs minden elveszve otthon sem. A sok lyukas lelkű, csonkított szívű magyar közt van sok szép lelkű, szép lobogójú ember is. Ott van Marcsi, Gyuszi mamája elsősorban, akinek egy Boldog Costa Ricai Anyák Napját kívánok!!! (nem találtam még neki való üdvözlőlapot), és akinek olyan édes és szép a lelke mint egy selyem zászló élénk színekkel, langyos mint egy paplan télen és drágakövekkel és sok csokis tekerccsel kirakva (majd viszek még jó Costa Ricai kakaót is!!). Ott van, persze, a János, aki szép, daliás zászlaját egy hatalmas nagy mézes (pálinka) szívvel tölti be, annyira, hogy majd nem marad hely semmi másra. Sok-sok kedves szóval van kirakva, sok mosollyal és puszival. Ott van a nagynéném, aki szépen, gondosan megvarrja lelkének zászlaját és szépen, ízlésesen telerakja Sissy hercegnő ibolyáival, sok mézeskaláccsal és mindenféle érdekes karácsonyfával, művészettel és egy világító tornyot tesz bele, hogy mindenki mindig megtalálja az utat anélkül, hogy unszolnák.

Keresztanyám zászlója és nagyon szép. Televan fantasztikus történetekkel, érdekes cuccokkal, sok régi kinccsel, zongora zenével, de főleg két hatalmas kutyával: a Kicsi és a Vacak. Egyikük se kicse, se vacak, hanem két HATALMAS fekete és erős eb.

Vannak más szép zászlók, ahogy vannak tátongó lyukas zászlók is, de ma csak ezeket fogom megemlíteni.

Boldog Anyák napját kívánot minden mamának... spanyolul:

¡Felíz Día de las Madres a todas las mamás!