Első Kirándulás Venado Szigetre

Tegnap kemény napunk volt. Hajnal 2.-kor kellett felkelnünk és indulnunk, hogy időben odaérhessünk ahhoz a helyhez ahonnan indult a csónak. La Penca de Jicaral. Az volt a hely neve, valahol messze, a Nicoya-i félszigeten.

Sok küzdelem után, végre sikerült Milenának és nekem elmennünk Venado Szigetre, ahol azok a halászok élnek akikkel szakdolgozatunk foglalkozik. A végén kénytelenek voltunk egy kicsit begorombulni a vezető tanárral, hogy azért engedje meg, hogy elmehessünk. Hülyeség arra gondolni, hogy az ember a tanárjától kérjen engedélyt, hogy megtegye a szakdolgozatához kellő kirándulást, de sajnos, mivel ő választotta ki ezt a helyet és csak neki vannak ott összeköttetései, kénytelenek voltunk a közreműködésére szorulni. Csütörtökön, egy egész hét rimánkodás és nyomás után, a tanárunk VÉGRE megadta a kapcsolata nevét és telefonszámát. Alvin, Milena férje beszélt vele, és ez az ember, Don Pedro, mondta neki, hogy hatkor kell La Penca-ban lenni, hony elvihesen minket Venadóig. Ennek az volt az oka, hogy csak ekkor jó a tenger áramlása. Ha nem lehettünk ott hatkor, akkor csak délután ötkor mehettünk volna ki. Ahhoz, pedig, hogy ott lehessünk hatkor, ahhoz el kellett indulnunk hajnali kettőkor.

Nem tudtam korán lefeküdni, és csak próbáltam minden áron okosan pakolni, de sajnos valahogy nem akart sikerülni. Egy extra ruha készletett kellett vinnem, hátha nem tudunk volna időben elindulni, és csak ma jöhettünk volna haza. Kellett szintén valamilyen szandál szerűség amivel a csónakra (amit itt 'panga'-nak hívnak, ami nem is olyan mint egy csónak, hanem egyöntetű és keskenyebb) fel kell majd szálni a vízből, vagy sáros partokról. Az otthoni és egy régi szandál között a régit választottam, mert azt a bokámra tudtam szorítani, és nem csúszna le a lábamról. Sajnos ez rossz ötletnek bizonyult, mert hamar szét is esett a lábamon.

Az út a pangán nagyon jónak bizonyult. Milena rettenetesen félt, mert sokat mozgott a kis csónak, de nekem nagyon tetszett, ahogy az öböl vízén száguldozott. Reggel hatkor a levegő finom volt, tele tengeri illatokkal, és friss ahogy legurult a közeli, zöldellő hegyekről. Az út rövid volt, nem is telt bele tíz percbe míg szárazföldről a szigetre értünk.

A szigeten megismertük Don Pedro halász közösségének a hall-befogadó épületét. Ez az épület elég ronda, rozoga és koszos kis hely, négy szobával. Két kicsiből az egyik iroda és a másik egy szoba ahol az esti őr aludni szokott. A másik kettőből az egyik egy nagy szoba egy kopott íróasztal, egy kopott fájl fém szekrény és egy hosszúkás, kényelmetlen pad. Itt tárolnak nagy műanyag hordókban benzint a pangák motorjainak. A negyedik szoba egy nagy szoba asztalokkal, csappal, mintha valami konyha vagy mosószoba lenne. Itt mérik és tárolják a halat.

A part kavicsos, telis tele kagylókkal, hol törött, hogy egész, és rengeteg kis kövecskével. Nem tudom van-e az egésu sigeten homokos tengerpart (homokkal, nem homokosokkal!). Don Pedro nem tett rám különb benyomást, de a testvére, Jhonny, nagyon rossz benyomással volt. Mint ő, mint más halászok hazudásnak, érdekeltnek tűntek, akik nem tudték se a Milena, se az én munkámat komolyan venni, és csak azt nézegették miféle történetet tudnak mondani, hogy levegyenek minket lábunkról. Micsoda hülyék! Ja, mert engem, fővárosból, egyetemi tanulmányokkal, rendes, jó keresettel, nyelvtudással, utazó szokásaimmal, márkás farmerremmel majd érdekelni fog egy hülye, négerre sült halász aki azt se tudja, hogy van a matematikában több, mint szorozni és osztani, és életében az egyetlen könyv amit valaha is látott és talán olvasott, az a Paco y Lola*. Hn. Idétlenek.

Nem tetszett, hogy Don Pedro elintézte, hogy egy magán háznál reggelizzünk ahol majd kiderült, hogy fizetni kellett a csajnak. Miért nem választhattunk mi hol együnk? Miért nem mondta előre? Mi is pakolhattunk volna kaját és vihettük volna magunkkal. Nem. Sajnos ezek a szigeti emberek, vagy legalább a Don Pedro csoportja azt hiszi, hogy a szárazföldiek mind gazdag emberek akiket ki kell zsákmányolni.

A halászok alapvetően napról napra élnek. Már nagyon kizsákmányolták az öblöt, és nem gondoltak arra, hogy hagyni kell a halakat szaporodni. Egy időben túl sokat vettek ki, és most szenvednek emiatt. Sokszor van olyan, hogy kimennek halászni és nem szednek semmit, a benzint pedig továbbra kell kifizetni. Sokan azt akarják, hogy az állam vagy valamilyen intézmény eltartsa őket anélkül, hogy ők csinálnának akármit. Mások peidg nem tudják elképzelni életüket a halászat nélkül, vagy a szigeten kívül. Hát egy az igaz: a kalózok ellenére, ez a sziget egy nagyon biztonságos hely. Kár, hogy nem igyekeznek, hogy több tanulási és kulturális lehetőségük legyen.

A meleg rettenetes volt, és a körülmények kemények. Reggel 9 után alig vártam, hogy hazamehessek, de sajnos várni kellett a dagályt, hogy a csónak megint a vizen legyen és el lehesen menni megint La Penca-ba. Olyan 1-kor tudtunk elindulni, ott hagyva a halászokat rendetlen, fura életükkel. Az utat nagyon élveztem, megint kint a vízen, gyorsan szágúldozva. Arra gondoltam, hogy milyen rémes, hogy ezekkel az emberekkel kell dolgoznunk, mert nagyon unszimpatikusak számomra, de hát, legyen, ha ez az egyetemi diploma ára. Csak legyen meg, és azután feljelentem a tanárt.

Mile férje nem akart azon az úton visszamenni amerre jöttünk, amiért lementünk Playa Naranjo-ig, ahol fél hatkor indult a ferry. Két órával indulás előtt értünk oda, akkora hőségben, hogy a világ körbe körbe kezdett körülöttem olvadni. Olvadtam magam is a rosszullétbe. Kevés és kicsi volt az árnyék, felcaplatva a meredek utcán egy apró, koszos kis étteremszerűségbe, ahol a szolgáltatás híressen rossz volt. Ott egy kóla és egy kis ceviche** életre keltett.

A ferry időben érkezett meg, és szépen, rendesen felvette az embereket és kocsikat. Kevesen voltunk. A ferry maga pedig két elemetes volt, a felső emeleten szép erkéllyel és egy kis méreg drága barral, ahol minden ital dupla annyiba került, mint szárazföldön. Zene és meccs hangzott egész úton keresztül, és mi nézegethettük a szigeteket és messze a szárazföldet, Puntarenas-t és Puntarenas fényeit. Mile férje vallára borulva elaludt, de én, a fáradság ellenére se tudtam elauldni, csak nézegettem az öblöt, a vizet, az apró kis csillogó halacskákat amik, szószerint, semmi költöi szépítés nélkül, hírtelen felcsillantak a vízből, mint valami picike kis csillag. Gondoltam, hogy talán a kicsi kis fény ami maradt épp úgy érintette appró, nedves kis testeit, hogy hírtelen, foszforeszkáló, éles kis csillagként tűnhettek fel a ferry mellet.

Messze Puntarenas gazdag fényekben tündökölt, oly nagy szépségben, hogy gondoltam, hülye mindenki aki nem Puntarenas-ban lakik.

Costa Rica is tud szép lenni.

*Paco y Lola: egy nagyon régi tanköny amit a múlt században használtak egészen a 90-es években, hogy írni, olvasni tanítsák a gyerekeket.
**ceviche: nyers halból készült kaja, általában előételként kínálva, vagy sör mellé. A halat összedarabolják paprikával, hagymával, petrezyejemmel, "culantro"-val és citromlében áztatják egy jó darabig.